XV
Maud az ajtó előtt búcsúzott Sergius hercegtől.
– Ne féljen – mondta. – Úgy érzem, van remény…
– Én… nem így érzem…
– Hinni kell!
– De a professzor ma visszatért…
– Csitt! Ne rágódjunk azon, amin úgysem lehet segíteni. Jó éjszakát.
A herceg elment, és Maud belépett a szobába. Amikor egy kattanás után világos lett, ott ült vele szemben a fiatalember, dereka köré egy lepedő volt csavarva, de különben kifogástalan pepita kabátot viselt, csak az ujja látszott túl rövidnek.
– Hogy mert…!
– Csend. Rövid leszek, mert az idő sürget, és különben is igen éhes vagyok. Azonnal adja ide a kést és a fehér asztalterítőt, amibe becsavarta.
Maud képtelen volt felelni.
– Ne kérdezzen, ne magyarázzon, és tegye, amit mondok. Valaki meglátta, amikor elvitte a kést. Át fogják kutatni a szobáját.
– Ki… látta meg?
– Kérem, hogy cselekedjék gyorsan. Ha megtalálják itt a kést, akkor vége!
– És honnan tudjam…
– Tárgyalni nincs idő. Hinnie kell, amit mondok, különben elveszett. A kést!
Maud habozott. Azután gyorsan az ablakhoz ment, és a párkány mellett egy résből elővette a fehér terítőt.
– Itt van. Óhajt még valamit?
– Semmit… Talán, ha óhaj nélkül elmondana…
– Nem mondok semmit. Higgyen, amit akar. Miután maga a gyilkos, túlságosan bűnösnek nem tarthat.
– Miért vette ezt magához?
– Azt hittem, más a tettes, és meg akartam menteni… Maga… maga… hogy került ide, így…
– Csak betetőzése volt a mai estének… Miután visszavittem a hittérítő ruháját, elmondhatatlanul hiányos külsővel rohantam a csigalépcsőhöz a pizsamámért. Egy fél tucat mosott lepedő volt ott helyette. A pizsama sehol! Képzelheti! Mit tehettem? Az egyik lepedőt magamra csavartam, és ide igyekeztem. Közben aludni ment egy úr, akit egyszerre hárman is Vangoldnak szólítottak, és a szobájához támogatták. A három ember lefektette, és öt perc múlva kiakasztották a ruháját. Azután elmentek. A kabátot kölcsönvettem, de a nadrág nem ment fel. A nyolcvanhetes szoba elől pedig kölcsönvettem reggelig egy pár csizmát. Félek, hogy egy rendőrtiszté.
– Honnan tudja, hogy a kést…
– Jó éjszakát – vágott szavába a fiatalember, azután, épp jókor, megragadta a csúszni készülő lepedőt és elrohant.
A fordulónál hallgatódzott. Amikor látta, hogy tiszta a levegő, kivette zsebéből a tőrt, és messze hajította a folyosó ablakából. Azután Vangold szobájához ment, és helyére akasztotta a pepita kabátot.
Sietett. Talán a szuterénben akad valami raktárféle, ahol meghúzhatja magát. Szörnyen kimerült volt. Körülbelül a földszinten lehetett, amikor a mélyből lépéseket hallott, és valaki elkiáltotta magát:
– Mártiin… te vaagy…
A mindenségit!
Villámgyorsan kilépett a folyosóra, és elindult a sötét étterem felé.
Hangok:
– Csakhogy kinyitották! Ki az ördög zárta be kívülről?
– Én nem tudom – mondta a portás…
Vissza. Siet végig az ajtók mentén… Hát ez szörnyű! A folyosó másik része felől is beszéd zaja.
– Azt hittem, hogy lefeküdt, Elder.
Sedlintz, az inspekciós rendőrtiszt!
– Különös zajt hallottam. Az ember gyanakvó ilyen helyen…
Azonnal ideérnek… Két tűz közé került.
– Máártiin!… Nem halsz?!
Fulladj meg!
Közvetlenül mellette a húszas ajtó. Az olasz nő szobája! Halk dúdolás hangzik ki bentről és egy cipő koppanása. A hangok közelednek.
Kopog!
– Tessék!
Belép a 20-as szobába, és szemben áll a szicíliai özveggyel, aki kimonóban van, és szájtátva bámul.
– Ön… ön?
– Bocsánat – feleli a hálóinges úr, egy szál sötét nyakkendővel és talpig lepedőben -, miután meghívott…
– De azt mondta… böjt van… és…
– Már nincs. Tizenkettő elmúlt. Éjfél után már szombat van.
– Bocsánat, de… olyan furcsa így…
– Errefelé különös csak. Ez a hittérítő rend lepraápoló díszruhája… Az ön tiszteletére vettem fel: fehér szoknya, sötét nyakkendő… és magas szárú lakkcsizma. Indiában ezt a megjelenést nagyon tisztelik…
– Érdekes… De én már aludni készültem… Nem baj! Forduljon el, amíg magamra kapok valamit…
Hátat fordított, és az ablakhoz állt. Signora Relli a spanyolfal mögé ment és felöltözött. Amikor előkerült, csodálkozva látta, hogy a hittérítő nincs a szobájában. Mintha kirepült volna a nyitott ablakon.
Úgy is volt.