XIX
Miután signora Relli magához tért, semmit sem mondott az ájulás okáról.
– Gyakran előfordul velem az esős évszakban. Már két nap előtt a hegyekbe akartam utazni.
– De mégis, a tőr miatt… – jegyezte meg a kapitány.
– Ugyan kérem. Miféle gyanúsítás?…
– Szó sincs róla… Azt hittem, emlékezteti valamire…
– Borzalmas látvány volt, és borzalmas ez az évszak… A vesztegzár az életembe kerülhet, ha nem utazhatok idejében a hegyek közé…
A kapitány tanácstalanul nézett Elderre. A főfelügyelő felvette a tőrt.
– Csakugyan nem jelentős mint látvány. Nem tudja megmondani, signora, hogy miért olyan könnyű ez a holmi?
– Honnan tudjam? Talán játék…
– És ez a római kettes mit jelenthet?…
– Talán az árát…
Elder bólintott.
– Lehet… Bár az árat általában arab számmal tüntetik fel a kereskedők. Inkább valami jelzésnek hiszem.
Az özvegy idegesen játszott a gyöngyeivel…
– Nem tudom – felelte gyorsan. – Azt hiszem, elmehetek… Nem?
– Talán, ha kérném, szabad egy percre… – mondta mosolyogva Elder.
– Önnek jogában áll kihallgatásokat foganatosítani? Úgy tudom, a kapitány úrra tartozik.
Elder elismerően bólogatott.
– Eltalálta, signora. Remélem, a kapitány úr megkérdezi majd, hogy honnan ismeri a főkapitányságon kiállított szolgálati jegyek tartalmát…
A nő sápadtan állt fel.
– Tartóztassanak le, ha merik, de ezt a megszégyenítő faggatást nem tűröm…!
– Udvarias formában érdeklődünk, és érthetetlen ez az idegesség…
Signora Relli visszaült.
– Si! Hát tessék kérdezni, de ez az úr polgári ruhában van…
– Elder főfelügyelő híres rendőr, és én kértem meg hogy vegye át a nyomozás irányítását… – felelte a kapitány, és elpirult, mert érezte, hogy ez kapituláció volt.
– Nem értem, miért haragszik rám, signora – fordult feléje Elder. – Én feltétlen tisztelője vagyok, és semmi áron sem keverném bele az ügybe, csak néhány kérdést szeretnék feltenni…
– Va bene… tessék… A tőrről nem tudok semmit, és…
– De kérem – mosolygott Elder -, ki beszél itt a tőrről… Inkább azt szeretném tudni, hogy mikor halt meg signor Relli?…
– Ez miért fontos?
– Régi szokásom felvenni a személyi adatokat.
– A férjem nyolc év előtt halt meg.
– Miben?
– Ez is nacionáléhoz tartozik?
– Szó sincs róla. Csak érdekel.
– Igen? Arnoldo nyolc év előtt halt meg.
– És hol van eltemetve?
– Vicenzában… Megmondaná, mi köze ehhez?
A kapitány furcsán nézett a detektívre.
– Csakugyan fontos ez, Elder?
– Ha nem fontos, akkor miért idegesíti signora Rellit?
– Mert sért, hogy a magánéletembe avatkoznak. Ezt nem tűröm.
– Akkor hát nem teszem – felelte kedvesen a felügyelő. – Csak azt tessék akkor megmondani, hogy miért van ez a kettes a tőrön?
Remegő szájjal ugrott fel.
– Mondtam már, hogy nem tudom… Ez… valami játék tőr… Gyerekjáték.
Elder egészen eléje állt, és a szemébe nézett.
– Téved, signora Manzini! Ez felnőttjáték!
A nő először megdöbbent. Azután vállat vont, és csüggedten suttogta.
– Si! Maga mindent tud… Beismerem, én Nedda Manzini vagyok…
Általános meglepetést keltett a vallomás. A kapitány megsimította a homlokát.
