XXXIX
Már virradt, amikor az irodába értek. Sedlintz és a tisztek teáztak. Mindenki fázott belülről. A harmincöt fokos melegben. A jegyzőkönyv papírján árkokat szántott a ceruza, annyi nedvességet szívott fel minden egyes lap a levegőből.
– Wolfgang igazgató úr hol van? – kérdezte Elder.
Valaki érte ment. Az igazgató rekedt volt, a haja kuszált, a szeme bágyadt, és jeges kezeit dörzsölgette.
– Rémes… rémes… – ismételte folyton.
– Mit sopánkodik?! – szólt rá a főfelügyelő. – Ha nincs ez az átkozott história, akkor egy kis vagyonnal kevesebbet keres. Három hétig, a legutálatosabb évszakban, tele van kitűnő vendégekkel a szálló.
– De ez a botrány, kérem!
– Az csak reklám! A jövő szezonra szállodája tömve lesz.
– Jövőre lejár a tízéves szerződésem, és az állam saját kezelésbe veszi a szállót. Mi a hasznom a reklámból?
– Úgy! Hát maga csak bérlő?
– Igen.
– Egyedül?
Wolfgang habozott.
– Nem… Én alapítottam a fürdőhelyet, és a maláj királytól, aki törvénytisztelő ura volt Kis-Lagondának, tíz évre koncessziót kaptam a vendéglői üzemek kihasználására. De úgy, hogy ő feles társ. A hollandi közigazgatás ezt a szerződést helybenhagyta, a vállalkozó “Neederlandische Bank” is.
– Hogyan lehetséges a kapcsolótáblával ilyen egyszerűen visszaélni egy szállóban? Mától kezdve posztot állítunk oda.
– A villanycentrálé a gépház mellett van, ahol csak a fűtők tartózkodnak és a mechanikus. Még sohasem volt ok arra, hogy elővigyázatosak legyünk.
– A gépház személyzetét kihallgatjuk. Ezenkívül mindazok a bennszülöttek, akik jelenleg a szállóban tartózkodnak, jöjjenek valamennyien az irodába.
Wolfgang ment.
– Itt az ujjlenyomat – mondta Sedlintz.
– Köszönöm. Tessék – felelte Elder, és átnyújtott egy selyempapírban őrzött tükröt. – Ezen ujjlenyomatok vannak. Hasonlítsa össze a meglévővel!
Sedlintz elsietett.
– Honnan vette a tükröt? – kérdezte a kapitány.
– A tettes kezében volt utoljára.
– Ha egyezik a fogantyún talált ujjlenyomattal, akkor letartóztatja?
– Nem. Kevés a bizonyíték.
– Ha ő sötétített el mindent a támadás idején, az csak elég bizonyíték?
– Arra, hogy részese egy hatóság elleni erőszaknak, de én azt is rá akarom bizonyítani, hogy gyilkos, zsaroló, rabló!
– Hogy áll az illető alibije?
– Megdönthetetlen. Több megbízható tanú, jóhiszeműen és eskü alatt vallja majd, hogy együtt volt vele…
– És mégis…
– És mégis ő a gyilkos.
Jött a gépház személyzete, a néger liftes, egy mulatt mixer, egy tamil sofőr, két bennszülött kukta, a maláj levelezőlap- és táncálarc-kereskedő, végül a félvér mosónő.
– Ferguson! Legyen szíves, a bennszülötteket vigye a szomszédos szobába, válassza ki azokat, akiknek kétségtelen az alibije, a többi egyenként jöjjön.
…Ijedt, nagy, kerek szemekkel bámulták a színesek a rendőröket. Rémült sustorgással követték Fergusont.
– Kérem – fordult Elder az olajos overallban álldogáló fűtőkhöz. – Körülbelül másfél óra előtt kikapcsolták az áramot a villanyos centrálénál. Mit tudnak erről?
– Én azonnal kisiettem, mert a melegvíz-kazánnál voltam éppen – mondta a mechanikus -, és amilyen gyorsan csak tudtam, helyreállítottam az áramszolgáltatást. Egy rendőrtiszt, aki kézilámpással jött, előzőleg valamit csinált.
