Vesztegzár a Grand Hotelben

XVIII

…Miután a lepedős fiatalember kiugrott a kertbe, óvatosan lopakodott tovább a fal mellett. Érezte, hogy eldől a kimerültségtől.

Felette egy recés üvegű, nyitott ablakot látott. Lakószoba nem lehet, csak mosdóhelyiség. A lepedőt összecsavarva a dereka köré kötötte, azután felmászott a párkányra. Sötét és csend.

Belépett a helyiségbe. Az bizonyos, hogy nincs benne lakó, fürdőkádat érint a keze. Nem akart sokat járkálni, mert az ajtó hasadéka alatt fény látszott. Egy terítőhöz ért a keze… majdnem földig lóg… Ez jó. Valami pihenőkerevet a fürdőző vendégek számára. Remélhetőleg nem jönnek ide hajnalban fürödni. Gyorsan fellebbentette a terítőt, és a kerevet alá bújt, nyomban elaludt.

Arra ébredt fel, hogy Ranke doktort boncolják felette.

Fényes reggel volt. Amit ő kerevetnek nézett, az a leterített hosszú boncolóasztal volt. Ha kissé arrább nyúl az éjjel, akkor megérinti a tetemet.

Brrr!… Nem valami kellemes kaland.

– A máj enyhén duzzadt, maláriás recidivák nyomai… ezt ne is írja, kolléga – hallatszik Markheit hanga. – Gyomor belső falán gyógyult ulcusra emlékeztető, borsónyi, duzzadt nyirokszövet, így… Gyerünk tovább… Hány óra van? Kezdek éhes lenni… Ez semmi… Így. Most írja: a felső tüdőlebenynél induló szúrt seb nyílása körül mintegy két centiméteres elszíneződés, zúzott felület, bizonyára a markolattól… Hű, de meleg van… Így… ez semmi… Mehetünk… – Köpenysuhogás közben diktál. – A halál oka a szúrt seb mentén átvágott artéria következtében beállott gyors elvérzés. Gruber, varrja össze, a jegyzőkönyvet, két példányban gépelve, a lunch-höz kérem.

A Gruber nevű piszmogni kezdett a varrással, időnként zizzent a szurkos spárga, a többiek kezet mosnak, azután mennek. A terítő alatt távolodó cipők látszanak.

Ejha!

Az egyik cipő fehér teniszszövet, igen piszkos, és egy különös alakú kávébarna folt van rajta!

Ez hozta a levelet Maud szobájába, amit a leány elégetett. Már a küszöbnél van… A fene ezt a Gruber nevűt, hogy itt maradt varrni! Most megtudhatná…

De hiába.

Becsukódott az ajtó, elmennek, és a Gruber nevű varr. Még hozzá dúdol is a pimasz!

Hű, de meleg van… és hogy megáll itt a levegő. Nézzük csak. Kik lehettek jelen a boncolásnál? Markheit egészségügyi főtanácsos, az alorvosai és orvosai. Általában csak orvos. Tehát a barna foltos fehér cipő egy orvosé.

Kezd a hőség elviselhetetlen lenni. Tulajdonképpen meddig varr ez az alak? És dúdol közben. Ilyen egy szörnyű fráter.

Na, végre. Mosakszik. Most meg fütyül. Ez tréfára veszi az ilyesmit! De végre megy, és az üldözött Félix kimászhat a levegőre. A halott letakarva fekszik. Undok hely.

Hogy a fenébe jut ki az ember élve a boncteremből, ha nem orvos?… Körülnézett. A falon néhány köpeny lógott.

Gyorsan felvesz egy köpenyt. Akad egy bokáig érő. Elszántan az ajtóhoz megy és kilép!

Lesz ami lesz!

Bokazörrenés. Az őr tiszteleg. Nagyszerű. Semmit sem vett észre.

– Merre mentek a kollégák? – kérdezi.

– A szuterénben rendezték be a fertőtlenítőt.

– Köszönöm.

A földszint mellékfolyosóján vannak. Öltözők, gépház, kamrák… Elsiet.

Kiér a szőnyeges, szállodai folyosórészre és megy. Hová? Ezt ő is szeretné tudni.

– Doktor úr!

Hatalmas, köpcös ember szólt rá, egy nyitott ajtóból.

– Parancsol?

– Johannes Bruns vagyok, azt hittem, hozzám küldte Markheit tanácsos úr.

