XLI
Amikor Félix újra a folyosóra ért, már megindult a szálló nappali élete. Pizsamás lakók siettek a fürdőszobák felé, mintegy uniformizálva: karjukon törölköző, kezükben szappan és fogkefe.
A lépcsők felől csörömpölés hallatszott, parázzsal melegítő kokszkályhákat hoztak. Néhány szobában kikezdte a rozsda a lakók fémtárgyait, és a vasalt fehérnemű közé bekúszott a penész, amely két-három páratelt nap múltán már ott úszik a levegőben a déltengeri trópuson. Egy elszánt kereskedő engedélyt kért, hogy önként vállalva a vesztegzárat, felállíthasson a Grand Hotelben kokszkályhákat, miután fűtőberendezése a szállónak nem volt. A rácsos tartályokat parázzsal töltve állították a szobákba.
A bágyasztó meleg ellenére mindenki örült a “fűtésnek”, mert a falak dohosak lettek, és a moszkitók ellen nem volt védekezés, bár az elfüstölt citronellafű bűze fojtogatóan terjengett.
Az éghajlat már a nedves évszak kezdetén alkalmatlan volt arra, hogy fehér ember szervezete életképesen működjék benne. A pestist sikerült izolálni, de egy maláriás eset máris előfordult. Jörins kisasszonynak egy gutaütésszerű reumatünet megbénította a két lábát. Ízületek sajogtak, féloldali főfájás, hörghurut és gyomorirritáció vonult végig a szálló lakosain. Néha órákig sárgás, rossz szagú köd borult a szigetre, hogy azután szünet nélkül zuhogjon dobolva mindenen a sűrű trópusi zápor.
Hihetetlen mennyiségű alkohol fogyott a bárban. Ez melegített, és szüntette a hasogatásokat… A vendégek ingerlékenyek, rosszkedvűek voltak, sok veszekedés, intrika fordult elő, és az egyik emeleti szobában mellbe lőtte magát egy angol lord, akiről azután kiderült, hogy Hollandiából szökött, sikkasztó pénzbeszedő… Millió rovar és giliszta özönlése indult meg a nedves földből már az első tartós zápor nyomán. A hangyák ellen alkalmazott petróleumlocsolás csak egy kínzó aromával többet jelentett a fullasztó légkörben.
Odette Dufleur, a gyönyörű belga direktrisz megmérgezte magát adrenalinnal, amit a márki használt asztmatikus zavarai ellen; most élet és halál között van, senki sem ismeri a szomorú eset előzményeit.
Néhányan vég nélküli kártyázásba kezdenek. Petrovna bárónő lépten-nyomon sírógörcsöt kap, Markheit mindent megpróbál vele, és közben eltűnik a zsebórája…
Félix már csak borotválkozni szeretne. Végigődöng az emeleti folyosókon. Az egyik szobából végre kijön Erich Kramartz, a filmsztár szépségű fiatalember gyerekarccal, festőien ívelt, bizonyos fokig mesterségesen jó karban tartott szemöldökkel. Még nincs harmincéves. Felső zsebéből selyemkendő lóg ki, duplasoros ruhája szabászremekmű.
Fütyörészve, frissen elmegy.
Félix benyit a főkulccsal Kramartz szobájába. A fürdőszobába siet.
Elő a borotvát! Gyerünk. De éppen, hogy bekeni krémmel az arcát, fordul a kulcs.
Jönnek.
Kramartz tér vissza Houldnéval. A molett, balzaci korba érő szépasszonnyal.
– Miért csinálja ezt, Marjorie? – mondja a fiú nyűgösen és türelmetlenül. – Ha egyszer elhatározta, akkor már ne kínozza magát.
– Értse meg, Doddy… nem olyan egyszerű… – felelte Houldné remegő hangon. – Ha egyszer kiléptünk a szállóból, és Arthur visszavonhatatlanul megtud mindent, akkor már… hiába.
