Vesztegzár a Grand Hotelben

XVII

– Mit mond? – kérdezte Eldert, miután visszanyerte az önuralmát.

– Ha elfogadjuk mint feltétlen bizonyítékot, hogy valakinek egy ruhadarabjában ott a véres bűnjel, akkor a csizma tulajdonosa a bűntársa Vangold úrnak.

– Hol találták a csizmát?

– A 67-es szoba előtt.

– Az én szobám! – kiáltotta a kapitány.

– Talán később került oda a csizma. A kapitány úr hajnalban kel, és a boy csak most találta ott a csizmát.

– A… csizma is az enyém!

Erre hallgattak.

– Akkor nincs az az esküdtszék – kiáltotta Vangold -, amelyik a kapitány urat felmentse!

– Ostobaság! Az ajtó előtt állt a csizmám, valaki elvitte, és beletette a kést.

– Nahát, az én kabátom az ajtó előtt függött, valaki elvitte, és beletette a terítőt. Vagy bocsássanak nyomban szabadon, vagy tartóztassák le a kapitány urat is…!

A helyzet határozottan kínos volt.

– Kérem, Vangold úr, önt nem tartóztattam le, csak kihallgattam.

– Jelenteni fogom az esetet a követségemen! Kártérítést és elégtételt követelek!

– Elder főfelügyelő úr előbb is jelenthette volna az esetet.

– A kapitány úr kért, hogy csak kihallgatás után tegyek jelentést. Parancs az parancs.

– Kérem, Vangold úr, felfüggesztjük a kihallgatást, de tartozik rendelkezésünkre állni.

– Az admiralitáson is jelenteni fogom! – kiáltotta izgatottan a terménykereskedő és elrohant.

– Az imént megállított a boy – kezdte Elder -, és azt mondta, hogy nyolcvanhetes számú szoba előtt egy pár csizmát pillantott meg. Elvitte a csizmákat, de ahogy felemelte az egyiket, ez hullott ki belőle.

Egy tőrt vett elő a zsebéből, és odatette a kapitány elé. Fekete markolatú, rövid, hegyes, vadászkésszerű holmi volt, kissé antik művű. Ékkövekkel kirakott nyelén egy római kettes volt bevésve. A tőr csodálatosan könnyű volt, és pengéjén néhány rozsdafolt látszott.

– Alig kétséges, hogy ez volt a gyilkos tőr – jegyezte meg a kapitány. – Ma boncolta Markheit az áldozatot. Rövid sebhely, széles nyílással… Ez a penge rövid, de a markolata alatt vastag.

– De miért ilyen könnyű? – kérdezte az egyik tiszt, a tőrrel játszva. – Mintha gyermekjáték lenne.

– Az is – mondta a kapitány. – Nem igazi fegyver. Valami csecsebecse vagy játékszer. Ha csontot ér a döfés, begörbül vagy eltört volna. De ki vihette el a csizmámat?

– Az én elméletem szerint Vangold zseniálisan járt el, ha ő rejtette a tőrt kapitány úr csizmájába – jegyezte meg az egyik rendőr.

– Ez jó elmélet – helyeselt Elder -, bár ha vesszük, hogy tegnap este egy hittérítő ruháját is ellopták és visszavitték…

A rendőrtisztek kényelmetlenül feszengtek.

– Ön milyen ügyben jár el, főfelügyelő úr? – kérdezte a kapitány.

– Egy bűzözőt keresek, és ide vezettek a nyomok. Szavamat vették, hogy hallgatok az ügy szereplőiről.

– De a feletteseire ez nem vonatkozik.

– Én is azt hiszem. Ha kapitány úr betelefonál Meulen főtanácsosnak, bizonyára felment a hivatali titoktartás alól…

– Köszönöm, de azt hiszem, elkülöníthetjük a két ügyet – felelte a kapitány hidegen.

Visszajött a fogalmazó, akit Villiersnéért küldtek. Markheit tanácsos is vele volt.

– Kérem, kapitány úr – jelentette -, Villiersné eltűnt a szállóból.

– Mit mond?

– Bekopogtam az összes szobába, Markheit tanácsos úr az egészségügyi szolgálat embereit szétküldte mindenhová, és kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy Villiersné nincs a szállóban.

– Ki látta utoljára? – kérdezte a kapitány.

– A pincér, aki a kertben felszolgálta Villiersné számára a reggelit. Azt is látta ez az ember, hogy az eltűnt vendég később sétált a kertben, és beszélgetett az őrrel, aki a kapu előtti drótsövény átjárónál posztol.

A kapitány tanácstalanul nézett Markheitre.

– Lehetséges, hogy valaki átjusson a kordonon?

– Már… volt eset rá… De nagyon nehéz… Önnek mi a véleménye, Elder? – fordult egyenesen a mellőzött főfelügyelőhöz. Elder a kapitányra nézett.

– Semmi kifogásom – mondta ez zavartan -, hogy feleljen a tanácsos úrnak, ha ugyan lehet itt véleménye az embernek…

– Én elsősorban kihallgatnám azt a posztot, akivel Villiersné beszélgetett, és a pincért.

