XLIV
Amikor Dzsilda villanyt gyújtott, felkiáltott ijedtében. Egy félig szőrös ember állt vele szemben, táskával a kezében.
– Hallgass! Kicsempésztél valakit a vesztegzárból! Ezért Szumbavára visznek.
– Könyörgöm, sahib…
– Egy módon megmenekülsz! Legkésőbb másfél óra múlva itt leszek egy hölggyel. Ha lemegyünk a csatornába, akkor titok marad az, ami történt. Ha nem vagy itt másfél óra múlva, akkor feljelentelek.
– Itt leszek, sahib.
Félix felment a lépcsőn, kezében a kistáskában Marjorie ékszereit vitte. A sötétben, mialatt Doddy a ráccsal vesződött, elcserélte az ékszertáskát Dzsilda neszesszerével.
A kihalt földszinti folyosón megállt egy ajtónál.
Hallgatódzott. Egy síri, rekedtes hang ezt mondta éppen.
– Hiába… voltam két napig… külön… Én is elvesztem… Ez egy ragályos átok volt…
– Sajnálom, Hacker… – szólt egy másik síri hang. – Már nem… utálom magát… A halálos magányomat… megosztotta… Köszönöm…
– Én nem…
Gyufa sercent. Az egyik rágyújtott.
– Tudja… – lihegte gyenge hanggal Bruns – sok mindent… másképp csinálnék… ha… ha nem kellene meghalnom… Aljas barom voltam… Pedig annyi pénzem van… annyi… és… nem tettem soha… semmi jót… Most már késő… Valaki megátkozott…
– Én mindig azt hittem, hogy ez marhaság…
– Én is… Most kiderült, hogy mégsem az. A harmadik mimóza után… most meg kell halnom…
– De hát, hogy jövök én… ehhez… minden külön mimóza nélkül?!…
– Inklinál… az átokra…
Mély sóhaj.
– Rosszul csináltam, Hacker…
– Szédülök… Mr. Bruns…
– Ne mondja… Bruns… Hermann Thorn vagyok… De nem használom… ezt a nevet… Köröznek egy… régi rablóvezért… Kairóban kiraboltam a hajópénztárt… Most már megmondhatom.
Csend…
– Hol vannak a régi… szép idők.
Félix kopogtatás nélkül belépett, és gyorsan így szólt a két meglepett emberhez:
– Röviden, nincs időm. Legyenek olyan hálásak, és ne érdeklődjenek irántam. Nincs semmi bajuk. Az átok ostobaság. A cigaretta meg van mérgezve. Ne szívják. Igyanak szeszt és feketét, két nap alatt kutya bajuk…
– Honnan… tudja?
– Egy konkurens csempész rendszeresen mérgezi a cigarettáit. Jobbulást.
Kisurrant, és becsukta az ajtót.
Bruns sárgás, zsírosan verejtékes, halálosan beesett arca csodálkozva meredt az ajtóra.
Azután összenéztek Hackerrel. Két halálfej. Mert a másik is leromlott állapotban volt. A szemei két sötét foltból világítottak bágyadtan. De máris felkapta az egyik üveg pálinkát, és a szájához szorította.
– Gazemberek… – sziszegte Bruns. – Ezt az angol ügynökök tették… De megkeserülik… mert ha igaz, hogy meggyógyulok, akkor jaj nekik… Héé! Tegye le azt az üveget, maga pióca!
– Mi? – lihegte elégedetten Hacker – az imént még azt hittem, hogyha meggyógyul, akkor vasárnapi iskolát fog nyitni.
– Hülyeség! Elsüllyeszteni a hajóikat… a gazoknak… mit vigyorog?
– Csak… gondoltam… – csuklott – App… ropó: nem akar énekelni?
– Nem!
– Pedig… én jó titkára vagyok…
– Maga nem a titkárom! És nem is lesz soha!
– De… gondolja meg, Mr. Hermann Thorn…
Bruns az ajkába harapott, és csendesen mondta:
– Különben lehet, hogy alkalmazom…
Másnap a maláriások mellett két heveny alkoholmérgezést is bejegyzett Markheit a naplójába.