XLIII
Este volt. Dzsilda visszatért közben a szobájába dúdolni. Azután egy szobaasszony jött késve, mert kihallgatták. Most hozzáláttak, hogy kiteregessenek egy kosár fehérneműt. Dzsilda hajtotta szét a ruhát, a szobaasszony összeszámolta.
– Két lepedő… egy huzat…
– A kispárnát ne száámold, az az enyém… Téged mineek hallgattak ki…
– Én ott voltam, izé… hogy mondják… ha éjjel fenn kell lenni?… Megvan: inspekciós! És kérdezték, mit láttam gyanúst? Megmondtam… az csendes folyosó… és Vangold úr gavallér ember. Egyszer adott egy forintot, hogy vigyek levelet meg virágot a Petrovna bárónőnek… És másnap is adott egy forintot, hogy vigyek még egy levelet de a bárónő azt üzente vissza, hogy nála nem maradt semmiféle arany töltőtoll… Hát most folyton sír a detektíveknek, hogy a feleségével kell beszélni… telefonáljanak…
– És tee mit vallottáál…
– Hogy semmi furcsát sem láttam. Én csak egy éjszaka voltam ott az emeleten infekciós… Négy paplanlepedő… Az ötödik varrodában van…
“Szegény Vangold” – gondolta Félix az ágy alatt, és nagyon szenvedett, mert hangyák és százlábúak mászkáltak rajta.
– Ha a harmadik emeletről kérdeznek, ott lett volna mit vallani. Az egy szép disznóság… A Tonga-szigetek kormányzója, ez a Shilling, meg a Dickman kapitány, átvették múlt héten a Brunsnak érkező cigarettákat. Megvesztegették a portást… Három kisdunyha… Én meg véletlenül hallottam… Nekem is adtak ötven forintot, és azt mondták ha nem derül ki, kapok majd még ötvenet… és vigyem tőlük a cigarettákat Brunsnak, mintha a posta hozta volna… Ez a Bruns Kínába csempész fegyvert. Ezt a Ferdinánd meséli. Itt nagyon büntetik, ha valaki máshová fegyvert csempész Jáváról. És rengeteg pénze van, pedig valamikor matróz volt, és már ült is… Most havonta küldik neki Simon Artztól, a saját keverésű dohányból, nevére kiállított hüvelyben a cigarettát…
– Jéé… az a kööpcös, akii úgy mégveerte a liftest a múltkor?
– Az, az… És adott neki ötven forintot, mert nem rossz ember, csak nagy paraszt… De most már nem ver meg senkit, mert megmérgezték, meghal, és elássák. Ezt is Ferdinánd mondta. Ő takarékos szobapincér, és ezért lopja a vendégek cigarettáit. És beteg lett. Erre ő mondta, hogy azt a Brunst mérgezik. Átkutatta Dickman úr szobáját, és talált valami mérget kenderből és zöld mákhajból, ami dohánnyal szíva megöli lassan az embert… És azt mondta, hogy itt sürgősen tenni kell valamit, és azonnal megzsarolta a kapitányt meg az angolt, úgyhogy most vesz majd egy oldalkocsis motorkerékpárt… Tedd külön a nyolc kék selyem huzatot, annak a belga Odette-nak a magánneműjéhez tartozik. Mindene kék selyem, és most öngyilkos lett. Martin mondja, hogy a cukorbáró, akinek versenylovai vannak, lemondott róla, és azért…
Félix már nem érezte a férgeket. Döbbenten hasalt a vaságy alatt… Eszébe jutott, hogy milyen rosszul volt, amikor a “Bruns”-féle cigarettákat szívta. Hát persze! Megmérgezték a cigarettákat! És odatették a küszöbre a mimózákat, Li Shing üzenetét! És ez most azt hiszi, hogy az átok…
– …A Ferdinánd, takarításkor látta, hogy ez a nyugalmazott Dickman apró ágyúkat is tart a fiókjában, és egyszer hallotta, hogy mondta Shillingnek: “…ha kiköthetünk Tonga-szigeten, akkor az angol szállítóhajókat a kalózok nem bántják”. És megállapodtak, de azt mondta a Tonga-sziget kormányzója, hogy rakodni nem enged, és a központi kormány sem kaphat fegyvert. Mondta Dickman, hogy annak csak ez a Bruns szállít, és megegyeztek. Ezért Ferdinánd kizsarolt tőlük egy nyári ruhát és két látcsövet. A Lidia is zsarol egy jávai ügyvédet, mert gyereket neveltet itt a missziónál, és a másodikon a liftes zsarol egy előkelő nőt, az olasz úrlovas miatt…
– Csáák a mosókonyhában nincs sóóha melléékes…
A folyosón kihunyt a villany. Csak néhány apró, kék biztonsági lámpa égett…
– Jó éjszakát – mondta a szobaasszony, és ment a kosárral. Dzsilda leoltotta a villanyt. De nem vetkőzött. Várt…
Messziről guruló zörgés hallatszott. Tolták a szenet a kazánhoz. Azután csend. Csak az örökös egyforma záporzúgás lármázott… Félóra is eltelt.
Kopogtak.
– Mártin?…
Nem jött válasz. Nyílt az ajtó. Valaki bejött.
– Ne gyújtson villanyt… Én vagyok – suttogta Kramartz. – Nyissa fel a csatornát. Ha elindulok, megkapja a pénzt… Figyelmeztetem, hogy tízévi börtön jár azért, amit tesz. Hát úgy tartsa a száját.
– Ó… sahib… Dzsildáá… néma lesz…
A fiú is, a leány is zajt okoztak járás közben a vaksötétben. Így Félix kisurranhatott az ágy alól. Kramartz a mosónő után botorkált, Félix a csatorna felé osont. Kramartz csak egy kis lakktáskát vitt. Houldné ékszereivel!
– Kicsit nehéz felnyitni – nyögte Dzsilda a csatornát fedő rácsnál.
– Eressz! – Odament, a zsebéből elővett valamit, vesződött kissé a rostéllyal… zörrenés… Nyitva volt, és vízzuhogás hallatszott. Kramartz felkapta a táskát, átnyújtotta a lánynak a pénzt… Csattant felette a visszahelyezett fedő, és lesietett néhány létrafokon…
Visongva, fújva sok patkány futott szét. Egészen a falhoz simult, hogy ne lépjen véletlenül a kanális vizébe… Minden fordulónál egy kis lámpa pislogott, gőzszerű páraburokban… Már a tizedik feljárót is elhagyta, amikor végre megindult egy vaslétrán… Hallgatódzott. Csend volt… és sűrű, súlyos köd… Ismét előkerült a szerszám, feltolta a tetőt… és kinn volt!
A bennszülöttek negyedébe ért, messze kinn, valahol a tengerparton. Később egy utcakereszteződésnél riksakulit hallott trappolni. Nagyot tapsolt. A kétkerekű odajött eléje.
– A kikötőbe – kiáltotta, miközben beült. A kuli máris futott.
…Egy óra múlva a Surabayába induló gőzösön volt. Megkönnyebbült sóhajjal roskadt a keskeny ágyra, és kinyitotta a táskát, hogy megnézze a kincset, Marjorie csodálatos ékszereit…
A táskában kisebb holmik voltak. Teknősbékafésű, varrókészlet, pudrié… és általában mindaz, amit Dzsilda szokott eltulajdonítani a szálló vendégeitől… De ékszer sehol…
Sápadt, eltorzult arccal kiejtette a táskát, és mindenféle holmi gurult szét a padlón…