XXXVIII
Este volt… Éjfélkor jön… Borckman…
Maud megírta egy levélben őszintén a helyzetet, és a küszöbre tette. Azután lecsavarta a villanyt a szobában, cigarettára gyújtott és várt.
Az elmúlt eső nyomán nagy lomha cseppek hullása cuppant időnként, és békák kvartyogtak a pállottan forró indiai éjszakában… Pára burkolta vastagon a szigetet.
Azután messziről egy hajósziréna sírt hosszan, búgva, bizonyára mélységes köd ült az óceánon. Félóra is eltelt. A cseppek halálos egyhangúsággal jelezték az idő múlását.
Nyugtalan szorongás nyomasztotta Maudot. Az éjféli találkától nem félt. Félix miatt érzett lelkiismeret-furdalást. A vidám, lelkes szemű jó barátja esetleg bajba keveredik most miatta.
Valamelyik emeleti folyosón léptek csoszognak… Egy ajtó csapódik, vízcsap zuhog… Csend… A kertben valami lehullott egy fáról, tompa puffanással. Pinceízű virágillatot lehel a föld, és beárad lassan a szobába, ahogy felszabadul a légnyomás szorításából. Négy-öt moszkitó is döng körülötte, és egy közeli szobában tizenkettőt kondul…
Éjfél!
Borckman órája.
Reccsen a moszkitóháló: egy denevér vágódott neki. Maud megfordul. Csodálatosan nyugodt. Az ablak előtti sötétből előbukkan egy mozdulatlan pálmakorona, révetegen tűző, füstfehér, bizonytalan holdfényben.
“Hui-Hi, Hui-Hi, Hui-Hi…” – ismétli idegőrlő azonossággal egy vakmerő kis manguszt, és prüszkölve felhördül, ahogy összecsapott a kobrával…
Csend.
Valamelyik már elvégezte. A manguszt vagy a kígyó, esetleg mind a kettő?…
Indiai éjszaka…
Az éjfél utáni, ellenkező szél, a poshadó mangroveingovány enyhe záptojás-légáramlását vegyíti a nedvesen lihegő kert szagával…
Cseppek hullásában dermedő mélységes csend. A holdfény elvonult, és az éjszaka, mint vastag, megfoghatatlan, fekete fal áll a szobában.
Maud előveszi az öngyújtót, cigarettát tesz a szájába…
– Nem rágyújtani!
A szobában szólalt meg a hang. De nem az ajtó irányából. Aki megszólalt, az bizonyára itt tartózkodott, mielőtt Maud bejött. Itt lapul órák óta.
A leány engedelmesen letette az öngyújtót és a cigarettát.
– Maga az, Borckman?
– Igen.
– Hallotta tehát, amit az imént beszéltem azzal az úrral. A füzet az irodában van egy boyruhában. A küszöbre egy levelet tettem magának, mert nem tudtam, hogy a szobámban bújik. Adjon haladékot arra, hogy megszerezzem ismét a jegyzetet.
– Gondolkozni kell. Holnap ismét üzenet lesz az ajtónál. Maradjon csendben.
Maud nem látta a beszélőt. A szoba legtávolabbik sarka felől jött a hang. A leány nem is fordult arra. Egyszerre az ajtó hasadékán kihunyt a folyosólámpa fénye. A látogató négy hatalmas ugrással ott termett, lenyomta a kilincset, és máris kinn volt…
Két másodpercig úgy látszott, visszatér a vigasztalan csend…
De egyszerre mintha az ördögök szabadultak volna el…
– Megvagy – dörgi egy hang, de nyomban rá csörömpölés, puffanás, futó léptek, zuhanás és egy elhaló, vészes kiáltás:
– Fogják el. A gyilkos! Fogjááák el!
Bumm! Bumm! Bumm!
Három lövés!
Maud zsibbadtan ült.
Ismét világos lett. Ajtócsapkodás… zaj… A folyosón hangok…
– Megsérült, Elder?…
– Elég jól fejbe ütött valaki… Sajnos, a lámpa kihullott a kezemből, mielőtt meggyulladt volna… Kösse át a fejemet…
– Vaktában lőttem a sötétben, nem tudom, eltaláltam-e… – mondta a kapitány. Azután tökéletes hangzavar nyelt el mindent.
Felébredt lakók siettek elő.
– Az isten szerelmére – süvöltötte Wolfgang hangja -, mi történt?
– Azonnal távozzék mindenki a szobájába – rendelkezett a kapitány. – A rendőrség minden körülmények között fenntartja a rendet.
Erre természetesen hisztériás rettegés lett úrrá mindenkin.
Magányos hölgyek elhatározták, hogy együtt hálnak, és égve hagyják a villanyt reggelig. Raverdan márki tetőtől talpig felöltözve bicegett elő, botjára támaszkodva, és egy régimódi párbajpisztoly remegett a jobb kezében.
Sergius herceg csak a fordulóig jött. Amikor látta, hogy Maud ajtaja előtt csoportosulnak az emberek, elájult. Shilling, Tonga-sziget kormányzója átkarolta hirtelen.
– Orvost!… Orvost! Valaki rosszul lett… – kiáltotta.
