IV
A Bali-csoporthoz tartozó Kis-Lagonda-sziget három év előtt még ősi ismeretlenségben virult, Jáva délkeleti csücske közelében. Voltaképpen Kund Wolfgang, a híres festőművész idézte elő a szerény kis sziget konjunktúráját azzal, hogy egyik képét a másik után festette Surabajában, és újabban egyre kevesebbet adott el műveiből. Amíg felesége élt, minden másképp volt. A feleség, egy cukoriparos leánya, szép volt, finom és kedves, de rendkívül kancsal. A festő azonban nem a külsőt, nem a bolondos ifjúság múló céljait kereste az élettársban. Művész volt! Más az, amiért egy ilyen ember lelkesül. Elvette a nőt, mert amiről ihletett műalkotásai után álmodozott, azt megtalálta ebben a házasságban: a gazdag apóst.
A kancsal, de finom lelkű hölgy atyja ugyanis Buitenzorg pénzelőkelőségei közé tartozott.
Az atya igen rossz szemmel nézte a művészt eleinte. De végre is beleegyezett a frigybe, miután leánya még rosszabb szemmel nézte a művészt. Annyira rossz szemmel, hogy jobb vőlegényre nem számíthatott.
A gazdag festőt ezután felfedezték a hírlapírók, és híressé kürtölték.
A hitves azonban egy napon örök álomra hunyta kétféle szemét. A hozománynak már ekkor nyoma sem volt, és az atya minden közösséget megtagadott a vővel. Wolfgang olyan nyomorba jutott, hogy egy napon hitelezői elől átúszott a közeli Kis-Lagonda-szigetre, és remete lett.
Rövid, bölcs elmélkedés után azonban meglepően világias gondolatai támadtak. Nem éppen remetéhez méltóak. Ilyen gondolat volt például, hogy ezen a helyen milyen világhírű fürdőtelepet lehetne létesíteni. A közeli Balit is mennyire felkapták az utóbbi időben.
Beszélni kell a királlyal.
A sziget belsejében ugyanis egy vad bennszülött törzs lakott. A vadak ijedten félrehúzódtak házaikba a félmeztelen, szemüveges európai elől. Itt kereste fel Nalaya királyt, aki a sátra előtt egy teljes komforttal berendezett pocsolyában ült. Civilizált bennszülött volt, mert valamikor egy angol teherhajón mint fűtő dolgozott, ezért tisztelte is a kis csoport vad maláj, akiket egy napon azzal a meglepő hírrel keresett fel, hogy ő a királyuk.
Csak egy bennszülött kérdezte, hogy mire alapítja ezt a feltevést, de annyira megverte az illetőt, hogy a többi készséggel elfogadta a fait accompli-t.
Amikor Nalaya király meglátta a szőke, rákvörös festőt közeledni, leereszkedő nyájassággal böfögött feléje. Wolfgang már tudta, hogy mit kell tennie, ha eredményesen óhajt tárgyalni.
– Ajándékot hoztam neked, malájok fejedelme.
– Nem baj, csak szép legyen – felelte Nalaya király.
Wolfgang átnyújtott a bennszülöttnek egy ultramarinkéket, mert ez kedvenc színe volt, és többet is tartott belőle a készletében. A maláj megnézte.
– Az ajándék szép, de már ettem ilyent. Mit kívánsz, csúf, öreg idegen?
– Ide hallgass, király. A szomszéd Bali-szigetről regényeket írtak, és azóta a bennszülöttek gazdagok. Miért ne utánozhatnád ezt a példát?
– Nem tudok regényeket írni, és a népemnél sem vettem észre ilyesmit.
– A regényt más írná, és te meggazdagodnál… Tudod te, mi az a reklám?
– Még nem ettem.
– Nem ennivaló. Elmagyarázom neked, hogy mi a reklám. Az emberek szeretnek örülni. Én festő vagyok.
– Értem. Ez a reklám.
– Nem. A reklám az, ha bebeszéljük előre az embereknek hogy valaminek örülni fognak. Én festek a szigetről, az újságok írnak, és a vállalkozók bedőlnek. Ezt úgy mondják, hogy fürdőhely. A turisták vad fehér törzse, amely a Baedeker nevű istent imád, ellátogat ide. Ezt hívják konjunktúrának. Kis-Lagonda fürdőhely lesz.
Őfelsége gondolkozásba mélyedt.
