XXXVI
Tizenegy óra lehetett, Maud még olvasott, mikor kopogtak.
– Tessék.
Egy ijesztő hölgy lépett be a szobába. Különös, kávészínű blúzban volt, sötét taft alsószoknyában, lakkcipőben, és fél arcát mértani pontossággal elhatárolva, teljesen belepte a szőr.
– Pszt… Át kell öltöznöm… Ruhát hoztam… – Egy csomag volt nála, amiből egy kard állt ki.
Maud először kezével a száját szorította, hogy ne nevessen hangosan.
– Jellemző – mondta Félix keserűen. – Ön e drámai helyzetben kikacag.
– Honnan jön?
– Lehet azt tudni?…
Eltűnt a fürdőszobában, és nyomban visszatért Dickman sorhajókapitány egyenruhájában. A nadrág bokán, a kabát csuklón felül ért, és az első mozdulatnál lepattant egy vállrózsája.
– Most borotválkoznom kell – mondta zordan, mert a “Sidney Crick” felírású gyöngyház nyelű pengét, a szappant és a főkulcsot gondosan megőrizte.
– Borzasztó így, fél szakállal.
– Tisztában voltam vele, amikor idejöttem, hogy jobb lenne meghalni. Szeretnék tetszeni magának, és erre viszontlát, mint egy mesebeli félig nyúzott bakkecskét…
És egyszerűen magához húzta a leányt.
– Maud… enyhíti a szomorúságát, ha azt mondom, hogy mindent tudok magáról… És mégis szeretem?
A leány szomorúan, de ellenkezés nélkül állt előtte, és lehajtotta a fejét.
– Jólesik… amit mond… És talán, ha máskor… Eh… úgyis mindegy.
– Ide hallgasson, Maud… Amerikában eltűnhet a herceggel együtt, és ha eltűnnének, én is jönnék…
– Késő. Nekem mindenképpen befellegzett, akár Decker feljelentése, akár Borckman leleplezése miatt… Legfeljebb néhány ember megmenekülhet az én becsületem árán… Adja ide, kérem, a füzetet.
– A… fü… zet…
Maud ijedten nézett a férfi rémült arcába.
– Mi van… a füzettel?!
– A… 102-esben… ottmaradt… a szolgaruhámban… a zsebében volt… és levitték…