XX
– Signor Elder… Benissima! Maga igazán egy ördög és egy angyal együtt… – kiáltotta az özvegy, és mielőtt valaki megakadályozhatta volna, gyorsan lehajolt, és kezet csókolt a főfelügyelőnek.
– De signora…
– Hallgasson… – És Lindner elé lépett. – Ó!
Maga szörnyű ostoba gyerekember! Szégyellje magát! Annyira megijesztett… Sohasem hittem volna, hogy így tud hazudni! Szégyellje magát!
A vén, kövér gyerek megsemmisülten ült le.
– Én öltem meg… – próbálta motyogni.
– Basta! Bolond ember! Ranke doktort hátulról szúrták le, és torkon, nem hasba!
– Mit jelentsen ez, Elder?
– Hogy a szőnyeg a fontos. Ki vitte el a szőnyeget és hová? A szőnyegen volt a vérnyom.
– De…
– Ami Lindner urat illeti, azt hiszem, a vallomásának egy része igaz. Ranke doktor Maud Borckmant kereste, de nem tudta, hogy elköltözött már Lindner úr szobájából. Lindner úr megmondta, hogy a hölgy más szobában lakik. És…
– És? – kérdezte a kapitány.
– Tessék felelni, Lindner úr! – szólt rá Elder. – Minden szó fontos.
A művész ismét a régi tehetetlen alak volt.
– Hazudtam az előbb… Azt hittem, hogy a signora gyanúba keveredik… Gondoltam… magamra vállalom…
– Ostoba, vén gyerek! – kiáltotta az özvegy.
– Csendet kérek – szólt közbe a kapitány. – Szóval, módosítani kívánja a vallomását?
– Igen.
– Mi történt ön és Ranke doktor között?
– Megmondtam neki, hogy a régi lakó elköltözött, nem tudom, hová. Erre a doktor megkért, hogy telefonálhasson a portásnak. Beleegyeztem, és lementem a hallba. Azután eszembe jutott, hogy az orvos nem zárja le a szobámat, és a szekrényemben van minden pénzem. Akkor visszamentem, és találkoztam a signorával, aki a retikülért küldött. Mire újra a szobámba értem, mindent rendben találtam.
– A szőnyeg még a helyén volt?
Lindner töprengett. A homlokát dörzsölte…
– Nem emlékszem… Igazán nem emlékszem…
– Nem tudom, hogy a szőnyeg miért olyan fontos – szólt közbe a kapitány. – A vallomások alapján mindenesetre elrendelem…
– Bocsánat, hogy közbevágok – mondta Elder -, de szeretném ha a kihallgatott személyek átfáradnának egy-egy szomszédos helyiségbe, hogy mondjak valamit.
– Rendben van, önöket, sajnos, vallomásuk alapján amúgy is őrizetbe veszem…
– Ettől féltem – szólt Elder szomorúan.
– Kérem, kapitány úr… – hebegte Lindner.
– Hallgasson, Enrico! – mondta erélyesen signora Relli. – Az igazság a mi oldalunkon van és én bízom ebben a detektívben. Ez sokkal okosabb, mint a kapitány, és nem engedi blamálni a rendőrséget. Pronto! Megmondtam. Csináljanak velem, amit akarnak.
A kapitány szeme fehéréig elsápadt.
– Önök, sajnos, csalódni fognak a főfelügyelőben. Sedlintz, Ulrik, vezessék a szobájukba a signorát és Lindner urat. Nem beszélhetnek egymással, és posztot az ajtójuk elé.
– És Vangold? – kérdezte Elder. – Ő szabadon járhat? Nincs alibije, és a corpus delicti…
– Helyes, Vangold úr ellen is nyomós gyanú merül fel, őt is házi őrizetbe vesszük…
– Továbbá Sergius herceg és Maud Borckman – folytatta kegyetlenül Elder. – Több tanú látta őket a folyosón, és szintén nincs alibijük!
A kapitány meghökkent. Már látta, hogy ez az ember ismét tőrbe csalta.
– Kihallgatjuk őket – felelte elszántan -, és ha szükséges, őrizetbe vesszük. Minden gyanúsított 24 órára őrizetbe vehető…
– …Ha szökésétől lehet tartani. De itt egy kiscica sem távozhat észrevétlenül.
– Téved! Villiersnének is nyoma veszett. Mehetnek, kérem, Sedlintz.
– Bravó, detektív! – mondta signora Relli, miközben elmentek.