– Valahol hallottam… Ezt a nevet…
– Hallotta. Ismerték az egész világon. Operaénekesnő voltam. Tizennyolc éve ennek… Azután otthagytam a színpadot, és elmentem egy hittérítő után Borneóba… És amikor… meghalt… – Itt megtelt a két szeme könnyel. – Elhatároztam, hogy visszatérek… De nem akartam öreg művésznő lenni… Inkább lettem fiatal özvegy, és felvettem a Relli nevet… Utálatos, ha sajnálják az embert, hogy milyen nagy volt valamikor… Így lettem signora Relli. Basta!… Remélem kielégítették a kíváncsiságukat…
– Ó, nem ilyesmiről volt szó. Csak tudni akartam, hogy hány művész van a házban.
Markheit a fejét csóválta. Már megint hová fog kilyukadni ez az ember?
– Miért érdekli? – fordult feléje a nő idegesen.
– Azért – mondta Elder -, mert ez a tőr színpadi kellék…
Csend…
– És… mit akar evvel mondani?
– Hogy ismerni kell minden művészt a háznál, akiről hihető, hogy eltett valahol egy kelléket emlékbe – megnézte a tőrt -, amelyet egy opera második felvonásában használtak.
– Ön… engem… gyanúsít?…
– Nem. De ha találok egy kelléktőrt, akkor tudnom kell, hogy Lindner úron kívül van-e még művész a házban…
– Lindner egy jámbor; jóravaló gentleman.
– Senki sem gyanúsítja. Csak kihallgatjuk a tőrre nézve. Sedlintz fogalmazó úr felkéri majd, hogy fáradjon ide… – intézkedett Elder.
– Kérem önöket… könyörgöm… egészen bizonyos, hogy semmi köze a tőrhöz…
– De nyugodjék meg, asszonyom…
– Nem! Lindner szívbajos, idegbeteg és olyan gyáva… megölik őt…
A kezeit tördelte. A rendőrtisztek egyik ámulatból a másikba estek. Boszorkány ez az Elder? Honnan a csodából szedi elő meglepő adatait?
– Bízzon a tapintatunkban, asszonyom. Most felkérjük, hogy amíg Lindner urat kihallgatjuk, szíveskedjék az irodába fáradni, Borgen fogalmazó úr társaságában.
– Rendben van. Sajnálom és szeretem ezt a derék öreg gyereket. De higgyék el: semmi köze az ügyhöz, és… és… ne gyanúsítsák… Vigyázzanak… kérem… – könyörgött szinte sírva. – Őrá nagyon kell vigyázni.
Signora Relli átment a harmadik szobába Borgennel.
– Mondja, honnan tudja mindezt? – kérdezte a kapitány.
– Ne felejtse el, hogy fél nappal előbb kezdtem a nyomozást. Ismerős volt az olasz nő. Kábeleztem a konzulátusra, és ott nem csináltak titkot az ügyből. A hatóságok ugyanis tudják a művésznő titkát… Csakugyan megbíz a nyomozás vezetésével, kapitány úr?
– Hm… igen. Bevallom, megváltozott a véleményem… Azt hittem, a szerencséje nagyobb, mint a tudása.
– Csak a kettő együtt ér valamit.
Jött Sedlintz, a kövér, gyerekarcú énekessel. Két szeme alatt egy-egy petyhüdt zacskó képződött az évek folyamán, és állcsontja körül pofaszakállszerű bemélyedéssel kiárkolta a zsírt az idő… Nehezen lélegzett, sárgásan erezett szemei fáradtan bóbiskoltak.
– Foglaljon helyet, Lindner úr…
– Köszönöm… – szuszogva leült. A kapitány fel akarta mutatni a tőrt, de eltűnt az asztalról… Hová lett?
– Jelentéktelen formaság – mondta Elder mosolyogva. – Sorra megállapítjuk a vendégek alibijét. Ön például, emlékszem, a hallban állt, mialatt a kapitány úr felolvasott.
– Igen.
– De azután a rendelet felolvasása közben távozott.
– Így van. Felmentem a szobámba, mert elfáradtam… és nem érdekelt…
– Unalmas is, ami azt illeti. A folyosón nem találkozott senkivel?
– De… A szobám irányából Sergius herceg jött… Köszöntünk egymásnak.
– Mással nem találkozott?
– A lépcsőn egy fiatal hölggyel, aki szintén azon a folyosón lakik. Úgy látszott, a hercegre vár.
– Maud Borckman kisasszony volt… Ön a szobájába ment?
