XXXIII
Félix jól tudta, hogy a kertben nem maradhat sokáig… Lágy, süppedő, esőtől felázott talajon ment, a falhoz simulva. Végül egy kisebb ablakhoz ért. Ez nem szoba.
Körülnézett, azután felhúzódzkodott, és máris benn volt. Tévedett. Mégis szoba volt, de egyszerű. Kárpit helyett festett fal, bádogmosdó, régimódi faágy, kopott keretű tükör.
Valamelyik szobaasszony lakhat itt. Ni! Ott egy korallfüzér a tükrön. Ezt a szobát említette a szörnyű hangú nő, amikor Martin helyett neki kiabált. Kissé ledőlt a kopott bőrdíványra, amelyet, úgy látszik, a lomtár helyett hoztak ide. Különösen fáradt volt. Csak nem malária? Émelygett, a keze, lába zsibbadt. Többször volt ez az érzése napközben, de csak rövid ideig tartott.
Most is elmúlt, alighogy ledőlt.
Hopp!
Az asztalon egy kulcs. Egy főkulcs! Erről ordítozott az a nő, hogy hozza le Martin. Ez minden ajtót nyit! Hurrá!
Azonnal beköltözik egy lakatlan szobába. Sőt! Fürdik is. Csak borotválkozhatna már, mert ijesztően kinőtt a szakálla… Miután van főkulcs… Istenem… Egy borotva nem nagy érték, tízet küld majd az illetőnek… Szóval a főkulccsal szerez borotvát is.
Hopp!
Összeborzadt… Hogy mit tesz a kényszerűség. Zsebre tette a kulcsot, és elindult borotvavadászatra. A folyosó egy homályos sarkába húzódott… Távolabb éppen nyílt egy ajtó, szürke ruhás férfi lépett ki, megfordította a kulcsot a zárban, zsebre tette, és elindult a lépcsőn. Ez lemegy a hallba vagy az étterembe. Gyerünk!
Kizárta az ajtót. A főkulcs simán fordult. Belépett. Nem kellett sokáig keresgélni, a mosdó üveglapján ott feküdt a teljes készlet: borotva, krém, timsó és fenőszíj.
Gyorsan zsebre tette a borotvát és a krémet. Elsőrangú. A penge gyönyörű, gyöngyház nyelű, a nyélen arany betűkkel ez állt: “Sidney Crick”. Nem vett el mást, csak még egy szappant és törölközőt, azután elsietett.
No most. Melyik szoba üres? A félemelet bizonyos, hogy tele van. A csigalépcsőn felosont a másodikra.
Nono!
A konyhaliftnél ott áll egy szolga. Leült szépen, a falhoz lapulva.
– Na gyerünk! – kiabál be az éttermi lift aknájába a szolga. – Mi lesz?
– Hallja, ne kiabáljon. – Wolfgang igazgató úr tűnik fel a folyosón.
– Bocsánat, de a márki türelmetlen.
– Akkor se kiabáljon. A szőnyeggel mi van?
– Kis zavar volt… Kitettem a folyosóra, hogy majd a raktárba vigyem… És eltűnt…
– Mit mesél?
– Martin azt mondta, hogy ő tévedésből Bruns úr szobájába vitte. De nem láttam ott…
– Hát ezért repül… Rendőrségre kerül… Hová lett Bruns szobájából?! – kiabálta magából kikelten a szállodás.
– Lehet, hogy ott van valamelyik fiókban. Az angol utálja a szőnyeget, és talán belökte valahová…
– Miért nem nézték meg?
– Mert… csak a jelenlétében lehet a szobáját takarítani, és nem mer senki a fiókokhoz nyúlni. Goromba ember.
– Hát ezt még elintézzük! Ezt a gazságot… Ha holnap nincs meg a szőnyeg, akkor nagyon megjárja… Érti?
– Igen…
Zúgott a kis lift. Jött a márki vacsorája. A szolga levette, és visszaküldte a liftet.
– A 102-esben ott van még az elázott ágynemű. Azt holnap hordják le! A beomlott faldarabokat is takarítsák el.
Az igazgató dühöngve távozott. A szolga vitte az ételt. Félix előjött a csigalépcső rejtekéből. Van már szoba! A 102-es bizonyosan üres, ha egyszer beomlott a fal. Ebben a pillanatban rövid zúgás, megállt a lift a második fogással. Egy szép fél sült csirke feküdt a tálon. Ezt nyomban zsebre vágta, és sietett a 102-esbe.