– Igen… igen… Túlmentem a szobán…

– Parancsoljon…

Gyorsan belépett. Talán itt szerezhet valami ruhát.

– Hát miről van szó?

Az óriás, vállas, durva arcú ember rikító eleganciával volt öltözve. De siralmasan szenvedő arccal nézett a fehér köpenyes látogatóra.

– Markheit tanácsos úr azt mondta… hogy ön segíthet rajtam, doktor úr… ön a nagy Raleigh professzor fia…

– Így van. Nevem John Raleigh… Mit kíván?

– Nem… Charlesnek hívják?

– Dehogynem. John Charles Raleigh a nevem… Nagyapám után vagyok John, és ezt használom… Hát mi a panasza, kérem?

– Hát nem mondta el Markheit úr?

– Na… úgy nagyjából… épp hogy… De jobb, ha a beteg maga meséli… Mióta érez fájdalmakat?…

– Én? Nem fáj semmim…

– Már úgy értem, hogy a hurut, illetve a láz… amikor hát kezdődött… Meleg van itt…

Megtörölte a homlokát.

– Nem volt lázam, se hurutom… nem értem… – csodálkozott a beteg.

– Na, úgy értem, hogy számítottam ilyen tünetekre, mert ha fejfájása szokott lenni…

– Nem szokott.

Mi baja van ennek?!

– Sohasem fáj a fejem – ismételte.

– Úgy… ez elég aggasztó… és reumánál…

– Nincs reumám!

Hát ez reménytelen!

– Mije fáj tulajdonképpen?

– Semmim!

– Igen?… Ezen majd segítünk. Szedett már porokat?

– Nem… – sóhajtott Bruns. Elgyötört, beesett arcán a halálfélelem verítéke fénylett… – Azt hiszem… rajtam… csak Li Shing segíthet.

– Kínai… belgyógyász?

– Nem… Ő a betegség… Li Shing! Markheit azt mondta hogy tanácskozott rólam önnel.

– No igen… tanácskozott… De jobb, ha elmondja… az ilyesmit a betegtől kell hallani…

Hát ez mi?… Terített asztal, gyönyörű hideg büfé! Nagybetegnél ritkaság, és pokoli kín a Félix nevű úrnak, aki huszonnégy órája nem evett, csak futott, menekült, öltözött, vetkezett és részt vett egy boncoláson. Milyen csodás bélszín!

– …Négy év előtt kezdődött – mondta egy mély sóhajjal a hentesalakú, durvaarcú ember, aki ezenfelül rikító eleganciával öltözött, és akkora lapos, nagy kezei voltak, mint egy-egy tepsi. – Négy év előtt jártam először Kuala Lumpurban. Ott kezdődött. Egy nyirkos, forró estén…

– Hidegrázás?

– Nem… Szerelem.

– Az sem csekélység.

– Megismerkedtem Li-Shinggel, és megszerettük egymást. Én is szerettem. De hát egy kínai nő és az a rossz szagú, zsúfolt Kuala Lumpur… Szóval, két hónap után véget vetettem az ügynek. Éjszaka titokban elhajóztam messzire. Sanghájba. Itt kezdődött. Öt perccel a megérkezésem után jelentkezett egy vén kínai. “Uram – mondta – Li Shing üzenetet küldött.” És átadott egy levelet. Li Shing diktálta valami kínai gazembernek. Az állt benne, hogy ő elvonul valahová, egy erdőbe. Ott éjjel-nappal azt az átkot gondolja, hogy én meghaljak. Ha eljött az idő, jusson eszembe utoljára Li Shing, aki a halál érkezésekor négy mimózavirágot fog küldeni. Amikor a negyedik virág megérkezik; készüljek a halálra… Ön mosolyog? Én is nevettem. És kirúgtam a kínait. Pedig sokat hallottam a babonáról, hogy itt Keleten már láttak megátkozott embert napról napra fogyni, sorvadni, és nem volt orvos aki segítsen rajta. Három hónap előtt kaptam az első virágot, és nevettem volna, ha… ha nem Londonban történik.

– Mi??!

– Így van. Londoni fürdőszobámban, a földön egy mimózavirág feküdt, és senki sem tudta megmondani, hogy mikor került oda. Utána súlyos influenzában megbetegedtem… Azóta hiszek… Igen… Azóta megrendült bennem az anyagiasság. Félni kezdtem. Rossz álmaim voltak… Fogytam…

– Hány font volt, mielőtt lefogyott?