– De itt vagyok én…
– Most. És ha egy év múlva nincs? Doddy! Én nemcsak a férjemet, hanem a gyermekemet is otthagytam… Senkim sincs, csak maga…
– Az nem elég? Szeretem, Marjorie…
– Még csak huszonhat éves… és én…
Houldné negyvenkét esztendős asszony volt. Szép arcú, telt, de arányos idomú nő. Szeme sarkában és a torka körül néhány ránc volt, de ez csak akkor látszott, ha nem púderozta eléggé magát.
– Kairóba megyünk, Marjorie. És valami okos dolgot csinálunk…
– És ha nem sikerül?
– Sikerülni fog!
– Mit remél az ékszereimért?
– Magas árat. Csupa gyönyörű kő, ma jól áll a briliáns… Elsősorban egy szép kis fészket rendezünk be, és bőségesen marad még arra, hogy egzisztenciát teremtsünk magunknak… Boldogok leszünk, Marjorie.
– Ó, Doddy… Olyan nehéz nekem.
A fiú átkarolta.
– Mert szörnyű ez a nedves klíma. Az embert érzelgőssé teszi…
– Nem… nem… tőled félek… Ki vagy te?
– Most megint azzal jön, hogy táncos voltam? Talán lenéz?
– Ne haragudj, Doddy.
– Hát ezzel torkig vagyok! – Kizárta az íróasztalfiókot, és letett egy kazettát a nő elé.
– Itt vannak az ékszerei, kérem! És menjen vissza az otthonába.
– Ne haragudj, Doddy. Nem akartalak bántani.
– Sért, hogy a múltamat hánytorgatja! Szigorló mérnök voltam, elszegényedtünk, az apám beteg lett, kellett a pénz, hát táncoltam…
– Tudom, tudom… Bocsáss meg, de… szeretlek, és félek tőled… Ne haragudj…
Újra átölelte.
– Gyáva kis Marjorie-m… Bízzál bennem…
Félix egy ősrutinié gyorsaságával mászott ki a létrára, onnan a mosónő szobájába, hogy azután ismét a folyosóra érjen. Mit tegyen? Lemegy a szuterénba. Ott csak lesz egy nyugodt hely ahol megborotválkozhat… Gyorsan a csigalépcsőhöz.
A szuterénban sem volt nyugodt a légkör. Munkások dolgoztak a kazánház körül. Ide-oda járkáltak… Egy mellékfolyosón nyitott vasajtót vett észre.
A raktár! Itt tartják az üres bőröndöket. Éppen a teherlifthez visznek egyet…
– Csak hagyja nyitva a raktárt, hogy kiszellőzzön, és kokszkályha is kell, mert penészes lesz minden koffer – mondta Martin a boynak. Azután elmentek a liften.
Félix besurran. Jó mélyen bemegy a raktárba. A végén egy kis, kertre nyíló szellőzőablak világít magasról. Igazán szörnyű szag van itt. Nem is tudta, hogy a penészes bőr ilyen irtózatos tud lenni. A pinceablak közelébe igyekezett, mert úgy érezte, hogy nyomban rosszul lesz, ha nem kap friss levegőt. Néhány táskát eltolt. Egy útban álló, nagy bőröndöt félretolna könnyedén, de nem megy… Miért olyan nehéz? Felállította, és úgy görgette tovább, hogy egyik végéről a másikra forduljon.
Végül leült a földre, kitette a “Sidney Crick” felírású, gyöngyház nyelű borotvát maga mellé, és keresgélte a krémet… De a bűz elviselhetetlen volt. Még közelebb akart kerülni az ablakhoz… Rémes.
Újra megfordította a bőröndöt. Egyszerre kinyílt a fedele, és egy holttest zuhant ki belőle a földre.
A meggyilkolt Villiersné teteme volt!
XLII
Borzadva, zsibbadtan állt. Az alvadt vérrel belepett holttest nyitott szájjal, merev szemmel, görbült tagokkal, mint valami szörnyeteg feküdt ott, és pillanatok alatt fojtogató bűzzel telt meg a pince.
Semmivel sem törődve botorkált az ajtó felé.