– Főfelügyelő úr! – mondta szigorúan a kapitány. – Ön a nyomozás során adatok birtokába jutott, amelyeket eltitkolt és színpadszerűen alkalmazott itt. Elismerem kivételes képességeit, de ez az eljárása fegyelmi vétség.
– Kapitány úr megkért, hogy ne folyjak bele a nyomozásba. Most csak azért tettem, hogy megóvjam a rendőrséget egy kínos botránytól.
– Miféle botránytól?
– Eddig három embert vett őrizetbe. Őrizetbe kell vennie ezen az alapon még kettőt. Az öt. Öt tekintélyes ember, akik közül legjobb esetben is csak egy lehet a tettes, tehát négyen követelnek majd elégtételt, négyen lármáznak majd a sajtóban… És joggal.
– Ki a másik kettő?
– Sergius herceg és Maud Borckman.
– Kihallgatjuk őket. Menjen értük Ferguson fogalmazó. Markheit felállt.
– Nem akarok beleszólni a rendőrség ügyébe, de azt hiszem, Elder jót akar. Kár itt botrányt provokálni, amíg nem tudunk bizonyosat.
– Amíg nem tudjuk, hogy Villiersné merre távozott, addig őrizetbe kell venni minden gyanúsítottat. Sajnos, az egészségügyi szolgálat nem nyújt elég garanciát… – tette hozzá, egy döfést intézve Markheit címére.
– Ezt el kell fogadni – mondta Elder sóhajtva. – Bár szerintem Villiersné nem hagyta el a szállót…
– Ezt honnan veszi?!
– Mert aki elhagyja a szállót, az nem kísérel meg vesztegetés útján egy levelet kicsempészni, hanem kiviszi saját maga.
– Elfogadom! Ez esetben még ma átkutatunk minden helyiséget, minden szobát, minden zugot.
A herceg érkezett Mauddal. Sergius már szmokingban volt, ebédhez készült. Fehér kesztyűit húzogatta nyugodtan.
– Önt, kegyelmes uram, signora Relli és Lindner úr látták a folyosón, ahol a gyilkosság történt, közvetlenül a tett elkövetése után.
– A folyosón… igen… Borckman kisasszonnyal jöttem a lépcsőhöz.
– Nem vett észre semmi gyanúsat?
Vontatottan felelt.
– Zajt hallottam a 70-es szobából, amelyben Vangold lakott, de tudtam, hogy lenn van az étteremben…
– És?
– És a lépcsőnél egy pillanatra magára hagytam Maudot, visszamentem, hogy megnézzem… – Habozott…
– És benyitott – mondta Elder.
– Úgy van… – Ismét hallgatott.
– Mit látott?
Nagyon csendesen mondta:
– Egy ősz fejű embert láttam… Leszúrva.
– Ez megerősíti signora Relli vallomását – bólintott Elder -, valaki benyitott, miután Ranke tetemét a hetvenesbe vitte.
A kapitány kopogtatott egy tollszárral.
– Én folytatom a kihallgatást.
– Bocsánat…
– Mit tett ezután?
A herceg keze és hangja remegett.
– Azt mondtam… Borckman kisasszonynak, hogy menjen a szobájába… én is visszavonulok… Így nem keveredünk bele… Szabad egy kis vizet kérni?…
– Tessék… – Ferguson fogalmazó szolgálatkészen töltött…
– Köszönöm…
– Találkozott közben valakivel? – kérdezte a kapitány.
– Lindner úr jött a lépcsőn.
– Aztán?
– Megvártam, amíg Borckman kisasszony a szobájába megy, és én is visszavonultam…
Maud sápadtan nézte a törékeny öregember vergődését.
– Szíveskedjék a szomszédos szalonba fáradni – mondta a kapitány, és a visszatérő Sedlintznek intett, hogy kövesse.
Az öreg aggódó pillantást vetett Maudra a küszöbről.
– Csak menjen nyugodtan – mondta a leány.
A herceg lehorgasztott fejjel kiment.
– Maud Borckman?
– Igen.
– Magánzónő?
– Nem. Decker tanár asszisztense vagyok.
Markheit csodálkozva felállt.
– Mi?
– Miért csodálkozik ezen?
– De hát… ön nem tudja… hogy az az ember, aki bubópestisben haldoklik, az Decker tanár?!… Vizet… há… konyakot… ide fektessék a szófára.
Maud ugyanis mintha meghalt volna, úgy vágódott végig Markheit közlésétől.