– Kétszázon felül – felelte egy mély sóhajjal; és cigarettára nyújtott. – Azután kerestem Li Shinget, Kuala Lumpurból eltűnt. Ezreket költöttem rá, hogy kerestessem felkutassam, száz meg száz emberrel, mindenfelé Ázsiában. Hiába. És Colombóban, két hónap előtt, a reggelizőasztalon megtaláltam a második mimózát…

– Bocsánat, uram – felelte a fehérköpenyes -, mi az ön foglalkozása?

A köpcös egy másodpercig körbejáratta a szemét a szobában. – Magánzó vagyok…

Kínos csend. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Az űzött fiatalember vágyó pillantást vetett a kisasztalra, ahol az ételek álltak.

– Azután – folytatta a köpcös -, tegnap megtörtént a katasztrófa.

– Még egy mimóza?

– Úgy van.

Megtörölte a homlokát. A rémület nyirka ült rajta. Ez az ember komolyan bajban volt. Sárgás bőrén, zavaros tekintetén csakugyan a halál üzenete ült.

– Markheit azt mondta, hogy elküldi önt hozzám, Mr. Raleigh, mert hasonló esetben már sikerrel járt el, egy hajóstisztnél…

– Igen, igen… az jó kis eset volt.

– Ugyanolyan, mint az enyém?

– Nem. Annak nárciszt küldtek, de szintén lefogyott.

– Én, uram, nem remélek már… Étvágyam nincs, az izmaim ernyedtek, a légzésem nehéz… de az étvágytalanság a legnagyobb hiba. Nem tudok enni…

– Érthetetlen – felelte Félix lihegve, és nagyot nyelt.

– Egész nap itt áll az étel. Azt reméltem, hogy megkívánom… de hiába!…. Nem tudom, hogy az ön hajóstisztjénél mint volt…?

A fiatalember felderült.

– Ugyanez. Éppen itt értem el sikert!

– Hogyan?

– Szuggesztióval! Ez az egyetlen mód. Ön egy erősebb akarat befolyására meggyógyul…

– Igazán?!… Nem bánná meg!… Kétségbeestem, amikor Markheit azt mondta, hogy ön csak akkor jöhet, ha nem lesz – itt megvonaglott az arca – boncolás… Nekem sürgős… Mert végem… végem…

A köpenyes megkönnyebbült. Nincs baj. Raleigh nevű orvos nem fog jönni, mert ma volt a boncolás.

– Hát, kérem… Kezdődjék a hipnózis. Ön mindenben utánozzon, bármilyen nehezére essék. Tegye, amit mondok. A hajóstisztet halála előtt negyedórával gyógyítottam meg, ugyanilyen elmebajból… Álljon fel… Így… Nézzen jól a szemembe… Jöjjön… Üljön le… Így…

Ott ültek az asztalnál. A fiatalember táguló orrcimpákkal belevágott a húsba, és a rémülten bámuló Bruns szemeibe nézve, rekedten mondta:

– Vágjon! Így… Tegye a szájába. – Enni kezdett mohón… – Így… Rágni!… Rágni!… Úgy… Megint… – Vágott és evett, és a szeme ragyogott. A másik nagy kínnal követte a példáját, gyerekesen sírós arccal. – Egyen… Az ilyen jóízű példa ragályos… Így volt a hajósnál… enni… rágni! Rágni! Nézzen a szemembe: rágni… enni… Mustár nincs?

A beteg hüledezve nézte. Az orvos szuggesztiós gyógymódja alatt perceken belül eltűnt minden étel az asztalról…

De végül is Bruns kedvet kapott a tele szájjal táplálkozó embertől, és evett… Egész jó orvos.

– Most töltsön magának ebből a whiskyből…

– Nem bírom…

– Csend! Csinálja utánam! Így! Fenékig… – És ivott! Ivott!

Bruns is kiitta a poharából a whiskyt.

– És most? – kérdezte.

– Most szépen elénekli velem együtt tízszer, hogy “It’ s a long way to Typperary…”

…Később a másik szobában lakó hittérítő két kézzel verte a falat, hogy hagyják abba az elviselhetetlen kornyikálást, mert az igazgatóhoz megy, de nem is hederítettek rá. Sőt, táncra perdültek, hogy rengtek az ablakok!

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.