Vesztegzár a Grand Hotelben

XXVII

…Maud visszajött.

– Lemászott az ablakon. Megsebesítette?

– Nem. Revolver volt nála. Örültem, hogy ép bőrrel kijutottam a folyosóra.

– Adja ide a füzetet.

– Eszembe sincs. Maga bizonyosan odaadná annak a ronda pasasnak.

– Oda kell adni!

– Fenéket… Bocsánat, de dühös vagyok. Ez a füzet Decker tanár tulajdona, lehet, hogy már fel is jelentette magát.

– Nem. És nem is fog. Talán már halott is… – felelte a leány sóhajtva.

– Na ne tessék ilyent mondani.

– Decker tanár a bubópestises tanár, aki miatt vesztegzár van.

Az ifjú füttyentett.

– Drága, jó ember – folytatta a leány. – Bizonyára utánam jött. Nem akart feljelenteni. Őtőle tudta Ranke doktor, hogy nálam van a jegyzet.

– Az az orvos, akit megöltem? – kérdezte érdeklődve a fiatalember.

– Ostobaság! Azóta már tudom, hogy nem maga ölte meg. Miért hazudta ezt?

– Láttam, hogy nagyon szeretné… – ismerte be töredelmesen. – Mert azt hiszi, hogy a herceg ölte meg. Hiszen ezért hozta el a bűnjelet is magával: a tőrt.

– Igen… De hát ez nem fontos. Ranke zsarolni akart, és valaki megölte. Bizonyára Borckman. És ha nem kapja meg sürgősen a füzetet, akkor sok ember kerül végzetes helyzetbe… Nem számíthat senki irgalomra nála…

– Ha azt akarja, hogy odaadjam annak a gazembernek a füzetet, akkor őszintén kell beszélnie…

– Maga… maga… a rendőrség embere vagy magándetektív?

– Magándetektív vagyok – felelte habozás nélkül -, tehát megbízhat bennem, csak azt kell tudomásul vennie, amit akarok.

– Lehet, hogy most is csak hazudik.

– Tőlem minden kitelik – felelte szomorúan a fiatalember -, de bizonyos, hogy több évet szívesen adnék az életemből, ha magán segíteni tudnék.

Hosszan hallgattak. Az izgalom, a forró, nyirkos idő fullasztóan telepedett rájuk.

– Elmondok magának mindent – kezdte Maud. – Muszáj. A kezében vagyunk. És rajtunk kívül még néhány ember sorsa múlik azon, hogy maga ezt a füzetet átadja Borckmannak.

Virradt. Pontosan, mintha óraműre működne az ég, hajnali négykor elmúlt az eső. Délután háromtól hajnalig zuhogott. Közben a nappali forróságban láthatóan gőzölgött az elpárolgó víztömeg, és egy roppant mosókonyha légkörébe burkolta a szigetet, reumás, maláriás, tífuszos kigőzölgéssel.

– Majd én elmondom – szólt közbe Sergius. – Ezt ugye… belátja, Maud?… Nem teheti helyettem más…

Az eső nesze helyett egy felriadt papagáj rikoltása zavarta meg a csendet, és a derengésben lassan kirajzolódott az ablak előtt néhány mozdulatlan pálmakorona árnya.

