Vesztegzár a Grand Hotelben

XX

– Signor Elder… Benissima! Maga igazán egy ördög és egy angyal együtt… – kiáltotta az özvegy, és mielőtt valaki megakadályozhatta volna, gyorsan lehajolt, és kezet csókolt a főfelügyelőnek.

– De signora…

– Hallgasson… – És Lindner elé lépett. – Ó!

Maga szörnyű ostoba gyerekember! Szégyellje magát! Annyira megijesztett… Sohasem hittem volna, hogy így tud hazudni! Szégyellje magát!

A vén, kövér gyerek megsemmisülten ült le.

– Én öltem meg… – próbálta motyogni.

– Basta! Bolond ember! Ranke doktort hátulról szúrták le, és torkon, nem hasba!

– Mit jelentsen ez, Elder?

– Hogy a szőnyeg a fontos. Ki vitte el a szőnyeget és hová? A szőnyegen volt a vérnyom.

– De…

– Ami Lindner urat illeti, azt hiszem, a vallomásának egy része igaz. Ranke doktor Maud Borckmant kereste, de nem tudta, hogy elköltözött már Lindner úr szobájából. Lindner úr megmondta, hogy a hölgy más szobában lakik. És…

– És? – kérdezte a kapitány.

– Tessék felelni, Lindner úr! – szólt rá Elder. – Minden szó fontos.

A művész ismét a régi tehetetlen alak volt.

– Hazudtam az előbb… Azt hittem, hogy a signora gyanúba keveredik… Gondoltam… magamra vállalom…

– Ostoba, vén gyerek! – kiáltotta az özvegy.

– Csendet kérek – szólt közbe a kapitány. – Szóval, módosítani kívánja a vallomását?

– Igen.

– Mi történt ön és Ranke doktor között?

– Megmondtam neki, hogy a régi lakó elköltözött, nem tudom, hová. Erre a doktor megkért, hogy telefonálhasson a portásnak. Beleegyeztem, és lementem a hallba. Azután eszembe jutott, hogy az orvos nem zárja le a szobámat, és a szekrényemben van minden pénzem. Akkor visszamentem, és találkoztam a signorával, aki a retikülért küldött. Mire újra a szobámba értem, mindent rendben találtam.

– A szőnyeg még a helyén volt?

Lindner töprengett. A homlokát dörzsölte…

– Nem emlékszem… Igazán nem emlékszem…

– Nem tudom, hogy a szőnyeg miért olyan fontos – szólt közbe a kapitány. – A vallomások alapján mindenesetre elrendelem…

– Bocsánat, hogy közbevágok – mondta Elder -, de szeretném ha a kihallgatott személyek átfáradnának egy-egy szomszédos helyiségbe, hogy mondjak valamit.

– Rendben van, önöket, sajnos, vallomásuk alapján amúgy is őrizetbe veszem…

– Ettől féltem – szólt Elder szomorúan.

– Kérem, kapitány úr… – hebegte Lindner.

– Hallgasson, Enrico! – mondta erélyesen signora Relli. – Az igazság a mi oldalunkon van és én bízom ebben a detektívben. Ez sokkal okosabb, mint a kapitány, és nem engedi blamálni a rendőrséget. Pronto! Megmondtam. Csináljanak velem, amit akarnak.

A kapitány szeme fehéréig elsápadt.

– Önök, sajnos, csalódni fognak a főfelügyelőben. Sedlintz, Ulrik, vezessék a szobájukba a signorát és Lindner urat. Nem beszélhetnek egymással, és posztot az ajtójuk elé.

– És Vangold? – kérdezte Elder. – Ő szabadon járhat? Nincs alibije, és a corpus delicti…

– Helyes, Vangold úr ellen is nyomós gyanú merül fel, őt is házi őrizetbe vesszük…

– Továbbá Sergius herceg és Maud Borckman – folytatta kegyetlenül Elder. – Több tanú látta őket a folyosón, és szintén nincs alibijük!

A kapitány meghökkent. Már látta, hogy ez az ember ismét tőrbe csalta.

– Kihallgatjuk őket – felelte elszántan -, és ha szükséges, őrizetbe vesszük. Minden gyanúsított 24 órára őrizetbe vehető…

– …Ha szökésétől lehet tartani. De itt egy kiscica sem távozhat észrevétlenül.

– Téved! Villiersnének is nyoma veszett. Mehetnek, kérem, Sedlintz.

– Bravó, detektív! – mondta signora Relli, miközben elmentek.