– A fene ezt a sok penészes bőröndöt – kiáltotta egy hang. – Zárd le a raktárt.
A vasajtó becsapódott. A retesz lehullott. Félix úgy érezte, hogy elájul. Egy nagy szekrényládát felállított, és erről elérte az ablakot. Nem törődött semmivel. Kimászott a szabad levegőre. Szerencséjére az alkonyodó kertben zuhogott az eső, és senki sem látta. Három lépést futott. A legközelebbi ablakon benézett. A mosókonyha! Ez jó! Gyorsan beugrott. Ágy és asztal is volt itt. A vesztegzár idejére berendezték Dzsildának. Az asztalon egy kis neszesszer. Lopta a nő, vagy itt felejtette valaki?
Kimerülten, lihegve ült le. Két kezébe szorította a fejét. Mi történt?
Villiersnét megölték. Világosan látszott egy iszonyú vágás a torkán. – Ki ölte meg? Doddy! A dzsigoló! A szicíliai özvegy mesélte a papnak, hogy Villiersné Doddy után jött. Houldné nem más, mint a másik asszony, aki otthagyta a férjét. Elder a nevét is megmondta: Arthur Cocklinné. Doddy el akar ma szökni az asszony ékszereivel. Villiersné súlyos akadályt jelentett Doddy tervei számára, tehát a dzsigoló megölte a szerkesztő feleségét, ládába rejtette, és egyszerűen leküldte ide a raktárba. Ma este elmegy Marjorie ékszereivel, és vége az ügynek…
Szóljon Eldernek? Nem! Ő is a mosókonyha levezető csatornáján keresztül akarja elszöktetni Maudot. Ha elfogják, és megemlíti, hogy merre akart szökni, akkor ide őrt állítanak…
Fusson az a gazember! Hiszen Maudról van szó.
Fusson ez a férfi bestia, és verje meg az Isten…
Lassan megnyugodott. Odament a lefolyó végződéséhez. Gömbölyű, ráccsal fedett csatornanyílás volt itt. Egy ember éppen hogy elfért benne. Vaslétra vezetett a mélybe.
Most elsősorban is borotválkozik. Visszament az asztalhoz. Talán a neszesszerben van tükör. A nyitott neszesszerből megállapíthatta, hogy abban valóban volt tükör, de eltört vagy kivették. Ehelyett tele volt kisebb tárgyakkal, amelyek feltűnés nélkül lophatók szórakozott vendégek szobáiból: teknősbékafésű, varrókészlet, pudrié…
Becsukta a kis fekete táskát. Nem baj. Tükör nélkül sem lehetetlen. Már keresgélni kezdett a zsebeiben, mert nem találta a borotvát, amikor hangokat hallott.
Gyorsan az ágy alá. Hiába. Ez most már mindig így lesz. Ágy alatt, világítóudvarban vagy szekrényben. Úgy megszokta, hogy nehéz lesz másképp. Dzsilda jött be. Dúdolt, és egy kosár ruhát tett le. Felcsavarta a villanyt, mert már sötétedett.
– Te! Dzsilda! – kiáltotta valaki. – Gyere gyorsan!
– Mi történt?
– Halott vendéget találtak a poggyászraktárban!
– Ó!
Kirohant. Martin és a boy megtalálták a halottat, amikor visszajöttek egy kokszkályhával a poggyászraktárba. Munkások, szolgák állták iszonyodva körül a tetemet.
– Senki se menjen közel! – kiáltotta Martin fontoskodva – lábnyomok lehetnek a helyszínen!
A néger boy, aki Elderért ment, lihegve jelentette:
– Már itt vannak!
Jött a rendőri bizottság. A tisztek, a kapitány, Elder és Markheit.
– Tudtam – mondta a főfelügyelő bólogatva. – Villiersné.
Azután megkezdődött a vizsgálat. Egy félórával később letartóztatták Vangold terménykereskedőt, miután maga is elismerte, hogy az elvágott nyakú tetem mellett talált “Sidney Crick” felírású gyöngyház nyelű borotva az ő tulajdona.