– Orosz katonacsaládból származom. Az apám, Milenko Sergius tábornok, Kolcsak admirális oldalán esett el. A forradalom elől én is megkíséreltem a menekülést, de sehogyan sem tudtam a határon átjutni. Moszkvában bujkáltam. Sok viszontagság után végre egy “okmányárus”-nál, aki más névre szóló személyazonossági írásokat árult, megvásároltam a szükséges írásokat. Peter Borckman névre szóló iratok voltak ezek. Ekkor hallottam először ezt a nevet. A feleségem, kisfiammal és néhány rokonommal, a forradalom első napjaiban vagyonommal együtt kijutott Párizsba. A Borckman-féle okmányok birtokában most már én is remélhettem, hogy eljutok hozzájuk. Nem így történt, mert találkoztam Anna Mirszkájával, és beleszerettem. Fiatal egyetemi hallgatónő volt. Forradalmár. Bujdosásom közben mint Borckman ismerkedtem meg vele, és természetesen elhallgattam előtte az igazi nevemet. Az első házasságom nem volt boldog. Becsültük egymást a feleségemmel, és mind a ketten nagyon szerettük a kisfiúnkat; ez volt minden érzelmi kapcsolatunk. De ez sem menti végeredményben, amit tettem. Bigámia… csúf bűn, utálatos vétek. De a szenvedély és a rossz házasság két nagy felbujtó. Elvettem Annát… Távol a forradalom lármás politikájától, Szibériában telepedtünk le. Két gyermekem született, Maud és Peter. Nyolc évig éltem boldogan, nehéz munkából. Hasznát vettem egy régi úri passziómnak: vadásztam. Prémgyűjtőknek dolgoztam. Anna már tudta a titkomat, megértett és megbocsátott. Régen nem volt már forradalmár, hanem feleség és anya. Nem vágyódtam a hercegi életem után. Egyszerűen boldog voltam. Egy napon felkeresett a körzeti rendőrprefektus. Ez az ember a legjobb barátom volt. De akkor hűvösen beszélt velem. Közölte, hogy egy Peter Borckman nevű embert köröznek, aki a forradalom alatt ölt és rabolt. Kegyetlen gyilkos volt. Szörnyű bűnlajstrom került elém. Egy szörnyeteg volt ez a Borckman. A prefektus közölte velem, hogy másnapig egérutat ad. Siessek! Elképzeli a helyzetet? Csak egy védekezésem volt, ha elfognak, hogy Sergius herceg vagyok, volt kozákkapitány. A gyűlölt Sergius tábornok fia. Biztos halál. Mint Borckmant viszont nyomban felkötnek és joggal…

Menekülni kellett. Kínába kerültem. Az asszony beteg lett, már nem bírt átjönni a határon. Habarovszkban maradt a gyerekekkel. Én továbbmentem. Megbeszéltük, hogy Sanghajban várok rájuk. De Sanghajban már a megérkezésem napján kórházba vittek, tífusszal. Élet-halál között voltam hetekig. Egy orosz emigráns orvos felismert. Nyomban sürgönyözött Párizsba. Mire lábadoztam, már ott ült mellettem az első feleségem, a fiam, a bátyám… megtaláltak. Elszökni? Lehetetlen. Két családot dönthettem most már romlásba, ha kiderül, hogy Sergius herceg bigámiát követett el. Nem tehettem mást: megírtam mindent Anna Mirszkájának, és Párizsba utaztam a családommal. Visszakerültem végleg a régi környezetembe. Anna okos asszony volt. Megértette a helyzetet. A gyerekeink miatt is bele kellett nyugodnia mindenbe.

Kissé kifulladt. Abbahagyta néhány másodpercre. Az ébredő napfényben megszámlálhatatlan esőcsepp ragyogott sziporkázva, és hosszú, fényes kardlevelek, ázott, nagy, színes hibiszkuszkelyhek himbálództak a sirokkó hajnali légáramlásában.

A fiatalember egy újabb “Bruns” cigarettára gyújtott, és nagyot sóhajtott. Minden tagjában érezte a döglesztő évszakot.

– …Anna találkozott Sanghajban egy régi kedves kollégájával, a jóságos, derék Decker tanárral. Akkor még csak jó nevű szerológus volt. Valamikor mint gyakorlatos orvos együtt tanultak a moszkvai kórházban. Decker segítségével a második feleségem Buitenzorgba utazott. A régi kolléga átsegítette a kis családot azon a nehéz időszakon, amíg én Párizsból végre segítségükre siethettem. Közben a fiam, Maud fivére, beállt a holland gyarmati hadseregbe, jelenleg kapitány. A másik fiam, Sergius Iván herceg szintén katona. Francia állampolgár lett. Századosi rangban van. Anna tavaly halt meg. Rendkívüli, jóságos, okos és erős nő volt… Maud örökölte a természetét…

