Vesztegzár a Grand Hotelben

XLIV

Amikor Dzsilda villanyt gyújtott, felkiáltott ijedtében. Egy félig szőrös ember állt vele szemben, táskával a kezében.

– Hallgass! Kicsempésztél valakit a vesztegzárból! Ezért Szumbavára visznek.

– Könyörgöm, sahib…

– Egy módon megmenekülsz! Legkésőbb másfél óra múlva itt leszek egy hölggyel. Ha lemegyünk a csatornába, akkor titok marad az, ami történt. Ha nem vagy itt másfél óra múlva, akkor feljelentelek.

– Itt leszek, sahib.

Félix felment a lépcsőn, kezében a kistáskában Marjorie ékszereit vitte. A sötétben, mialatt Doddy a ráccsal vesződött, elcserélte az ékszertáskát Dzsilda neszesszerével.

A kihalt földszinti folyosón megállt egy ajtónál.

Hallgatódzott. Egy síri, rekedtes hang ezt mondta éppen.

– Hiába… voltam két napig… külön… Én is elvesztem… Ez egy ragályos átok volt…

– Sajnálom, Hacker… – szólt egy másik síri hang. – Már nem… utálom magát… A halálos magányomat… megosztotta… Köszönöm…

– Én nem…

Gyufa sercent. Az egyik rágyújtott.

– Tudja… – lihegte gyenge hanggal Bruns – sok mindent… másképp csinálnék… ha… ha nem kellene meghalnom… Aljas barom voltam… Pedig annyi pénzem van… annyi… és… nem tettem soha… semmi jót… Most már késő… Valaki megátkozott…

– Én mindig azt hittem, hogy ez marhaság…

– Én is… Most kiderült, hogy mégsem az. A harmadik mimóza után… most meg kell halnom…

– De hát, hogy jövök én… ehhez… minden külön mimóza nélkül?!…

– Inklinál… az átokra…

Mély sóhaj.

– Rosszul csináltam, Hacker…

– Szédülök… Mr. Bruns…

– Ne mondja… Bruns… Hermann Thorn vagyok… De nem használom… ezt a nevet… Köröznek egy… régi rablóvezért… Kairóban kiraboltam a hajópénztárt… Most már megmondhatom.

Csend…

– Hol vannak a régi… szép idők.

Félix kopogtatás nélkül belépett, és gyorsan így szólt a két meglepett emberhez:

– Röviden, nincs időm. Legyenek olyan hálásak, és ne érdeklődjenek irántam. Nincs semmi bajuk. Az átok ostobaság. A cigaretta meg van mérgezve. Ne szívják. Igyanak szeszt és feketét, két nap alatt kutya bajuk…

– Honnan… tudja?

– Egy konkurens csempész rendszeresen mérgezi a cigarettáit. Jobbulást.

Kisurrant, és becsukta az ajtót.

Bruns sárgás, zsírosan verejtékes, halálosan beesett arca csodálkozva meredt az ajtóra.

Azután összenéztek Hackerrel. Két halálfej. Mert a másik is leromlott állapotban volt. A szemei két sötét foltból világítottak bágyadtan. De máris felkapta az egyik üveg pálinkát, és a szájához szorította.

– Gazemberek… – sziszegte Bruns. – Ezt az angol ügynökök tették… De megkeserülik… mert ha igaz, hogy meggyógyulok, akkor jaj nekik… Héé! Tegye le azt az üveget, maga pióca!

– Mi? – lihegte elégedetten Hacker – az imént még azt hittem, hogyha meggyógyul, akkor vasárnapi iskolát fog nyitni.

– Hülyeség! Elsüllyeszteni a hajóikat… a gazoknak… mit vigyorog?

– Csak… gondoltam… – csuklott – App… ropó: nem akar énekelni?

– Nem!

– Pedig… én jó titkára vagyok…

– Maga nem a titkárom! És nem is lesz soha!

– De… gondolja meg, Mr. Hermann Thorn…

Bruns az ajkába harapott, és csendesen mondta:

– Különben lehet, hogy alkalmazom…

Másnap a maláriások mellett két heveny alkoholmérgezést is bejegyzett Markheit a naplójába.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.