XXXII
Bruns kénsárga arccal ült egy karosszékben, a szemei alatt kékes, mély karikák. A halál! Ez jutott eszébe Eldernek, amikor beléptek.
– Szeretném megkérdezni öntől, Mr. Bruns, hogy mikor járt ön a 102-es szobában? – kérdezte a főfelügyelő.
Bruns sóhajtott.
– Az melyik?
– Fenn az emeleten. Hibás a mennyezete.
– Nem jártam ott soha.
– De ez a cigarettavég az önéi közül való.
Megnézte. – Az enyém.
– Szokott ön cigarettát kínálni?
– Szoktam. Ki nem szokott?
– Hm… Úgy látom, rosszkedvű, Mr. Bruns?
– Jól látja! Beteg vagyok!
– Megkérdezhetném, mi baja?
– Mi köze hozzá? Talán ez is az ügyre tartozik?
– Hallja! – szólt rá a kapitány. – Talán más hangon beszélne?
– Csak hagyja, kapitány úr, Mr. Bruns joggal ingerlékeny… Ejnye… Hol verkliznek itt?…
– Hát ez is átkozott dolog – dühöngött a beteg -, valahol egész nap kornyikálnak a közelben.
Elder a fürdőszoba felé ment, ahonnan a hangok hallatszottak.
– Nem ott zenélnek – mondta gyorsan Bruns -, a kisudvarban szemközt.
Elder lenyomta a kilincset…
– Na! – mondta valaki bent.
– Ki az ott? – kérdezte a kapitány.
– Hacker – felelte az illető bentről. – Mit akarnak? Fürdök.
– Vendége van? – kérdezte Elder Brunst.
– Igen! Talán ehhez is van valami közük? Egy Hacker nevű kikötőmunkás, aki itt rekedt a vesztegzárnál. Régi barátom, bejár ide fürödni, és képeslapokat olvas.
– Jó… jó… ne legyen már olyan mérges, Bruns úr. Beszélni szeretnék az ön Hacker barátjával.
Bruns a fürdőszobaajtóhoz ment és belerúgott.
– Hé! Jöjjön ki, de mozogjon.
– Jó! Mit ordít, maga…
– Nem kell befejezni! A rendőrség van itt.
A kapitány végighúzta ujjait a homlokán. Ernyesztő nyomás préselte itt az ember idegeit.
Négyre járt. Nyomban zuhogni fog… És így eső előtt az ember úgy érezte, hogy minden idegszála borzolódik, mint a macskaszőr.
Nyílt a fürdőszoba, és egy káprázatosan sokszínű pizsamában kijött Hacker.
– Mit kívánnak – kérdezte előkelően, és a zsebéből egy “Bruns” cigarettát vett elő.
– Mit keresett maga fenn a 102-esben? – rivallt rá Elder.
– Ez a hang…
– Fogd be a szád, mert úgy rávágok, hogy kiesik a fogad! Tedd el azt a cigarettát, ha előttem állsz!
Bámulatosan jó hatással voltak Elder szavai. Hacker magatartása nyomban megváltozott. A cigarettát egy szokott jasszos mozdulattal eloltotta.
– Kérem… főfelügyelő úr… én teljesen megváltoztam…
– Csend!
– Ne beszéljen így a vendégemmel – lépett közbe Bruns.
– Igaza van. Gyere, leviszlek a mosókonyhába, na, megállj, bitang, majd adok én neked!
– Kérem, főfelügyelő úr… ne vigyen… én megmondok úgyis mindent… Mr. Bruns beleegyezik, hogy… itt kérdezzen…
– Természetes… – szólt közbe Bruns.
– Jó. De akkor hagyjon bennünket magunkra, Mr. Bruns, mert lehet, hogy nagyon megverem ezt az urat, és ilyenkor mi Hackerrel szeretünk kettesben lenni.
– No, de hát…
– Választhat, Mr. Bruns – és valahányszor az amerikai felé fordult, a hangja és arca a legudvariasabb lett, majd az ellentétbe csapott át Hacker felé fordulva. – Megállj, kutya! Összetörlek! Ismersz már!
Bruns átment a másik szobába. Elder körülnézett, és mindenfelé keresgélt valamit. Végre egy hosszú bőröndszíjat talált, az többszörösen összehajtotta, és Hacker elé lépett.
– Elder… – mondta a kapitány. – Tudja, hogy nem szabad a vallatásnál…
– Nézze, kapitány úr! Hacker az én osztályomra tartozik, mert a kikötői kirendeltség a bűnügyi csoport tagjaiból áll. Itt egész más emberekkel van dolgunk, mint az egészségügynél. Ezt a Hackert csak úgy lehet szóra bírni…
– Kérem… főfelügyelő úr… Én bevallom, ott voltam… a vendéglő előtt… De a kerékpárhoz nem nyúltam…
– Szóval tagadod?! – mondta Elder, mintha valóban ez érdekelte volna. – Nem te szedted szét?
– A… az már… csak azután volt… A Slipsz mondta, hogy úgyis belekever, ha nem szedem szét… Hát szétszedtem, de nem én adtam el… kivéve a lámpát és az áttételt… azt is… fillérekért…
– Ide hallgass, Hacker, én meguntalak téged. Szeretném, ha átmennél angol gyarmatra, hadd tanuljanak valamit ott is a rendőrök. Elegem volt. Ha megígéred, hogy örökre elmész Jáva közeléből, elengedlek…
– És nem ver meg?
