XXX
Kopogtak. Markheit tanácsos lépett be, két egészségügyi katonával. Komor volt, és igen hűvös hangon mondta:
– Egy haldokló utolsó kívánságát teljesítem…
– Decker! – kiáltotta rémülten a leány.
– Igen. Közel van a véghez. A pulzusa jelenleg alig tapintható. Naponta megállok egy percre a betegszoba küszöbén, és egy rajongó segédorvos, aki önként van ott mellette, jelent mindent, ma azt mondta, hogy szerinte Decker mondani szeretne valamit, de gyenge. Megpróbálkozott kámforral…
– Nagyon… szenved…?
– Érdekli, kisasszony, hogy ön miatt milyen helyzetbe került?… A testét fekélyek borítják, a hóna alatt tojásnyi dudorok, az arca alig látszik, bőre még a Palmira olaj alatt is szörnyen éghet…
– Elég… kérem… – lihegte Maud.
Sergius kiegyenesedett.
– Itt egy bűnös van, kérem… Én…
– Akkor önre is vonatkozik, amit mondok. Ez a nagylelkű tudós eljött ide, hogy megmentse Borckman kisasszonyt a fegyháztól, és visszaszerezze az állam jogos tulajdonát. Most haldokolva is csak arra kért a segédorvos útján, hogy ne tegyek jelentést a vallomásáról, próbáljam előbb szépszerével visszaszerezni a vegyszer leírását. Megtettem. Itt vagyok. Adja át a füzetet, én leviszem Deckernek, és futni hagyom önt. Ha nem, akkor Decker nevében feljelentést teszek…
Ijedten néztek össze a herceggel.
– Kérem… A füzetet… Valaki elvitte.
– Szóval nem adja ide?
– Higgye el kérem, hogy nincs nálam… De ha egy napig vár…
– Helyes. Várok egy napig. Azt hiszem, Decker is így tenne. De azután: nincs pardon!
Biccentett és ment.
– Mit fogunk tenni? – kérdezte Sergius.
A leány nagyon határozottan felelt:
– Visszaadjuk Deckernek, ami az övé, és vállaljuk a sorsunkat…