…A felmelegedő napban már megindult a föld párolgása. A délnyugati szél lassú hömpölygéssel ontotta a sziget belseje felől a mocsarak kénhidrogénes szagát. A főhasogató sirokkóban, mint állati csápok, olykor megmozdultak a pálmák levelei, és hatalmas bíborszínű páfrányok suhogtak az ablak előtt…

– …Közben szinte elszegényedtem, mert megjelent a rém. Borckman! Párizsban kaptam kézhez az első levelét. Havi tízezer frankot kért. Röviden, csak annyit írt, hogy ilyen és ilyen csekkszámlára fizessem be a pénzt, különben mindenki megtudja, hogy Sergius herceg mint Peter Borckman, rablógyilkos és bigámista. Érti ezt? Fizetni kellett és hallgatni. A bűnre következett az iszonyú bűnhődés! Borckmant én sohasem láttam. Afrikai, dél-amerikai vagy ausztráliai számlákra fizettem be a pénzt… A tíz év, amely alatt Borckman zsarolt, mindenemből kiforgatott. Végül bekövetkezett ez a csapás…

A “Bruns” cigaretták kesernyés szaga áthatóan érződött a szobában.

– Most majd én folytatom – mondta Maud. – Decker tanár maga mellé vett asszisztensnek. Néhány széruma közben a világ legelső tudósai közé emelte. Továbbra is gondoskodott rólunk. Én mellette dolgoztam. Meghatóan jó volt hozzám. Az idén készült el a legnagyobb jelentőségű szérumával, a “banánoxiddal”. Ismeri talán a “banánkór” problémáját?

A fiúnak minden szilánknyi koponyacsontja külön sajgott.

– Hogyne – felelte bágyadtan. – Az éretlenül levágott banán nyomán a cserje beteg lesz és elpusztul. Viszont csak éretlen állapotban… szállítható… mert… megpuhul… és…

– Mi baja? – kérdezte a leány.

– Ez az… évszak… nehezen bírom… – Sóhajtott. – Folytassa, kérem.

– Milliókat ér a szer, amely megóvja a cserjét a pusztulástól, miután leszedték az éretlen gyümölcsöt. Eddig senki sem tudott összeállítani ilyen anyagot. Deckernek sikerült. Ötszázezer hollandi forintot kapott érte az államtól. Ekkor jött Borckman levele. Felszólított, hogy szerezzem meg a füzetet a banánoxid leírásával, és hozzam ide. Lopjam meg a legderekabb embert, a jótevőnket! Ezt végkielégítésnek veszi. Ha nem, akkor… Mit mondjak? Az apámat ismeri, a fivérem katonatiszt és én is… Eh… Szóval sok ember pusztulását jelentené… Pontos utasítást írt, hogy akkor szerezzem meg Decker fiókjából az írást, amikor a professzor Weltewredenbe utazik, ahol egy kongresszuson vesz részt. Itt, Kis-Lagondán, a Grand Hotelben szálljak meg, egy olyan szobában, amelyik mellett nem lakik senki. És majd megtudom, mikor adjam át a jegyzetet. Engedelmeskednem kellett. Amikor szomszédot kaptam, szegény Lindner jóvoltából átköltöztem ide. Amikor maga bemászott az ablakon, hajnalban, a doktorral volt találkám. Ő is megzsarolt, mert a jóhiszemű Decker a halálos ágyán elmondott neki mindent. Utánam jött szegény, hogy maga intézze el… Aranyos, jó ember, nem jelentett fel… És… haldoklik…

A pállott forróság elviselhetetlen volt: A kert mintha füstölne, páraréteg húzódott felette. És az ablakpárkányról, mint valami miniatűr krokodilus, egy lüktető torkú gyík bámészkodott a szobába.

– Csi-Csokk! – mondta hangosan a hüllő és várt. – Csi-Csokk! – kiáltotta újra, és eltűnt az ablakról.

Maud cigarettára gyújtott. Hallgattak.

– Azt hiszem, igazuk van. Odaadom a füzetet – mondta Félix rekedten. Letette a cigarettáját, és már nyúlt a zsebe felé.

Kopogtak.

– Ki az?

– A rendőrség!

A boyruhás idegen nesztelenül és gyorsan eltűnt a szekrényben.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.