– Az más lapra tartozik. De erről is beszélhetünk, ha megmondod, hogy mit kerestél a 102-es szobában.
– Ott komolyan nem is…
A szíj megmozdult.
– Ott komolyan nem is… volt olyan rossz… Amikor ide tettek ebbe a fülkébe, ahol az az öreg verklizik, sokszor át… másztam ide, ha… nem volt senki… itt… És cigarettát… loptam… De készpénzt soha. Esténként kiszöktem a kamrából, és fenn aludtam a 102-esben, mert…
– Honnan volt kulcsod?
– Van egy generálnyitóm…
– Honnan…
– Magam csináltam, ágysodronyból… Mondta, hogy nem üt!!
– Nem mondtam. Na, gyerünk tovább.
– És ez volt…
– Ne hazudj! Hogy történt az, amikor egy nő és egy férfi találkoztak…
– Én nem…
– Mi?!
– Én nem tagadom le! Egy este csakugyan jött valaki… Épp hogy a szekrénybe bújhattam. Nem láttam senkit, csak a járkálást hallottam. Azután kopogtak. Jött egy nő is…
– Mit beszéltek?
– Keveset. A férfi azt mondta, de nagyon dühösen: “Mit akar tőlem?” A nő vadul, sziszegve felelt: “Elpusztultok… Ha Arthur megtudja, végez veletek… És most nincs szökés…” Azt mondta a férfi: “Akarsz pénzt?” A nő: “Nem! Elkéstél mindennel, te aljas! Azt hitted, hogy elhagyhatsz csak úgy! Mi? Feláldoztam magam… Utálom Villierst…”
– Azután?
– Nem hallottam semmit.
– Te! Ne hazudj, mert…
– Nem hallottam semmit.
Elder ismerte az embereit. Tudta, hogy Hacker titkol valamit, de azt is tudta, hogy ezt a valamit sohasem fogja elmondani, mert önmagát keverné bajba.
– Mivel zsarolod ezt a Brunst?
– Én nem…
– Te, vigyázz!
– Én nem tagadok le semmit. Átjöttem titokban valami ennivalóért. Egy meztelen pasas leütött. Amikor magamhoz tértem, Bruns még hortyogott, és körülnéztem… a… az egyik fiókban leveleket… találtam… egy úrinőtől….
– Te! – torkon ragadta és rázta. – Te gazember! Hazudtál!
De Hacker hallgatott. Elder ismét tudta, hogy hiába minden. Most nem szól, mert árulkodás lenne. És az ilyen inkább agyonvereti magát…
– Hát figyelj, te bitang! Reggel és este jelentkezel nálam az irodában, s amelyik napon ezt elmulasztod, letartóztatlak. Megértettél?
– Megértettem, főfelügyelő úr!
– Mehetünk, kapitány úr.
Miután tiszta lett a levegő, előjött ismét Bruns.
– Mondja, maga pióca, hogy szabadulhatnék magától? – kérdezte dühösen, és sóhajtva egy cigarettára gyújtott.
– Sehogy – felelte Hacker. – Ezentúl jól akarok élni. Maga fegyvercsempész. Az ilyen ember sokat keres. Eltarthat egy jóindulatú zsarolót. Mi van enni?
A hentes külsejű bágyadt ember szomorúan sóhajtott.
– Hozasson a pincérrel, amit akar. Gazember.
Hacker nem vette szívére a sértést.
– Mondja, Mr. Bruns – kérdezte -, mi baja van magának, hogy állandóan sóhajtozik?
– Ehhez semmi köze. Érti? Egyen és aludjon, és hagyjon békén… Úgysem fog soká élősködni rajtam. Néhány hétig élek legfeljebb.
– Az is valami. Nem lehet nyugdíjas állásom, ezt tudom. De mért ne élne tovább?
– Mert elpatkolok.
Hacker is rágyújtott.
– Ha nem lenne az arca ilyen bágyadt és sárga, azt hinné az ember, hogy vasgyúró.
– Voltam… Valamikor… Nem is olyan régen. Kalózokkal és rablókkal kereskedtem. Ahhoz kell valami. Most már fogja be a száját, és hagyjon békében. Nem is tudom, miért tűröm a zsarolását, amikor megátkoztak, és most már úgyis végem…
– De ha nem, akkor tízévi fegyházat jelent az a levél, amit az íróasztalából loptam…
Egy ideig csend volt.
– Csakugyan szörnyű itt ez az évszak – dünnyögte Hacker. – Öregszem… Azelőtt… fütyültem a sirokkóra…
És keserves arckifejezéssel nyelt…
– Most már hagyjon békén, és zabáljon, ha akar – mondta rekedtes-sírós hangon a vastag ember. De Hacker ismét végigsimította verejtékező homlokát.
– Nem… már nincs étvágyam…
– Mit érez? – érdeklődött Bruns.
– Mintha a fejem tetejét szorítanák…
– Én is azt érzem, és hideg a lábam, nedves a kezem. A szemem előtt néha sok apró pont ugrál, pillanatokra.
Hacker elsápadt:
– Lehet, hogy… az átok… ragályos?
– Nem hiszem.
– Én is úgy érzem magam, mintha megátkoztak…. volna.
– Az könnyen lehet – felelte Bruns. – Ha az én átkom fog…