Ez Sedlintz volt, aki ujjlenyomatot vett.
– Mást nem látott?
– Nem.
– Én láttam egy furcsa alakot – mondta az egyik fűtő. – Kokszot talicskáztam a csúszdából, és a fordulónál látszott a centrálé. Egy másodpercre megpillantottam valakit, amint elsuhan. Utánasiettem, de a következő fordulónál eltűnt, és sietnem kellett a koksszal… Nagyon furcsa volt az illető…
– Mi volt furcsa rajta?
– Hát… világosan láttam… Egy tengerésztiszt volt…
– Mi a csoda?
– Én is hihetetlennek tartottam: éjszaka egy tengerésztiszt a szálló szuterénjében…
– Igen. Elég különös… Köszönöm, elmehetnek.
A gépház emberei távoztak.
Ezután sor került a bennszülöttek kihallgatására. Csak kettő nem tudott alibit igazolni: a mosónő és a sziget ritkaságainak árusa, aki mellesleg képes levelezőlapokat is tartott.
– Neved? – kérdezte Elder a mosónőt.
– Dzsilda… én vágyok Dzsájpurból… Indiáá…
– Mosónő?
– Igeen… Lent szutirinben. Miotáá beteg sahib van a hááznál… nem szábáád… feljáárni idee…
– Hol laksz?
– A mosóókonyháában… Laktam rigen emelet, kis szobáá… de mióta váán beteg sahib…
– Ezt tudom. Nem vettél észre semmit az éjjel, ami különös?
– A hold… egész veres… Nem szokott pedig…
– Hol láttad a holdat a szuterénban?! Mi?!
Dzsilda, a mosónő megrémült.
– Á… álmomban… én.
– Te ne hazudj, mert levágatom kopaszra a hajadat…
Most bejött az igazgató Martinnal. A leány esdően nézett a szolgára…
– Ha levágni hajam, één…
– Csend! Szóval, feljöttél a szuterénből, miért, és hol voltál? Beszélj, mert… – és visszakézzel felrántotta a karját, hogy Dzsildának megcsuklottak a térdei rémületében.
– Má… Mártinnal… találkoztam… szeretni hatalmas fehér szolgaa…
– Magával találkozott?
– Igen – felelte habozva Martin. Elder jól látta, hogy zsákutcába jutott, és nem feszegetheti tovább a kérdést, pedig itt valami hiba van.
– Takarodj! – kiáltotta a leányra. – Ezentúl rajtad lesz a szemem.
A leány kisurrant gyorsan, nyakba húzott fejjel, kétségbeesett pillantást vetve Martinra.
A maláj ritkaság- és levelezőlap-árus állt elő. Kifogástalan, ízléses búvárruha volt rajta, sisak nélkül, de egy kék nyakkendőcsokorral. Fekete művészkalapja nélkülözte a karimát, cipőt, harisnyát nem viselt, de csuklói felett régen divatjamúlt mandzsetták villantak elő, és egy csontfejű sétapálcával játszadozott. A búvárruha zsebéből egy táncálarc kandikált ki.
– Neved?
– Csodálatos Nalaya.
– Foglalkozásod?
– Uralkodó és díszműárus.
– Mi?
– A sziget ura vagyok, a királynő kegyelméből, és társtulajdonos minden vendéglői üzemnek Kis-Lagondán…
Ez a közlés még Eldert is meglepte.
– Miért laksz akkor piszkos szobában többedmagaddal?
– Hogy ne tudják, ki vagyok. Nagy szállókban ez előfordul, és inkognitó a neve.
– És… miért árusítasz bennszülött táncálarcokat?
– Hogy pénzt keressek.
– Hiszen úri módon élhetnél a jövedelmedből!
– De akkor más tudna árusítani. Bennszülött igazgatót nem szeretik, táncálarcot igen. Dolgozni jó. Pénzt keresni jó, akkor is, ha mellékkereset sok. Ez így igazság.
Elővett egy álarcot, és szeretettel nézegette. Elder kivette a kezéből.
– Az ilyesmi Kis-Lagondán ritkaság?
– Nagy ritkaság, uram, annyira, hogy nem is találni.