– Nem. Signora Relli utánam kiáltott váratlanul…
– Hiszen a signora lent volt a hallban!
– Igen, de közben az emeleten is járt. Liften jött, és már fenn volt, amikor érkeztem. Megkért, hogy hozzam fel a retiküljét, sok pénzzel a hallban hagyta.
– És ön felhozta?
– Nem találtam a hallban. Érthetetlen…
– Köszönöm – mondta Elder. – Ezzel elintéztük a formalitást.
– Kérem… mindig szívesen állok rendelkezésükre… – nehézkesen felemelkedett.
– Még mellékesen elintézhetjük Wolfgang úr kérését – szólt rá hirtelen, mosolyogva Elder. – A szemétben találtak egy ilyen csecsebecsét, és nem tudják, hogy kié.
Elővette a tőrt. A zsebéből. Lindner bárgyú arca felderült:
– Az enyém… Kedves emlék. A Bűvös Vadász második felvonásából. Legszebb szerepem volt.
– Hogy kerülhetett ez a szemétbe?
– Talán leesett az íróasztalról. Mert ott volt mindig…
– Szíveskedjék majd a direkciónál kérni… Ez is csak formaság. Mi nem adhatunk ki talált tárgyat… Csak még valamit… Nem tűnt fel önnek egy barna folt a szőnyegen?
Kinyílt a másik szoba ajtaja, és signora Relli jött ki felhevülten.
– Elég!
Lindner csodálkozva állt.
– Vallomást akarok tenni!
– De… signora…
– Lindner úr addig menjen ki. Ne féljen, nincs semmi baj. Egy félreértést kell tisztázni…
– Én nem megyek ki! Tudni akarom, mi ez a játék… Mit jelentett…
Elder cigarettára gyújtott.
– Foglaljon helyet, Lindner úr, ön is signora Saccomodi…
Az olasz szóra a nő kissé meglepetten leült.
– Azt hiszem, hogy a leghelyesebb, ha most tisztázunk mindent. Senkit sem gyanúsítunk, és Lindner úrnak sem fog ártani, ha megtudja az igazat. Tessék, signora. Beszéljen.
A nő most már sokkal nyugodtabb volt.
– Amikor a kapitány úr elkezdte a vesztegzárról szóló felolvasást, láttam, hogy Lindner elindul a lépcsőn. Kissé bizonytalan léptekkel ment. Azt akartam, hogy ne igyon többet, úgyis zavaros nap volt. Beszálltam a liftbe, és felvitettem magamat, hogy előbb legyek a szobájánál. Amikor odaértem, láttam, hogy nyitva van az ajtó. Egy halott ember feküdt bent, nagy vértócsában…
Lindner dermedt arccal hallgatta.
– Dr. Ranke volt – mondta Elder.
– Si! Ő volt. Tudtam, hogy minden vendég lenn van a hallban…
– Ebben tévedett.
– Akkor azt hittem, hogy csak Lindner jött fel. Neki most nincs alibije, mert feljött. És az ő szobájában fekszik a meggyilkolt. Hidegvérű, erős nő vagyok. Borneón éltem egy hittérítő mellett. Szemben egy félig nyitott szobaajtó, odatámasztva a seprű. Most takarítottak, Vangold szobája volt, akinek van alibije. Felkaptam a halottat. Én nagyon izmos vagyok. Gyorsan átvittem a másik szobába. Hangokat hallottam. Az ajtóhoz léptem. Valaki benyitott. Az ajtóval éppen eltakart. Amikor meglátta a halottat, bevágta az ajtót és elment. Én is elmentem. A tőrt már nem mertem kihúzni Rankéből. Akkor találkoztam a folyosón Lindnerrel. Leküldtem a hallba… Talán nem látták, hogy feljött… Én a szobámba siettem…
– Közben nem találkozott senkivel?…
– Hát… Maud Borckman búcsúzott Sergius hercegtől… a lépcsőnél…
– Az bizonyos volt előttem – mondta Elder -, hogy Rankét nem ott ölték meg, ahol rátaláltak… Alig volt vér a padlón, és a boncolási jegyzőkönyv szerint elvérzés volt a halál oka. Kerestem, hogy hol van vér?
Lindner felállt.
– Uraim, egy vallomást kell tennem. Én öltem meg dr. Rankét!