– Főfelügyelő úr! – mondta szigorúan a kapitány. – Ön a nyomozás során adatok birtokába jutott, amelyeket eltitkolt és színpadszerűen alkalmazott itt. Elismerem kivételes képességeit, de ez az eljárása fegyelmi vétség.

– Kapitány úr megkért, hogy ne folyjak bele a nyomozásba. Most csak azért tettem, hogy megóvjam a rendőrséget egy kínos botránytól.

– Miféle botránytól?

– Eddig három embert vett őrizetbe. Őrizetbe kell vennie ezen az alapon még kettőt. Az öt. Öt tekintélyes ember, akik közül legjobb esetben is csak egy lehet a tettes, tehát négyen követelnek majd elégtételt, négyen lármáznak majd a sajtóban… És joggal.

– Ki a másik kettő?

– Sergius herceg és Maud Borckman.

– Kihallgatjuk őket. Menjen értük Ferguson fogalmazó. Markheit felállt.

– Nem akarok beleszólni a rendőrség ügyébe, de azt hiszem, Elder jót akar. Kár itt botrányt provokálni, amíg nem tudunk bizonyosat.

– Amíg nem tudjuk, hogy Villiersné merre távozott, addig őrizetbe kell venni minden gyanúsítottat. Sajnos, az egészségügyi szolgálat nem nyújt elég garanciát… – tette hozzá, egy döfést intézve Markheit címére.

– Ezt el kell fogadni – mondta Elder sóhajtva. – Bár szerintem Villiersné nem hagyta el a szállót…

– Ezt honnan veszi?!

– Mert aki elhagyja a szállót, az nem kísérel meg vesztegetés útján egy levelet kicsempészni, hanem kiviszi saját maga.

– Elfogadom! Ez esetben még ma átkutatunk minden helyiséget, minden szobát, minden zugot.

A herceg érkezett Mauddal. Sergius már szmokingban volt, ebédhez készült. Fehér kesztyűit húzogatta nyugodtan.

– Önt, kegyelmes uram, signora Relli és Lindner úr látták a folyosón, ahol a gyilkosság történt, közvetlenül a tett elkövetése után.

– A folyosón… igen… Borckman kisasszonnyal jöttem a lépcsőhöz.

– Nem vett észre semmi gyanúsat?

Vontatottan felelt.

– Zajt hallottam a 70-es szobából, amelyben Vangold lakott, de tudtam, hogy lenn van az étteremben…

– És?

– És a lépcsőnél egy pillanatra magára hagytam Maudot, visszamentem, hogy megnézzem… – Habozott…

– És benyitott – mondta Elder.

– Úgy van… – Ismét hallgatott.

– Mit látott?

Nagyon csendesen mondta:

– Egy ősz fejű embert láttam… Leszúrva.

– Ez megerősíti signora Relli vallomását – bólintott Elder -, valaki benyitott, miután Ranke tetemét a hetvenesbe vitte.

A kapitány kopogtatott egy tollszárral.

– Én folytatom a kihallgatást.

– Bocsánat…

– Mit tett ezután?

A herceg keze és hangja remegett.

– Azt mondtam… Borckman kisasszonynak, hogy menjen a szobájába… én is visszavonulok… Így nem keveredünk bele… Szabad egy kis vizet kérni?…

– Tessék… – Ferguson fogalmazó szolgálatkészen töltött…

– Köszönöm…

– Találkozott közben valakivel? – kérdezte a kapitány.

– Lindner úr jött a lépcsőn.

– Aztán?

– Megvártam, amíg Borckman kisasszony a szobájába megy, és én is visszavonultam…

Maud sápadtan nézte a törékeny öregember vergődését.

– Szíveskedjék a szomszédos szalonba fáradni – mondta a kapitány, és a visszatérő Sedlintznek intett, hogy kövesse.

Az öreg aggódó pillantást vetett Maudra a küszöbről.

– Csak menjen nyugodtan – mondta a leány.

A herceg lehorgasztott fejjel kiment.

– Maud Borckman?

– Igen.

– Magánzónő?

– Nem. Decker tanár asszisztense vagyok.

Markheit csodálkozva felállt.

– Mi?

– Miért csodálkozik ezen?

– De hát… ön nem tudja… hogy az az ember, aki bubópestisben haldoklik, az Decker tanár?!… Vizet… há… konyakot… ide fektessék a szófára.

Maud ugyanis mintha meghalt volna, úgy vágódott végig Markheit közlésétől.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.