XVI
Másnap reggel új szenzációra ébredt a Grand Hotel. Vangold terménykereskedőt letartóztatták Ranke doktor meggyilkolásáért. A néger boy jelentette, hogy ruhatisztítás közben Vangold kabátzsebében egy csipketerítőt talált vérnyomokkal. A terítő annak a szobának az asztaláról tűnt el, amelyben Ranke doktort holtan találták.
Vangold falfehéren ült a kapitány előtt.
– Mondjon el őszintén mindent.
– Kérem – felelte siralmasan Vangold -, nem lehetne a feleségemet értesíteni? Ő sokkal okosabb, mint én.
– A felesége kinnrekedt, és a vesztegzár idejére nem térhet ide vissza.
– Sajnos. Bár elkísértem volna bevásárolni.
– Ez nem tartozik a tárgyra. Inkább mondja el töviről hegyire a gyilkosságot. Miért döfte le Ranke doktort, és hogyan készült rá?
Vangold úr a kezeit tördelte:
– De kapitány úr… Csak nem képzeli, hogy gyilkos vagyok?
– Hogy állunk az alibijével?
– A micsodámmal?
– Az alibijével! Van alibije?
A terménykereskedő rémülten hebegett.
– A feleségem csomagolt… Úgyhogy nem tudom, hozott-e… ilyesmit…
Ez egy kicsit vastag volt. A kapitány dühbe jött. Olyan tisztességesnek akar látszani, hogy nem is tudja, mit jelent ez a szó: alibi?
Példátlan! A kapitány nagyot csapott az irodaasztalra.
– Hagyja ezt az alakoskodást! Azt hiszi, hogy hülyének tettetheti magát?!
– Kapitány úr – siránkozott a terhelt -, esküszöm, hogy nem tettetem magamat, és csak azt kérem, hogy a feleségemet hívják azonnal.
Bánatosan ült két rendőrtiszt között. Szerencsétlennek és nyomorultnak érezte magát… A kapitány szemben vele az íróasztal mögött foglalt helyet, keresztbe vetett lábait az asztal alá nyújtva mélyen mert papucs volt rajta. Valami gazember elvitte az ajtó elől a csizmáját. Igazán kínos.
– A gyilkosság azalatt történt, amíg a vesztegzárat kihirdették. Hol volt maga akkor?! Mi?!
– A kapitány úrral beszéltem.
– Hm… igen… erre emlékszem. A katonai kordon erősségéről érdeklődött.
– Esküszöm, ártatlan vagyok…
– Az állítja, hogy végig a hallban tartózkodott?
Vangold úr hallgatott.
– Nos? Mielőtt velem beszélgetett, ott állt a többiek között? Figyelmeztetem, hogy erre nézve kihallgathatok mindenkit, akiről azt állítja, hogy közvetlen maga mellett állott. Könnyítsen magán, ember, ismerje be a bűnt, ez enyhít a sorsán.
– De kérem, én ott voltam…
– Hol?! Tessék, mondja meg. Van alibije vagy nincs?!
– Ismétlem, nem tudom. A bevásárlásokat mindig a feleségem végzi, és…
– Utoljára figyelmeztetem, hogy ne játssza a hülyét!
– Esküszöm, hogy nem játszom… – siránkozott Vangold, és halottsápadt arcát babrálta, remegő ujjakkal.
– Hol volt ön, mielőtt velem beszélt?
– Egy hölgyet… bizonyos Villiersnét…
Kopogtak.
– Bocsánat. – Elder főfelügyelő lépett be. – Szeretnék jelentést tenni…
– Majd a kihallgatás után – felelte a kapitány.
Elder leült. Csodálkozva néztek rá, amikor mentegetőzve mondta:
– Engedjék meg, hogy néma tanúja legyek a kihallgatásnak. Az én ügyemben amúgy is minden lakóval beszélnem kellene.
– Nos, Vangold úr – folytatta ridegen a kapitány. – Mit beszélt ön Villiers asszonnyal?
Vangold nyögött, és a kezeit tördelte.
– Villiersné megállt az ablaknál, és én azt mondtam, hogy szép idő van… később bemutatkoztam… majd…
A homlokát törülgette.
– Beszéljen kérem, mert…
– Megkért… hogy jöjjek egy percre… a földszinti szobájába…
– És?!
– És… ott szendvicseket tett elém… Ilyen kis sós, sajtos, dobozolt árut… Ólmozott csomagolás, mintha romlandó lenne.
– Hülyeség!
– Persze hogy hülyeség, mert a keksz eláll, de jobban fogy, ha…
A kapitány az asztalra csapott.
– Mi történt Villiersné szobájában…
– Telefonáltam.
– Kinek?…
– Ne-em tudom…
A kapitány nagyot sóhajtott, azután rágyújtott egy cigarettára.
– Parancsol? – megkínálta a vergődő bűnöst. Tán, ha megnyugszik, akkor többre megy vele.
– De nem ópiumos? A feleségem azt mondja, az árt…
– Nem ópiumos. Tessék… – tüzet adott, és hátradőlt. – Kinek telefonált ön? Most szép szóval próbálkozom – mondta, mint egy nyájas tigrisápoló.
– Villiersné letárcsázta a számot, és… különböző… kedves biztatással rávett… hogy… a jelentkező férfinek mondjam el azt a… mondatot: “Arthur a nyomában van.”
– És maga elmondta…
– I… igen… Villiersné nyomban lenyomta… a villát, úgyhogy… a választ nem hallottam.
– Ez hányas szobában történt?
– A negyvenkettesben… Itt lakik Villiersné…
– Kihallgatjuk Villiersnét. Grock, kérje meg őnagyságát, hogy fáradjon ide.
Grock elment.
– Esküszöm, kapitány úr, hogy ártatlan vagyok – nyögte Vangold.
– És hogy került a zsebébe a véres terítő, amelyen pontosan látni, hogy a pengét beletörölték?
– Nem tudom, kérem… én kissé italos állapotban voltam, mert a szomorúság, hogy a feleségem nélkül…
– Sajnálom. A véres kendő döntő bizonyíték. Nincs az az ember, akit felmentene az esküdtszék, miután a corpus delictit, a véres bűnjelet megtalálták egy ruhadarabjában, amelyet előző napon viselt.
– Ez esetben szenzációs fordulat előtt állunk – ugrott fel váratlanul Elder. – Megtaláltam a vérfoltos tőrt egy lakkcsizmában. Ha tudjuk, hogy kinek a csizmája hiányzik, akkor megvan a másik főbűnös, mert az ő ruhadarabjában van a véres bűnjel párja!
A kapitánynak tátva maradt a szája, és önkéntelenül maga alá húzta a két lábát.