XXXIV
A bomlott fal miatt lakatlan szobában az ázott vakolat penészszaga érződött. Gyorsan bement a fürdőszobába, és megeresztette a csapot. Zuhogott a meleg víz. Még ez a nagyszerű érzés, hogy fürödni fog, ez sem oldotta fel keserű szájízét és rossz közérzetét… Valami van vele. A csirke sem ízlett, pedig régen nem evett. A felét kidobta az ablakon. Mindent kirakott a zsebéből egy székre. A főkulcsot, a szappant és a Sidney Crick jelzésű gyöngyház borotvát. Azután megfürdött, és a kádban ülve bedörzsölte arcát a szappannal. Majd a tükör elé állt, és borotválkozni kezdett. Éppen hogy elkészült a fél arcával, amikor nyikordult a kulcs a zárban… Jönnek!… Lassan, nyugodtan az ablakhoz hátrált, kezében a szappan és a krém. A székről felkapta a főkulcsot. A ruha messze van, egy fogason, az ajtó mellett…
– Így!… Ide tegyétek a szőnyeget, ebben a szobában úgy sincs – mondta Wolfgang. – És nem kell beszélni róla, majd jövőre kitisztítjuk.
– Mitől van ez a csúf folt a szőnyegen?
– Egy üveg pálinka ömlött rá. Szégyellhetik magukat. Csak meg kellett volna kérdezni Brunst. Nyomban mondta, hogy a szőnyeget ő lökte be a komódba…
Félix megkönnyebbült. Ezek nem jönnek ide.
– Különben jobb lesz ezt a szőnyeget a fürdőszobába tenni, a kád elé.
Puff!
Csak annyi ideje volt, hogy villámgyorsan kilépjen a kisablakon, és behúzza, amennyire tudja. Ott állt a világítóudvarban, két emelet magasságban, ég és föld között lebegve egy vaslétrán, teljesen mezítelenül.
– Hallatlan pimaszság! – süvöltött Wolfgang hangja. – Valamelyik gazember ide jár ruhát váltani!… És fürödni…! Vigye ezt a vacakot az irodába! És amelyik gazember nem tud elszámolni a váltóruhájával, az meglakol ezért. Banda! Gyerünk! Gyerünk!
…Elvitték a ruháját. Ott állt a borotvával és a főkulccsal, félig szőrös arccal, ruha nélkül.
A kulcsot, a borotvát és a szappant egy törölközőbe tette, és mint valami batyut a karjára kötötte. Azután kilépett a vaslépcsőre.
Izgalmas ruhavadászat vette kezdetét.
A vaksötétben sűrűn zuhogott az eső. Csuromvizes lett nyomban. Mindössze három sötét ablakot pillantott meg: Az első, jobbra tőle, ugyancsak fürdőszoba volt. Belépett.
Nem jó. A lakásba nyíló ajtó hasadékán világosság szűrődött ki. És beszélgetést hallott.
Az özvegy! Nyomban megismerte signora Relli mély színezetű hangját.
– …Nem volt sok örömöm az életben. De néha boldog voltam, és ezért nem fáj, ha arra gondolok, hogy öregszem…
– Az a kérdés, hogy jó volt-e? – mondta egy érdes férfihang.
– Azt hiszem, igen… Hogy most nyomja valami a lelkiismeretemet, annak is a jóság az oka. Egy kollégájától akartam tanácsot kérni, de furcsa módon, nem láttam viszont két rövid találkozás után.
– Nem is tudtam, hogy lakik itt még hittérítő rajtam kívül.
– Mégpedig ugyanabból rendből, ugyanezek a gombok, ilyen bársonygallér, szürke folttal.
– Nagyon különös… A szürke foltot egy moly rágta a bársonyba…
– Érdekes…
– Hm… majd utánanézek ennek a furcsa kollégának… Szóval, mi az, ami signorát bántja?
– Igen szomorú ügy, és inkább tanácsot kérek, mint felmentést, mert a rendőrséget is megtévesztettem. Azt mondtam, hogy Arthur Cocklint nem ismerem. Pedig sokat voltunk együtt Szingapúrban.
– És miért tagadta le?
