Vesztegzár a Grand Hotelben

XII

Igen. Ott állt az ámult emberek előtt, a fekete, bársonnyal szegett ruhában, a négyszögű kőgombokkal, mint aki legalább öt évet a leprások között töltött, és minden világi örömtől irtózattal elfordul… És kezében a pezsgőspohár. És éppen tangózott!…

Itt most olyan botrány lesz és olyan letartóztatás, amilyen még nem volt.

Hirtelen magasra emelte a poharát, és érces hangon mondta:

– Emberek! Ebben a házban ma megjelent az elmúlás mementója! Idejöttem, hogy legyek a láthatatlan kéz Nebukadnezár palotája falán! Jusson eszetekbe, hogy a márványoszlopok, selyemfüggönyök, aranyozott kárpitok között éppúgy felírja a falra a döghalál, hogy “méne, méne, tekel ufárszin!”, mint a legutolsó halászkunyhóra. Eljöttem, hogy táncoljak közöttetek hogy mulassak veletek, mert így talán süket fületek is meghallja, vak szemetek is meglátja a halált, amikor magasra emelem e bűnös kelyhet…

Magasra emelte a pezsgőspoharat a döbbent csendben, a földhöz csapta, végignézett a rémült embereken, és távozóban még ezt mondta:

– Ezért kértem a pezsgőt… Hogy megsemmisítsem, mint a világi bűn jelképét.

A mixer babonás rémülettel suttogta:

– Ezt értem… De minek kellett bele a jég?…

A zord misszionárius azonban nem felelt, hanem elhagyta döngő léptekkel a bárt.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.