Az özvegy felugrott, de a kapitány most már erélyesen rászólt.
– Kérem, signora, ez kihallgatás! Csak az beszéljen, akinek kérdést teszek fel.
És máris kikapcsolta Eldert. Gyorsan. A végkifejlés előtt. A főfelügyelő veszélyesen kiszorított mindenkit az ügyből egy félóra alatt. Hohó! Azt talán mégsem.
– Neve? – kérdezte a kapitány.
– Enrico Lindner.
Sedlintz előtt halomban állt jegyzőkönyv.
– Lindner nem olasz név.
– Az apám osztrák volt. Én már olasznak születtem. 1886-ban, Torinóban…
A bágyadt, nyugtalan ember most nyugodt, hideg és józan volt.
– Beismerő vallomást tesz? – kérdezte a kapitány.
– Igen. Beismerem, hogy én öltem meg dr. Rankét, a szobámban.
– Hogyan történt?
– Ranke doktor bekopogott, hogy itt a rendőrség, jöjjek a hallba. Kinyitottam az ajtót, a doktor belépett, és csodálkozott azon, hogy én lakom itt. Azt hitte, hogy még mindig a hölgyé a szoba, akivel kicseréltük.
Elder felugrott.
– Hogyan?… Abban a szobában… nem ön lakott?…
– Nem. Én a 72-esben laktam, és a portás megkért, hogy adjam át a szobát egy hölgynek…
– Nem tudja, ki volt ez a hölgy?
– Maud Borckman – mondta Elder.
– Folytassa.
– A doktor megkérdezte, hogy hányas szobába költözött a hölgy, akivel cseréltem. Bosszantott, hogy gyorsan, türelmetlenül kérdez, elutasító választ adtam. Erre megragadta a karomat, és ingerülten kiáltozni kezdett. Eltaszítottam, megütött, mire a kezem ügyébe akadó színpadi tőrrel ledöftem…
– És miért ment utána azután a hallba?
– Ismét kopogtak. Most már a detektív. Azt mondta, menjek a hallba, itt a rendőrség. Féltem, hogy benyit. Lementem vele együtt, de nyomban feljöttem ismét, hogy eltávolítsam a tetemet. Signora Relli azonban a retikülért küldött. Mire visszatértem a szobámba, a tetem már nem volt ott.
– És a szőnyeg? – kérdezte Elder.
– Tessék? – kérdezte Lindner bután.
– Hová lett a szőnyeg, amire a vér folyt? Utólagos beleegyezésével a szobájában jártam tegnap és ez volt az egyetlen apartman az emeleten, amelyből hiányzott a szőnyeg.
– Csakugyan… most, hogy mondja, nekem is furcsa. Az a szőnyeg eltűnt.
– Nem értem, mi fontossága lehet ennek – vágott közbe türelmetlenül a kapitány.
– Azt hiszem, sok – felelte Elder. – Az áldozat vére még mindig nincs meg. Erre a szőnyegre folyt, szerintem.
– Hogy tűnhetett el, ha a gyilkosnak nincs tudomása róla? Másnak nem állhatott érdekében! – türelmetlenkedett a kapitány.
Elder hátradőlt, és hangtalanul fütyörészett…
– Nos? – sürgette idegesen az egyik tiszt.
– A szőnyeg a legfontosabb az egészben. – Hirtelen Lindnerhez fordult. – Milyen helyzetben álltak egymással szemben, amikor ön hasba szúrta az orvost?
– Szemben álltunk, és én egyenesen a hasába… – csodálkozva megállt. Látta az elhűlt arcokon, hogy valami rendkívüli történt.
– Na jó! – mondta Elder, és felállt. – Hát most már tisztul a dolog. Elárulta magát, Lindner úr! Ranke doktort nem hasba szúrták, hanem a torkába döftek.
Lindner idegesen futott át gyér hajszálai között az ujjaival.
– Nem jól hallottam a kérdést… Természetesen, hogy a torkába döftem Rankénak. Szemben állt, és ezzel a gyenge szerszámmal puha pontot akartam találni, ezért a torkába…
Ijedten hagyta abba, mert signora Relli kacagni kezdett, és kacagott, kacagott teli torokból, megkönnyebbülten, szívből, jókedvűen…