Néhány nő sikoltozni kezdett, a francia attasé ötéves fia tele torokból bömbölt, és Wolfgang igazgató halálsápadtan állt, homlokára lógó hajáról verejtékcseppek hullottak.
Nagy nehezen helyreállt a rend.
Markheit injekciót adott a hercegnek, azután Eldert vette kezelés alá, aki egy teljesen átvérzett rongyot szorított a fejéhez.
– Maud… – mondta halkan a herceg.
– Semmi baja – felelte Elder. – Már beszéltünk vele. Ön, kegyelmes uram, menjen a szobájába, mert itt most a rendőrségnek zavartalanul kell végeznie a munkáját…
Miután a herceget elvezették, megindultak Maud szobája felé. Markheit is velük tartott… Nem lehetett tudni, mi van ott, mert Elder csak Sergius megnyugtatására mondta, hogy beszélt Mauddal.
A folyosó telefonjánál Elder megállt.
– Egy pillanatra – letárcsázott egy számot. – Nos? – kérdezte. Azután hallgatott. – Nagyszerű. Köszönöm Sedlintz, kitűnő volt. – Letette a kagylót.
– Mit jelentett Sedlintz? – érdeklődött a kapitány.
– Megkértem legutóbb, hogy ha ismét kialudna a villany, bármi is történjék, rohanjon azonnal a kapcsolótáblához, és készítsen a fogantyúról ujjlenyomatot.
– Bravó! – mondta önkéntelenül Markheit.
– Kitűnő ötlet – hagyta helyben kissé savanyúan a kapitány. – Valószínűleg a cinkos húzza le a fogantyút, hogy sötét legyen.
– Szerintem maga a tettes.
– Miért gondolja?
– Mert tudom, hogy ki a tettes. Szeret háttérben maradni.
– Ismerem az elméletét, tehát nem firtatom az illető nevét. De honnan tudta, hogy ma éjfélkor a leánynál látogatást tesz egy gazember?
– Engedje meg, hogy ezt se közöljem. Igen nyomós okaim vannak. Ön nagyon gyorsan és erélyesen cselekedett, kapitány úr.
– Sajnos valószínű, hogy a sötétben célt tévesztettem. De honnan jött elő az, aki fejbe ütötte magát?
– Egy közeli szobából. Hallottam az ajtót nyikorogni, és nyomban eltalált egy vas- vagy gumibottal.
A leány ajtaja előtt voltak. Elder kopogtatott.
– Igen! – kiáltotta egy nyugodt hang.
Maud derűs arccal nézett rájuk. Most nem színészkedett. Megszűnt minden félelme, szorongása. Ment a sorsa elé.
– Azt hiszem, Borckman kisasszony – mondta Elder -, leghelyesebb lesz, ha megszakítás nélkül elmeséli mindazt, ami ma éjszaka itt történt… amennyiben a folyamatban lévő nyomozást érinti – tette hozzá gyorsan.
– Kérem…
Elmondta, hogy éjfélre találkozót kért valaki levélben, továbbá a különös látogató rajtaütésszerű megjelenését, és pontosan idézte a beszélgetést.
Elder gondolkozott.
– Legutóbbi kihallgatásán azt mondta, hogy nem tud semmiféle “jegyzetről”.
– Nem mondtam igazat. Elloptam Decker tanár leírását a banánoxidról. Egy gonosztevő zsarolt valamivel, amiről nem vallok. Oda akartam adni neki a jegyzetet, de sajnos, nincs meg már. Erről sem mondok többet.
– Akkor önt őrizetbe kell vennünk, Borckman kisasszony – mondta sóhajtva Elder.
– Ez természetes – felelte nyugodtan Maud.
– Most térjünk a látogatójára. Bizonyos abban, hogy jól idézte az illető szavait?
– Nagyon jó emlékezőtehetségem van.
– Így kezdte, hogy “ne gyújtson rá”?
– Nem egészen. Azt mondta, kategorikusan: “nem rágyújtani”!
– És végül azt mondta: “Gondolkozni fogok… jeladást talál az ajtónál”?
– Nem egészen: “Gondolkozni kell… Jeladás lesz az ajtónál…”
– Köszönöm. Ezzel az egyik cinkost könnyen elfogjuk. Jó éjszakát, Borckman kisasszony. Bízzék bennem, ha lehet, én kirántom a csávából, anélkül, hogy baja lenne belőle. Kérem, tartózkodjék ezentúl a szobájában. Egy posztot állítunk az ajtaja elé.
A folyosón idegesen kérdezte Eldert a kapitány:
– Miért mondta azt, hogy az egyik cinkos megvan?
– Mert nem nehéz a hotelben tartózkodó bennszülöttek között megtalálni azt, aki ma este a leány szobájában járt.
– Honnan veszi ezt az újabb meglepetést? – kérdezte Markheit.
– Jellegzetes bennszülött szokás, hogy a különféle igealakok helyett legtöbbször az úgynevezett infinitívuszt használják, mivel az ő primitív nyelvjárásaikban alig van igeragozás. Mi azt mondjuk: “ne gyújtson rá, gondolkozni fogok…” A bennszülött így mondja: “nem rágyújtani… Gondolkozni kell”.
– Azt hiszem, újra fején találta a szöget… – dörmögte a kapitány.