– A tipp nem rossz – mondta azután, fűtői múltjából hazajáró kifejezéseinek egyikével.
És hozzáfogtak. Wolfgang visszaúszott Jávára, és akcióba lépett.
Néhány tájékozatlan újságíró, nem tudva, hogy a gazdag vő félmeztelen remete lett, elfogadta az új megbízást: hatalmas cikkeket írtak Wolfgang Kis-Lagondán festett képeiről, az egzotikus sziget vad harcosairól, szelíd leányairól és egyéb különösségeiről.
Azután egy uzsorás megépítette az első tejcsarnokot, és a többi ment magától. Kis-Lagondát felkapták az Indiába látogató milliomosok. Megépült a Grand Hotel, később a Miami Grill, majd a hatalmas strand. A kis dél-tengeri sziget híre milliós filmek és filléres regények szárnyán terjedt, és sorra épültek a szebbnél szebb villák…
A Grand Hotel a Szigettenger legelőkelőbb és legdrágább szállója volt, egy márvány és selyem álom. Kitűnő személyzet, csodálatosan bútorozott szobák, bár, étterem és jachtkikötő…
Így történt, hogy az egyik lakó bubópestisben megbetegedett. A Grand Hotel vendégeit mégsem lehet karanténba szállítani, tehát elrendelték a vesztegzárat.
Három hétig egy lélek sem hagyhatja el a Grand Hotelt.
V
Közvetlenül a vesztegzár előtt ez volt a helyzet a Grand Hotel előcsarnokában:
Armin Vangold terménykereskedő, aki harmincévi munka után, nagy vagyon birtokában elhatározta, hogy végre élni fog, és Julia nevű feleségével Kis-Lagondába érkezett: az asszonytól búcsúzott a szálló kapujában. Vangoldné Julia ötvenkét éves volt, nyolcvanhét kiló, szigorú, derék, nagy tokájú hölgy. A városba megy bevásárlásokat eszközölni, és Vangold az ízületeire való hivatkozással nem kíséri el. Vangold ízületei nem fájtak ezen a napon, sőt ellenkezőleg. Vangold szeretett volna kissé “élni” ebben a tündérpalotában, járkálni, olvasni, egy pohár sört inni és hát… esetleg… beszélgetni, egy kedves hölggyel… Hiszen nincs abban semmi. Ő szereti a feleségét, de néha jó lenne egy kicsit azt tenni, amihez éppen kedve van… Istenem, ha egy hétig egyedül süröghetne itt. Este… benézne a bárba! Juliának még csak említeni is istenkísértés lenne… Nézte a távolodó, jól megtermett hitvest… Derék asszony, nagyon szereti; de hát a víz nélkül sem élhet az ember, azért mégiscsak jó olykor egy pohár konyak.
Ott van Lindner, a kövér baritonista. Világhírű hangjából ma már csak a fele van meg: a világhír. Éppen lejön az emeletről. Megkérdezi a portást, hogy járt-e már itt a déli posta?… Még nem. Bruns, egy széles vállú, tömpe orrú, komor ember, a lépcsőn áll zsebre dugott kézzel, és szivarozik. Furcsa, időnként visszatérő vendég.
Az egyik nagy fotelben üldögél Signora Relli, a hatalmas termetű, de gyönyörű alakú, szicíliai özvegy, akinek kissé férfias hangja, markáns, de érdekes arca a hotel állandó középpontja; cigarettára gyújt, és egy boytól a Corriere della Será-t kéri, Dickman, a “Batávia” sorhajó nyugalmazott kapitánya Hillerrel, egy bostoni tejkrémgyárossal csevegett, és a bejáratnál egy kissé molett szőke nő bőröndjeit rakták le. A portásnak azt mondta, hogy Hould kapitányné Sidneyből. A nő szép, de néhány ránc van a szeme sarkában és a nyakán is, a krém és púder dacára, ha oldalt fordul, egy hosszú ín feszül meg. A hall sarkában nagyon jól öltözött, ápoltan fehér bőrű, érdekes, szép arcú fiatalember állt. Erich Kramartz. Bólintott a nő felé. Mrs. Hould visszaköszönt, és megindult a lifthez.
Most jön Ranke doktor, aki egy beteg vendéget vizsgált.
– Hol telefonálhatok?
– Jobbra vannak a fülkék – felelte a portás.