Markheit csettintett az ujjával.

– Az ördögbe is, fején találta a szöget. Nem gondolja, kapitány úr?

– Természetesen, ezt a két kihallgatást foganatosítani kell. Ez úgyis megtörtént volna. Sedlintz fogalmazó úr, küldje ide a pincért és a katonát. Sokat nem remélek a két kihallgatástól – fordult Markheithez.

A pincér nem mondott újat. Kilenc órakor szolgálta fel a reggelit.

– Ideges vagy izgatott volt a vendég?

A pincér vállat vont.

– Az a hölgy állandóan ideges kissé… Most aránylag nyugodtnak látszott. Újságot olvasott, levelet írt…

– Reggeli után nem látta visszatérni a hallba?

– Nem. A poszttal beszélgetett, azután ismét a konyhára mentem, és mire visszatértem, már nem láttam a hölgyet.

– Köszönöm. Elmehet.

Jött a poszt, akit közben leváltottak. Ezzel ő is a Grand Hotel foglya lett a vesztegzár végéig.

– Önnel ma beszélgetett egy hölgy?

– Igen. Utasításunk van, hogy ne legyünk ridegek. Őrségen is beszélhetünk, ha valamelyik vendég megszólít a drótsövény túlsó oldaláról.

– Mit beszélt ezzel a hölggyel?

– Kérdezte, hogy meddig állok poszton… és szabad-e ajándékot elfogadni… Mondtam, hogy tilos, mert ez terjesztené a ragályt.

– Később nem látta?

– Nem.

– Elmehet.

– Várjon!

Elder szólt közbe. Odament az egészségügyi katonához.

– Nézze, barátom, ha most ideadja a levelet, az két nap sötétzárka. De ha nem, akkor úgy veszem, mintha megkísérelte volna kicsempészni. Ez pedig a haditörvényszék elé tartozik!

– De… kérem…

– Ne dadogj, mert összetörlek! – ordította Elder. – A nő azt mondta, hogy fizet, ha kicsempészel egy levelet! Tegnap kicsempészted! Ezzel elkövetted a leg…

– Nem igaz. Ma jött először oda kérni…

– Add ide a levelet, akkor megúszod!

A halálsápadt poszt egy borítékot húzott elő a zsebéből.

– Mit mondott az a nő? – kérdezte tovább a főfelügyelő.

– Azt, hogy… száz forintot ad… ha ezt a levelet… kicsempészem… Nem akartam… De sírt… könyörgött.

– Takarodj! Vesztegzárban vagy! Azután majd meglátom, hogy mit jelentek rólad!

Az őr kiment.

– Majdnem biztosra mentem – mondta Elder. – Miért ír valaki levelet innen, amikor három hétig amúgy sem adhatja fel? Csak azért, hogy kicsempéssze. A legegyszerűbb, ha egyenesen a poszthoz fordul…

– Szabad a levelet? – szólalt meg csendben a kapitány.

– Tessék.

Arthur Cocklinnek, Szingapúrba volt címezve a boríték.

– Az hiszem, elég okunk van arra, hogy feltépjük… – mondta tétován a kapitány, és már nyitotta:

Ez állt benne:

Tudja meg az igazat! Marjorie találkozott Doddyval. Együtt vannak Kis-Lagondán, a Grand Hotelben. A vesztegzár miatt csapdába kerültek. Az a Relli nevű olasz nő is tudott az ügyről. Kinevetik magát…

Aláírás nem volt…

– Bonyolódik – mondta a kapitány, és a tőrrel játszott.

– Maga mit szól, Elder? – kérdezte Markheit.

– Beszélni kellene ezzel a Rellinével.

– Ez természetes – mondta a kapitány. – Sedlintz, kéretjük signora Rellit.

Kacér, fekete selyemruhában jött, ragyogóan tiszta szemmel, mint aki nagyszerűen aludt. Enyhe kölniszag suhant be vele együtt az ajtón. Mosolygott, és harsányan köszönt.

– Jó reggelt, uraim! Szegény Vangoldot szerencsétlenné tették.

– Kissé érzékeny ember. Mindössze felvilágosításokat kértünk. Foglaljon helyet, signora.

– Köszönöm.

Hatalmas, pazar gyöngysort csavargatott a mutatóujja körül.

– Ismer ön egy bizonyos Arthur Cocklint?

Elgondolkozva lebiggyesztette a száját.

– Cocklin?… Elég közönséges név, de nem ismerek ilyen embert… Talán összefügg szegény Ranke doktor ügyével?

– Eleinte azt hittük – felelte a kapitány -, de azóta más homályos ügyek vetődtek fel.

A kapitány felvette a tőrt, idegesen játszott vele.

– Mi ez? – kérdezte signora Relli, előrenyújtva a nyakát.

– Egy tőr. Gyermekholmi, de alkalmas volt arra, hogy Ranke doktort megöljék vele – mondta, és odatartotta a tőrt a nő elé.

Signora Relli ájultan zuhant a padlóra.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.