– Mert… tudtam, hogy a felesége miatt kérdezik… Aki álnév alatt itt van a Grand Hotelben… és a férje azt hiszi, hogy az én vendégem… Nagyon fáj ez, de hát romantikus vagyok… Az asszony beleszeretett egy fiatalemberbe… és szökni akarnak… Még Szingapúrban kért, hogy fedezzem a férje előtt, és írjak majd innen egy meghívólevelet neki, hogy töltsünk együtt néhány napot. Akkor simán elutazhat… Megírtam…
– Nem tette helyesen…
– Olasz vagyok… Szerelemről volt szó, reményről, boldogtalan asszonyról… Azóta megbántam, mert itt volt egy másik asszony…, aki szerette a fiút, de sokáig és… és nagy áldozatokat hozott érte, a nő is művésznő volt, együtt táncolt a fiúval, és férjhez ment egy öreg, csúf főszerkesztőhöz, csak azért, hogy sok-sok pénze legyen Doddynak. Villiersnéről van szó, aki eltűnt… Előzőleg nálam volt sírt, és elájult. A fiú Szingapúrban otthagyta őt ezért a nőért, és őneki most már semmije sincs, csak a vén, utálatos férj és… Azt mondta, hogy írni fog a másik asszony férjének, mert ő Doddyt nem hagyja…
– Pokolba való, fekélyes életek…
– Si, si… most már én is tudom… de Szingapúrban még romantikát láttam benne. És ez a Villiersné elszökött valahogy innen… A rendőrségen nem mondtam el, amit tudok… mert az a bűnös asszony álnéven él itt. Houldnénak jelentette be magát. Szökni akar a fiúval, pedig van neki egy szép kisgyereke… Ezt akartam elmondani, és kérni, hogy segítsen rajtam: mit csináljak?…
Félix, elfeledkezve a helyzetéről, csendben állt a sötét fürdőszobában, ahová minden szó kihallatszott.
A misszionárius tanácsa már nem érdekelte a fiatalembert, aki egy szál batyuval a csuklóján hallgatódzott. Kilépett a vaslétrára, hogy folytassa elszánt ruhavadászatát. Egy másik sötét fürdőszoba ablaka. Belépett… csendesen lopódzkodott… Hallgatózott… Benyitott a szobába, és ijedten állt meg a hideg köveken…
Egy újabb szoba nyílt a kis szalonból, de csak függöny volt rajta. Éppen elindított valaki egy gramofont…
Miss Otis regrets she is
Unable to lunch today.
– Hagyja abba azt az undok muzsikálást – mondta egy szőke, molett, estélyi ruhás nő.
Hilliers, a tejkrémgyáros és a felesége laktak itt. Az amerikai felső tízezerből.
– Ne írja elő nekem, Mae, hogy mit tegyek… – és dúdolt. Közben a frakk nyakkendőjét oldozta.
– Szégyellheti magát! Mit gondolhat rólam a személyzet! A szobalánnyal flörtöl. Egy amerikai milliárdos!
Hilliers fütyült, levette a kabátját, és egy szék támlájára helyezte. A nő egy tízezreket érő gyémánt hajdíszt kapott le a fejéről, és a gramofonhoz vágta.
– Feleljen nekem!… – rikácsolta közönséges, durva módon. – Nem vagyok a kutyája! Tudja?!
Hilliers közömbös arccal cigarettára gyújtott.
– Ne kiabáljon, kérem – felelte unottan -, nincs az automata büfében.
– Gyalázatos alak! Ha nem tetszett, hogy felírónő voltam, miért nem vett feleségül egy előkelő hölgyet. De ki megy hozzá egy kikiáltóhoz? Aki vásáros bódék előtt, lisztes képpel ordít… Ma is csak az, ami volt: piaci árus! A milliók dacára.
Hilliers dúdolva felhúzta az óráját. A gramofon dalolt:
Miss Otis regrets she is
Unable to lunch today.
A nő egy vázát csapott földhöz, és pufók, hervadásnak induló, kifestett babaarca eltorzult a dühtől.
– Szélhámos! Kikiáltó! Rovott múltú! – rikácsolta.
– Kérem, ne csapjon botrányt – mondta Hilliers csendesen -, mert…
– Megver?!… Képes rá! Pfuj!… A szobalányok lovagja!
– Nézze, Mae, most már hagyja abba… A szobalány sem kevesebb, mint a sofőr… A saját sofőröm. Vagy azt hiszi, hülye vagyok?…
– Gyalázatos! Rágalmazó, fegyháztöltelék… – És ő is vetkőzni kezdett, de úgy, hogy a csodálatos, párizsi selyemholmit egy szakítással derékig tépte ronggyá…
…Félix menekült.
Ismét zuhogott rá az eső és nagyon távolról utánaszüremlett tompán, a zápor neszén át, hogy:
Miss Otis regrets she is
Unable to lunch today.