Az orvos elsiet. Erich von Kramartz lassan a lift felé indul, amely az imént vitte fel Mrs. Houldot, az új vendéget. Ezután a terménykereskedő (Vangold úr) a portáshoz lép, és látszólag közömbösen így szól:
– Ki az a szőke hölgy, aki most bement az étterembe? Feltűnően hasonlít… egy rokonomra…
A portás szomorúan néz rá:
– Az, kérem? Villiersné őnagysága. A férje főszerkesztő Szingapúrban.
Vangold úr lassú léptekkel utána ballag… Csak úgy… mint aki nézelődik…
Most egy hittérítő siet ki az étteremből. Társas autóbuszon érkezett. Csak étkezik, és már megy tovább, a világi bűnöknek e csillogó poklából. A legszigorúbb missziós rend fekete színű, bársonygalléros kabátjában van. Nagy, sötét kőgombok fityegnek a gomblyukakból.
Ez a ruha azt jelenti, hogy viselője éveket töltött a leprások között egy szigeten, mint önkéntes ápoló.
A szicíliai özvegy lassú, álmatag járással odajött. Egy fejjel magasabb a misszionáriusnál. Rámosolygott, hogy valamennyi foga elővillant.
– Bocsánat, uram, nem hívják önt Cressonnak?
– Nem.
– Érdekes. Emlékeztetett egy úrra, aki nemrégen elhunyt. Azt hittem, rokona… Bocsánat…
És otthagyta.
Ebben a pillanatban borzalmas szirénázással nyolc-tíz autó vágtatott a szálló elé. Katonák és rendőrök ugráltak le serényen.
A bejárat előtt, de az utcán, egy bennszülött maláj táncálarcokat, mindenféle díszholmit és levelezőlapot árul. Hacker, egy kikötőmunkás, állás nélkül ácsorog és bámészkodik. Arra jön Miss Lidia is, akit reggel kiutasítottak a hatóságok, miután idáig azzal az indoklással tartózkodott a szigeten, hogy visszavár egy hajóstisztet, aki két év előtt néhány percre távozott, és Walter, a helybeli fotográfus segédje, aki világi embernek képzeli magát, mert szipkából szívja a cigarettát és lovaglópálcát hord.
…Az autóról leugráló katonák mindenkit beszorítanak a szálló halljába, még az ősz szakállas Krogen újságost is, akinek a nyakán egy drótkeretben illusztrált lapok függnek, és ő közben egy kis zenélődobozt nyekerget, abban a hitben, hogy ettől több lapot árusít.
A hallban csodálkozva, aránylag higgadtan fogadják az eseményeket, de amikor egy hivatalos személyiség azt kiáltja, hogy “mindenki őrizze meg nyugalmát, nincs semmi baj!” – nyomban kitör a pánik.
A hall minden kijáratát megszállják a rendőrök, és a kapitány harsányan utasít egy detektívet.
– Intézkedjék, hogy valamennyi lakó megjelenjen az előcsarnokban… Vesztegzár alá kerül a szálló.
Most jön az igazgató.
– Wolfgang vagyok. Én telefonáltam a rendőrségre, amikor az orvos megállapította a fertőző betegséget.
– Az egészségügyi tanácsos úrnak szíveskedjék jelentést tenni, ajánlom, hogy írásban. Milyen ragály lépett fel?
– Bubópestis.
…Közben mégiscsak odajött néhány vendég. Ezek a “bubópestis” szóra rémülten hátráltak.
– Csak egy beteg? – kérdezte a kapitány.
– Pillanatnyilag.
Megérkezett az egészségügyi tanácsos. Igen kövér volt. Egyik fülétől a másikig tokája képződött, és asztmatikusan szuszogott állandóan. Elsősorban megkérdezte a reszkető térdű portást, hogy mi van ebédre, és kérte, hogy neki a reistafel-hez ne adjanak curryszószt, mert ha látja, akkor képtelen ellenállni, viszont a gyomrának nem tesz jót. Régi csel volt Markheit tanácsos úr részéről, vesztegzár esetén néhány gyors, prózai magánintézkedéssel lehűteni a hisztérikus hangulatot. Egy hajón, amely nyolc kolerabeteggel és felőrült utasokkal futott be, sárga zászló alatt, a tanácsos elsősorban tűvé tett mindent sósborszeszért, és keservesen panaszkodott a rettegéstől félholt utasoknak, hogy gyomorrontást kapott, és ilyenkor napokig viszket a bőre.
