XVII
– Mit mond? – kérdezte Eldert, miután visszanyerte az önuralmát.
– Ha elfogadjuk mint feltétlen bizonyítékot, hogy valakinek egy ruhadarabjában ott a véres bűnjel, akkor a csizma tulajdonosa a bűntársa Vangold úrnak.
– Hol találták a csizmát?
– A 67-es szoba előtt.
– Az én szobám! – kiáltotta a kapitány.
– Talán később került oda a csizma. A kapitány úr hajnalban kel, és a boy csak most találta ott a csizmát.
– A… csizma is az enyém!
Erre hallgattak.
– Akkor nincs az az esküdtszék – kiáltotta Vangold -, amelyik a kapitány urat felmentse!
– Ostobaság! Az ajtó előtt állt a csizmám, valaki elvitte, és beletette a kést.
– Nahát, az én kabátom az ajtó előtt függött, valaki elvitte, és beletette a terítőt. Vagy bocsássanak nyomban szabadon, vagy tartóztassák le a kapitány urat is…!
A helyzet határozottan kínos volt.
– Kérem, Vangold úr, önt nem tartóztattam le, csak kihallgattam.
– Jelenteni fogom az esetet a követségemen! Kártérítést és elégtételt követelek!
– Elder főfelügyelő úr előbb is jelenthette volna az esetet.
– A kapitány úr kért, hogy csak kihallgatás után tegyek jelentést. Parancs az parancs.
– Kérem, Vangold úr, felfüggesztjük a kihallgatást, de tartozik rendelkezésünkre állni.
– Az admiralitáson is jelenteni fogom! – kiáltotta izgatottan a terménykereskedő és elrohant.
– Az imént megállított a boy – kezdte Elder -, és azt mondta, hogy nyolcvanhetes számú szoba előtt egy pár csizmát pillantott meg. Elvitte a csizmákat, de ahogy felemelte az egyiket, ez hullott ki belőle.
Egy tőrt vett elő a zsebéből, és odatette a kapitány elé. Fekete markolatú, rövid, hegyes, vadászkésszerű holmi volt, kissé antik művű. Ékkövekkel kirakott nyelén egy római kettes volt bevésve. A tőr csodálatosan könnyű volt, és pengéjén néhány rozsdafolt látszott.
– Alig kétséges, hogy ez volt a gyilkos tőr – jegyezte meg a kapitány. – Ma boncolta Markheit az áldozatot. Rövid sebhely, széles nyílással… Ez a penge rövid, de a markolata alatt vastag.
– De miért ilyen könnyű? – kérdezte az egyik tiszt, a tőrrel játszva. – Mintha gyermekjáték lenne.
– Az is – mondta a kapitány. – Nem igazi fegyver. Valami csecsebecse vagy játékszer. Ha csontot ér a döfés, begörbül vagy eltört volna. De ki vihette el a csizmámat?
– Az én elméletem szerint Vangold zseniálisan járt el, ha ő rejtette a tőrt kapitány úr csizmájába – jegyezte meg az egyik rendőr.
– Ez jó elmélet – helyeselt Elder -, bár ha vesszük, hogy tegnap este egy hittérítő ruháját is ellopták és visszavitték…
A rendőrtisztek kényelmetlenül feszengtek.
– Ön milyen ügyben jár el, főfelügyelő úr? – kérdezte a kapitány.
– Egy bűzözőt keresek, és ide vezettek a nyomok. Szavamat vették, hogy hallgatok az ügy szereplőiről.
– De a feletteseire ez nem vonatkozik.
– Én is azt hiszem. Ha kapitány úr betelefonál Meulen főtanácsosnak, bizonyára felment a hivatali titoktartás alól…
– Köszönöm, de azt hiszem, elkülöníthetjük a két ügyet – felelte a kapitány hidegen.
Visszajött a fogalmazó, akit Villiersnéért küldtek. Markheit tanácsos is vele volt.
– Kérem, kapitány úr – jelentette -, Villiersné eltűnt a szállóból.
– Mit mond?
– Bekopogtam az összes szobába, Markheit tanácsos úr az egészségügyi szolgálat embereit szétküldte mindenhová, és kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy Villiersné nincs a szállóban.
– Ki látta utoljára? – kérdezte a kapitány.
– A pincér, aki a kertben felszolgálta Villiersné számára a reggelit. Azt is látta ez az ember, hogy az eltűnt vendég később sétált a kertben, és beszélgetett az őrrel, aki a kapu előtti drótsövény átjárónál posztol.
A kapitány tanácstalanul nézett Markheitre.
– Lehetséges, hogy valaki átjusson a kordonon?
– Már… volt eset rá… De nagyon nehéz… Önnek mi a véleménye, Elder? – fordult egyenesen a mellőzött főfelügyelőhöz. Elder a kapitányra nézett.
– Semmi kifogásom – mondta ez zavartan -, hogy feleljen a tanácsos úrnak, ha ugyan lehet itt véleménye az embernek…
– Én elsősorban kihallgatnám azt a posztot, akivel Villiersné beszélgetett, és a pincért.