– Hát ez honnan van?
– Lipcséből. Ott nem ritkaság. Gyártják. Nálunk nincs ilyen csúf álarc. Ott van mindenkinek az igazi arca, az elég csúf. Ez is egy nagy igazság.
– Hol voltál az éjszaka?
– Az emeleten. Veled verekedtem, és valaki utánam lőtt.
– Mit?! Te voltál?
– Én. Felosontam a leányhoz, tizenkettőkor beszéltem vele, és amikor kijöttem, te megtámadtál, én megijedtem… bumm… bumm, és futni kellett.
Elder hosszan nézett a vigyorgó arcba. Vagy nagyon egyszerű, vagy nagyon ügyes a magyarázat.
– Mondd, király, tudod te, hogy ki vagyok én?
– Mindenki tudja. Okos és öreg vagy, mint egy krokodil, és a királynő fizet neked, hogy kegyetlen véreb legyél, ezért téged gyűlölnek, és meg fognak ölni.
– Úgy… És azt is tudod, hogy mit szoktam én tenni a gonosztevőkkel, ha hazudnak nekem?
– Ütöd őket, és ők betegek lesznek. De egy királyt nem lehet ütni.
Akkora pofont kapott nyomban, hogy a portás kint a hallban felriadt álmából.
– Azt hiszem, uram, tévedtem. Mégis lehet – mondta a Csodálatos Nalaya szomorúan, és káprázott a szeme.
– Örülök, hogy megértettük egymást. Most mondd el, Nalaya, hogy miért bújtál el egy szobában, és miért futottál el tőlem. De az igazat mondd.
– Az igazat mondom, mert én igen ritkán hazudok. Éjszaka felkeltett valaki álmomból. Sötét volt, nem láttam. Az öreg újságos, akinek dobozában halott csecsemők lelke sír, amikor forgatja, tanú erre.
– Gyerünk!
– Egy hang azt mondta: “Gyere le a mosókonyha melletti szerszámfülkébe, és sok pénzed lesz.” Sejtettem, uram, hogy gonosz varázslatról van szó, amit linkség-nek neveznek.
– Mit beszélsz?
– Trónörökös koromban hajófűtő voltam, és megismertem a civilizációt.
– Hm… Folytasd.
– A szerszámfülkében sötét volt. Ott magyarázta el az az ember, aki csak sötétben jön elő, hogy hová kell menni, és hogy nem muszáj lopni sem, csak kapok valami füzetet. Ha visszajövök hozzá, ad nekem ötven forintot. Ez egy nagyon jó ajánlat, uram.
– Mást nem mondott?
– Nem.
Elder körülnézett.
– Nincs itt valahol egy bikacsök?
– Illetve… azt mondta – folytatta gyorsan a király -, hogy ha szembekerülök valakivel, ne féljek, mert lesz segítség… Azután visszamentem a szerszámkamrába, és ott egy matróztiszt nagyon megvert, mert a sötétben az arcára léptem…
– Mit mondasz?
– Végigpofozott egy szűk ruhás matróztiszt a szuterénfolyosón. Ennyi volt.
– Te!
– Az őseimre esküszöm, hogy nem főzlek, villámkezű fehér úr.
– Hogy nézett ki az, aki suttogott?
– Vigyázott rá, hogy ne lássam a sötétben.
– Te sok nagy hazugságot mondtál most, király, és ezért én végül nagyon megverlek, hogy hosszú ideig betegeskedni fogsz. Ez is egy nagy igazság.
– De igen szomorú, uram.
– Pusztulj! Ferguson, menjen vele, és hallgassa ki az öreg újságárust.
Wolfgang következett.
– Mit tud arról, amit a társa mondott?
– Semmit. Egy régi jogszabály köti csak hozzám, alig érintkezünk különben.
Sedlintz jött vissza.
– Tessék… – átnyújtotta a lenyomatokat. – Kétségtelenül azonos a kettő.
– Mi ez? – kérdezte Wolfgang.
– Ujjlenyomatok – felelte Elder különös hangsúllyal.
Az igazgató halotthalvány lett, megrándult rémületében a szája, és hirtelen le kellett ülnie.