– Szóval, mi van? – fordult Wolfgang igazgató felé Markheit.
– Tegnap délelőtt tizenegy órakor egy lakóhoz orvost hívtak. Ma délelőtt megállapítást nyert, hogy az illetőnek bubópestise van. Azt hiszem, helyesen jártam el, amikor nem tettem intézkedéseket, mert a fertőzöttgyanús vendégek távozását csak karhatalommal lehet megakadályozni. A két szomszédos szobát lezárattam, és egy szobaasszonyt hagytam a beteg mellett. Ezt a nőt majd szintén elkülönítjük, mert az illető nem tudta még, hogy miről van szó, és egy percre felment a szobájába. Azt állítja, hogy keményen nem tud ülni, mivel isiászban szenved.
…A vendégek pokoli zsivajjal gyűltek össze, többen vadul követelték, hogy hívjanak orvost, mert pestistüneteket észlelnek magukon. Ezeket a kapitány megnyugtatta, hogy majd ha túl lesznek a formaságokon, mindent el fognak követni a megmentésükre.
Villiersné elájult, és most ott lógott Dickman kapitány karján, aki nem tudta, hogy mit tegyen vele.
Az ősz újságos úgy érezte, hogy túlvannak az ügy hivatalos részén, jöhet az üzlet, és verklizni kezdett.
Egy rendőr igen közvetlen formában óva intette…
A liftes sírógörcsöt kapott, és az emeletről hiába csengettek. Raverdan márki porokat vett be, és Dickman kapitány egy díszműárus üvegszekrénye mögött a szőnyegre helyezte Villiersnét. Ezalatt Walter, a fotográfus segédje, hangosan intézkedett, az embereket felszólította, hogy menjenek hátrább, és kisebb csoportképekre osztotta őket.
– Hölgyeim és uraim – kezdte a kapitány.
– Halljuk, halljuk – biztatta a fotográfus.
– A hatóságok vesztegzárat rendeltek el. Három hétig senki sem távozhat a Grand Hotelből. Aki az egészségügyi óvintézkedést kijátssza, azt öt évtől életfogytiglanig terjedhető büntetéssel sújtja a törvény. Önöket voltaképpen Santa Annunziata szigetére kellene szállítani, a karanténállomásra. Azonban a Grand Hotel előkelő idegenforgalmát ettől megkíméltük, és kivételes intézkedés alapján a helyszínen foganatosítjuk a vesztegzárat. Három hétig a rendőrség, az egészségügyi szolgálat és a helyőrség egy osztaga gondoskodik a rendről és az Önök biztonságáról. A hatóságok számítanak a vendégek segítségére és megértésére. Reméljük, hogy a betegséget a házon belül sikerül izolálni, és nem lesz több áldozat…
Most következett a vendégek rohama.
Valamennyien kivételes elbánást követeltek. Az egyiknek, ha nem utazhat nyomban, több ezer font vesztesége lesz, amiért perelni fogja az államot, a másik diplomáciai ügyre hivatkozott, a harmadik unokahúga esküvőjére és így tovább.
– Sajnálom! – kiáltotta a kapitány – a gyarmat egészségügyi intézkedéseit egy uralkodó sem szegheti meg. Itt százezrek pusztulását jelentheti a legkisebb engedmény… A tulajdonos köteles mindenkit elhelyezni, és akinek nincs erre megfelelő tartaléka, az mint az állam vendége tartózkodik itt, természetesen szerényebb körülmények között.
– Nem vagyok köteles szerényebb körülmények között itt tartózkodni – mondta Hacker, az állás nélküli kikötőmunkás. Az őrmester őt is megnyugtatta néhány keresetlen szóval.
A legizgatottabb azonban Vangold szállítmányozó volt. Kétségbeesetten fordult a kapitányhoz.
– Kérem, a feleségem a városba ment az imént…
– Ide nem térhet vissza. Kordon van.
– No de… – idegeskedett Vangold. – Esetleg egy kivételesen erélyes hölgy átjöhet azon a kordonon.
– Teljesen lehetetlen.
Ez szemmel láthatóan megnyugtatta a szállítmányozót. A többiek is, kissé fáradtan, beletörődve a helyzetbe, elhallgattak.
És ekkor Wolfgang harsányan így szólt:
– Azon leszünk, hogy a vesztegzár izgalmas, de szép trópusi élménye legyen a Grand Hotel vendégeinek…