XIII
Sergius herceg elgondolkozva mondta Maudnak, akivel együtt ültek egy páholyban.
– Micsoda fanatikusok… Szingapúrban tavaly egy misszionárius felrohant az egyik varieté színpadára és táncolni kezdett a balettcsoport között… Szörnyű látvány volt…
Maud nem szólt semmit…
A helyiségben lassan felengedett a váratlan esemény deprimáló súlya.
– Ez szabálytalan eljárás – mondta Markheit tanácsos, aki Villiersnével vacsorázott, miután konstatálta, hogy a hölgynek nincs bubópestise. – Ha nem lenne misszionárius, akkor büntetendő cselekménynek számítana: pánikot előidézni vesztegzárolt területen…
– Ki ez? – kérdezte a szicíliai özvegy izgatottan Vangold urat, akivel időközben megismerkedtek véletlenül. A terménykereskedő annyira feldúlta neje távolléte, hogy ebben a bús lelkiállapotban szórakozottságból signora Relli asztalához ült le vacsorázni, és az erőteljesen szép özvegy megengedte, hogy a félreértés tisztázása után is együtt maradjanak.
Vacsora után véletlenül a bárba mentek, kissé “elüldögélni”.
– Ez egy hittérítő – felelte Vangold -, többet én sem tudok.
– Péter! – a pincért hívta.
– Parancsoljon, signora.
– Ki ez a hittérítő?
– Nem tudom. Ma sokan érkeztek – felelte, és sietett, mert a vendégek itt is, ott is fizettek.
Wolfgang igazgató mindenfélét gondolt a misszionáriusról.
– Annyira érdeklik a hittérítők?
– Igen. Leány koromban beleszerettem egy misszionáriusba. Sajnos, nem sok reményünk volt arra, hogy a szüleim hozzáadjanak, és ő elment a vadak közé hittérítőnek. Boldogult férjem jó volt, okos, szeretett, de én sohasem feledtem Cressont. Mióta özvegy lettem, szívesen járok erre, ahol sok a hittérítő, ahol… annyian hasonlítanak rá…
– Reméli, hogy egyszer csak viszontlátja az illetőt? – kérdezte Vangold úr.
– Az illető nem él. Hivatásának áldozata lett, és én vagyonom egy részért beleöltem abba az emlékműbe, amit szülőföldjén állíttattam.
– Hamvait is hazahozatta? – kérdezte Vangold úr meghatva.
– Nem – felelte hidegen az özvegy, és rövid szünet után hozzátette -, ugyanis a vadak megették…
Lindner, az operaénekes jött arra, és megállt az asztalnál.
– Az ilyen hittérítőt nem szeretem – mondta, és fáradt, kövér arca szomorú, gyerekes kifejezésre görbült. – Most ismét altatót kell bevennem, pedig már jól éreztem magamat.
– Ne vegyen altatót! – mondta erélyesen az özvegy. – Üljön le hozzánk! Péter! Egy üveg cinzanót… signor Lindner… Vangold úr…
– Örvendek – mondta a terménykereskedő, és felállt a kézfogáshoz. – Én nagy tisztelője voltam az ön néhai hangjának. Még legényember koromban. Ön gyönyörűen énekelte Lohengrint, és csinos ember volt. Hol vannak azok a régi szép idők…
És sóhajtott. De nem értette, hogy a nagy művész miért ül olyan fagyosan az asztalhoz.
– Most hajtsunk fel egy egész pohárral! – biztatta őket signora Relli, és magasra emelte a rubinszínű vermutot. Megitták. Lindner is, pedig nem sok kedve volt hozzá. Az özvegy felemelkedett. – Bocsánat.
Kisietett a teremből.
– Kedves hölgy – jegyezte meg Vangold, és újra töltött. Pokolian jól érezte magát. Az ital is szokatlan volt számára, és… és… ez a signora Relli igazán kitűnő társaság… – Ön tüneményesen énekelt valamikor – fordult Lindnerhez, mert kedveskedni akart a világhírű művésznek. – Nagy kár, hogy elveszítette a hangját. Ez már végleges? Ismertem egy kántortanítót, akinek később kitisztult az orgánuma. Önnel is előfordulhat.
– Kizárt dolog – felelte Lindner halálsápadtan. – Az idegesség árt a hangnak, és engem minden ostoba fecsegő halálra ingerel…
– Igazán? Így vagyok én a raktárnokommal. Ha azt mondom: “Stuck úr, hozzon fel egy…”
– Signora Relli sokáig elmarad – mondta az énekes türelmetlenül.
– Igen. Azt hiszem, a hittérítőt keresi, aki az imént lehordott bennünket.
…Vangold úr eltalálta az igazat. Signora Relli kilépve a hallba, körülnézett. A hittérítő egy kisasztal mellett ült, és a pincérrel tárgyalt.
– Kérem, én itt fogok vacsorázni, mert abba a Szodomába nem megyek be – mondta Félix, és vágyó pillantást vetett a bár felé.
– Szívesen tálalunk itt is, de csak egy fél darabka sovány hal van kint, amit a szakácsnő tett el magának, mert fogyókúrán van.
– Tessék? Egy ilyen előkelő hotelben?!
– Sajnos, nem számítottunk hittérítő vendégekre. A mi lakóink bűnös emberek, ma, pénteken sem esznek böjtöst, és csak olyan ételeink vannak, amit hittérítő úr undorral utasítana el: roszbif, csirkekotlett currymártással, pulyka és hasonlók.
A hittérítő úrnak valósággal folyt a nyála egy kis roszbif vagy pláne kotlett után (curryszósszal!), de szomorúan ezt mondta:
– Hozza csak azt a kis halat, vízben főzve…
Komoran ült ott a kisasztal mellett és szerette volna a haját tépni.
– Bocsánat, hitterítő úr… özvegy Relliné vagyok…
Egy hatalmas, jó alakú, markáns, de csinos arcú nő állt előtte, vészesen villogó szemmel és nagy fehér fogakkal.
– Nem tudtam szabadulni a hatása alól… Amit az imént tett, olyan ijesztő és nagyszerű volt…
– Harc a világi bűnök ellen… – és türelmetlenül forgatta fejét a pincér után, mert már a böjtös is jólesett volna, csak hoznák!
– Nekem szükségem volna valakire, egy emberre, akivel őszintén beszélhetnék. Kérem, ha van számomra egy félórája, hallgasson meg és…
– Most majd vacsorázom – jegyezte meg, mert jött a pincér a hallal.
– Kell! Kell végre egy izzó szemű, szigorú hittérítő, akinek az én szívem titkait kitárhatom…
De, sajnos, a karját tárta ki, és mert nem nézett hátra, leverte a pincér kezéből a tálcát. A kis darab főtt hal mozdulatlanul pihent levében a szőnyegen.
– Oh, Madonna! – kiáltotta kétségbeesetten. – Milyen ügyetlenség… Kérem, engedje meg, hogy vendégül lássam egy csésze teára, némi kárpótlásul a kis vacsoráért… Ne utasítsa vissza, mert megaláz… a húszas szobában lakom, itt van a közelben…
– Kérem… én ma csak böjtöset ehetem – mondta megtörten, és úgy nézett a földön fekvő halra, mintha valami elhunyt, szeretett hozzátartozója lenne.
Rövid biccentéssel és teljesen üres gyomorral elindult a főlépcső felé.
Azután hirtelen sietve visszatért, és benyitott a sötét étterembe.
A főlépcső felől ugyanis Elder főfelügyelő közeledett.