Vesztegzár a Grand Hotelben

XVI

Másnap reggel új szenzációra ébredt a Grand Hotel. Vangold terménykereskedőt letartóztatták Ranke doktor meggyilkolásáért. A néger boy jelentette, hogy ruhatisztítás közben Vangold kabátzsebében egy csipketerítőt talált vérnyomokkal. A terítő annak a szobának az asztaláról tűnt el, amelyben Ranke doktort holtan találták.

Vangold falfehéren ült a kapitány előtt.

– Mondjon el őszintén mindent.

– Kérem – felelte siralmasan Vangold -, nem lehetne a feleségemet értesíteni? Ő sokkal okosabb, mint én.

– A felesége kinnrekedt, és a vesztegzár idejére nem térhet ide vissza.

– Sajnos. Bár elkísértem volna bevásárolni.

– Ez nem tartozik a tárgyra. Inkább mondja el töviről hegyire a gyilkosságot. Miért döfte le Ranke doktort, és hogyan készült rá?

Vangold úr a kezeit tördelte:

– De kapitány úr… Csak nem képzeli, hogy gyilkos vagyok?

– Hogy állunk az alibijével?

– A micsodámmal?

– Az alibijével! Van alibije?

A terménykereskedő rémülten hebegett.

– A feleségem csomagolt… Úgyhogy nem tudom, hozott-e… ilyesmit…

Ez egy kicsit vastag volt. A kapitány dühbe jött. Olyan tisztességesnek akar látszani, hogy nem is tudja, mit jelent ez a szó: alibi?

Példátlan! A kapitány nagyot csapott az irodaasztalra.

– Hagyja ezt az alakoskodást! Azt hiszi, hogy hülyének tettetheti magát?!

– Kapitány úr – siránkozott a terhelt -, esküszöm, hogy nem tettetem magamat, és csak azt kérem, hogy a feleségemet hívják azonnal.

Bánatosan ült két rendőrtiszt között. Szerencsétlennek és nyomorultnak érezte magát… A kapitány szemben vele az íróasztal mögött foglalt helyet, keresztbe vetett lábait az asztal alá nyújtva mélyen mert papucs volt rajta. Valami gazember elvitte az ajtó elől a csizmáját. Igazán kínos.

– A gyilkosság azalatt történt, amíg a vesztegzárat kihirdették. Hol volt maga akkor?! Mi?!

– A kapitány úrral beszéltem.

– Hm… igen… erre emlékszem. A katonai kordon erősségéről érdeklődött.

– Esküszöm, ártatlan vagyok…

– Az állítja, hogy végig a hallban tartózkodott?

Vangold úr hallgatott.

– Nos? Mielőtt velem beszélgetett, ott állt a többiek között? Figyelmeztetem, hogy erre nézve kihallgathatok mindenkit, akiről azt állítja, hogy közvetlen maga mellett állott. Könnyítsen magán, ember, ismerje be a bűnt, ez enyhít a sorsán.

– De kérem, én ott voltam…

– Hol?! Tessék, mondja meg. Van alibije vagy nincs?!

– Ismétlem, nem tudom. A bevásárlásokat mindig a feleségem végzi, és…

– Utoljára figyelmeztetem, hogy ne játssza a hülyét!

– Esküszöm, hogy nem játszom… – siránkozott Vangold, és halottsápadt arcát babrálta, remegő ujjakkal.

– Hol volt ön, mielőtt velem beszélt?

– Egy hölgyet… bizonyos Villiersnét…

Kopogtak.

– Bocsánat. – Elder főfelügyelő lépett be. – Szeretnék jelentést tenni…

– Majd a kihallgatás után – felelte a kapitány.

Elder leült. Csodálkozva néztek rá, amikor mentegetőzve mondta:

– Engedjék meg, hogy néma tanúja legyek a kihallgatásnak. Az én ügyemben amúgy is minden lakóval beszélnem kellene.

– Nos, Vangold úr – folytatta ridegen a kapitány. – Mit beszélt ön Villiers asszonnyal?

Vangold nyögött, és a kezeit tördelte.

– Villiersné megállt az ablaknál, és én azt mondtam, hogy szép idő van… később bemutatkoztam… majd…

A homlokát törülgette.

– Beszéljen kérem, mert…

– Megkért… hogy jöjjek egy percre… a földszinti szobájába…

– És?!

– És… ott szendvicseket tett elém… Ilyen kis sós, sajtos, dobozolt árut… Ólmozott csomagolás, mintha romlandó lenne.

– Hülyeség!

– Persze hogy hülyeség, mert a keksz eláll, de jobban fogy, ha…

A kapitány az asztalra csapott.

– Mi történt Villiersné szobájában…

– Telefonáltam.

– Kinek?…

– Ne-em tudom…

A kapitány nagyot sóhajtott, azután rágyújtott egy cigarettára.

– Parancsol? – megkínálta a vergődő bűnöst. Tán, ha megnyugszik, akkor többre megy vele.

– De nem ópiumos? A feleségem azt mondja, az árt…

– Nem ópiumos. Tessék… – tüzet adott, és hátradőlt. – Kinek telefonált ön? Most szép szóval próbálkozom – mondta, mint egy nyájas tigrisápoló.

– Villiersné letárcsázta a számot, és… különböző… kedves biztatással rávett… hogy… a jelentkező férfinek mondjam el azt a… mondatot: “Arthur a nyomában van.”

– És maga elmondta…

– I… igen… Villiersné nyomban lenyomta… a villát, úgyhogy… a választ nem hallottam.

– Ez hányas szobában történt?

– A negyvenkettesben… Itt lakik Villiersné…

– Kihallgatjuk Villiersnét. Grock, kérje meg őnagyságát, hogy fáradjon ide.

Grock elment.

– Esküszöm, kapitány úr, hogy ártatlan vagyok – nyögte Vangold.

– És hogy került a zsebébe a véres terítő, amelyen pontosan látni, hogy a pengét beletörölték?

– Nem tudom, kérem… én kissé italos állapotban voltam, mert a szomorúság, hogy a feleségem nélkül…

– Sajnálom. A véres kendő döntő bizonyíték. Nincs az az ember, akit felmentene az esküdtszék, miután a corpus delictit, a véres bűnjelet megtalálták egy ruhadarabjában, amelyet előző napon viselt.

– Ez esetben szenzációs fordulat előtt állunk – ugrott fel váratlanul Elder. – Megtaláltam a vérfoltos tőrt egy lakkcsizmában. Ha tudjuk, hogy kinek a csizmája hiányzik, akkor megvan a másik főbűnös, mert az ő ruhadarabjában van a véres bűnjel párja!

A kapitánynak tátva maradt a szája, és önkéntelenül maga alá húzta a két lábát.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

3 × 1 =