Markheit csettintett az ujjával.
– Az ördögbe is, fején találta a szöget. Nem gondolja, kapitány úr?
– Természetesen, ezt a két kihallgatást foganatosítani kell. Ez úgyis megtörtént volna. Sedlintz fogalmazó úr, küldje ide a pincért és a katonát. Sokat nem remélek a két kihallgatástól – fordult Markheithez.
A pincér nem mondott újat. Kilenc órakor szolgálta fel a reggelit.
– Ideges vagy izgatott volt a vendég?
A pincér vállat vont.
– Az a hölgy állandóan ideges kissé… Most aránylag nyugodtnak látszott. Újságot olvasott, levelet írt…
– Reggeli után nem látta visszatérni a hallba?
– Nem. A poszttal beszélgetett, azután ismét a konyhára mentem, és mire visszatértem, már nem láttam a hölgyet.
– Köszönöm. Elmehet.
Jött a poszt, akit közben leváltottak. Ezzel ő is a Grand Hotel foglya lett a vesztegzár végéig.
– Önnel ma beszélgetett egy hölgy?
– Igen. Utasításunk van, hogy ne legyünk ridegek. Őrségen is beszélhetünk, ha valamelyik vendég megszólít a drótsövény túlsó oldaláról.
– Mit beszélt ezzel a hölggyel?
– Kérdezte, hogy meddig állok poszton… és szabad-e ajándékot elfogadni… Mondtam, hogy tilos, mert ez terjesztené a ragályt.
– Később nem látta?
– Nem.
– Elmehet.
– Várjon!
Elder szólt közbe. Odament az egészségügyi katonához.
– Nézze, barátom, ha most ideadja a levelet, az két nap sötétzárka. De ha nem, akkor úgy veszem, mintha megkísérelte volna kicsempészni. Ez pedig a haditörvényszék elé tartozik!
– De… kérem…
– Ne dadogj, mert összetörlek! – ordította Elder. – A nő azt mondta, hogy fizet, ha kicsempészel egy levelet! Tegnap kicsempészted! Ezzel elkövetted a leg…
– Nem igaz. Ma jött először oda kérni…
– Add ide a levelet, akkor megúszod!
A halálsápadt poszt egy borítékot húzott elő a zsebéből.
– Mit mondott az a nő? – kérdezte tovább a főfelügyelő.
– Azt, hogy… száz forintot ad… ha ezt a levelet… kicsempészem… Nem akartam… De sírt… könyörgött.
– Takarodj! Vesztegzárban vagy! Azután majd meglátom, hogy mit jelentek rólad!
Az őr kiment.
– Majdnem biztosra mentem – mondta Elder. – Miért ír valaki levelet innen, amikor három hétig amúgy sem adhatja fel? Csak azért, hogy kicsempéssze. A legegyszerűbb, ha egyenesen a poszthoz fordul…
– Szabad a levelet? – szólalt meg csendben a kapitány.
– Tessék.
Arthur Cocklinnek, Szingapúrba volt címezve a boríték.
– Az hiszem, elég okunk van arra, hogy feltépjük… – mondta tétován a kapitány, és már nyitotta:
Ez állt benne:
Tudja meg az igazat! Marjorie találkozott Doddyval. Együtt vannak Kis-Lagondán, a Grand Hotelben. A vesztegzár miatt csapdába kerültek. Az a Relli nevű olasz nő is tudott az ügyről. Kinevetik magát…
Aláírás nem volt…
– Bonyolódik – mondta a kapitány, és a tőrrel játszott.
– Maga mit szól, Elder? – kérdezte Markheit.
– Beszélni kellene ezzel a Rellinével.
– Ez természetes – mondta a kapitány. – Sedlintz, kéretjük signora Rellit.
Kacér, fekete selyemruhában jött, ragyogóan tiszta szemmel, mint aki nagyszerűen aludt. Enyhe kölniszag suhant be vele együtt az ajtón. Mosolygott, és harsányan köszönt.
– Jó reggelt, uraim! Szegény Vangoldot szerencsétlenné tették.
– Kissé érzékeny ember. Mindössze felvilágosításokat kértünk. Foglaljon helyet, signora.
– Köszönöm.
Hatalmas, pazar gyöngysort csavargatott a mutatóujja körül.
– Ismer ön egy bizonyos Arthur Cocklint?
Elgondolkozva lebiggyesztette a száját.
– Cocklin?… Elég közönséges név, de nem ismerek ilyen embert… Talán összefügg szegény Ranke doktor ügyével?
– Eleinte azt hittük – felelte a kapitány -, de azóta más homályos ügyek vetődtek fel.
A kapitány felvette a tőrt, idegesen játszott vele.
– Mi ez? – kérdezte signora Relli, előrenyújtva a nyakát.
– Egy tőr. Gyermekholmi, de alkalmas volt arra, hogy Ranke doktort megöljék vele – mondta, és odatartotta a tőrt a nő elé.
Signora Relli ájultan zuhant a padlóra.