XI
Félix, karján a törülközővel, kezében szappantartóval sietett a folyosón. A személyzetet a kezdődő holtszezonra való tekintettel felére csökkentették. Most aggasztóan kevésnek bizonyult a létszám, miután a hivatalos közegeken kívül az étteremben, a büfében és a hallban sok olyan vendég tartózkodott, aki nem volt lakó, és ezeket is el kellett helyezni. Idény közben a csodás Grand Hotelben hemzseg a boy meg a szobalány. De ha jön a legpontosabb vendég: a monszun, akkor bizony leapad a személyzet, és egészen elmarad a főúri vendégsereg.
Külön szerencsétlenség a hotelnek az az autocaron érkezett turistacsoport, amely ebédre jött, és este már visszatértek volna Surabayába. Közöttük Rev. Paul Sorgette, a hatalmas ősz jezsuita hittérítő, Culson baronet és Jenkins cukorbáró, a regattabajnok…
Wolfgang igazgatóra soron kívüli hatalmas jövedelem vár, mert a Grand Hotel vendégei nem fogják igénybe venni az állami kosztot és a vesztegzár idejére kijáró, olcsó kis szobákat, hanem további három hétig főúri bőkezűséggel élnek majd itt. Mesés jövedelem.
Viszont Félix, “Jáva Réme”, aki öntudatosan siet pizsamában, kezében szappannal, anélkül, hogy csak sejtené is, hová, igen örül a személyzet híján kihalt szállófolyosónak. Nagy veszély nincs, sok az új lakó; ugyan ki gyanakodna a szappannal igyekvő, pizsamás emberre?
Egy néger gyerek, aranyozott sapkában, éppen szembejön. Kissé csodálkozik. Ez a liftes. Ez esetleg emlékszik rá, hogy kit hozott fel az emeletre.
Megáll.
– Halló! Hány óra? – kiáltja rá, és meglegyinti viccesen a törülközővel.
– Hat óra múlt, mynheer.
– Thank you! – És fütyörészve elsiet. Egy “mosdó” felírású helyiségbe gyorsan bemegy.
…Az ördögbe is, valamit csak tenni kell, mert részint éhen pusztul, részint ha soká kell ilyen fölényesen futkosni a törülközővel, akkor meghal, mint végkimerült maratoni futó.
Zúg a lift.
Ahá! Az a pokoli kölyök lemegy végre a fészkes földszintre. Kilép… Lassan körülnéz… Csak ruha kellene. De hogyan szerezzen? Közvetlen előtte nyílik egy ajtó…
Azonnal friss, öntudatos sietésbe kezd, csapkod a törülközővel, és be a fordulóba. Fel az emeletre, és lihegve megáll.
A boy jön szembe, az átkozott néger. Most itt vesztegel a lift. Nagyon csodálkozik.
Félix rohan. Hát ez nem megy. Már remeg a térde. Körülmegy a folyosón, és újabb mosdónál van ismét. Be!
Zárva van. Na, most mit?
Nyílik az ajtó, szemben vele, már éppen megindulna céltudatosan, mikor látja, hogy egy kéz két nagy cipőt tesz ki. Aztán becsukja az ajtót…
A cipő felett egy fogason néhány ruhadarab függ rendetlenül.
Lesz, ami lesz!… Ez az ember reggelig alszik… Addig minek neki itt a ruha? Elviszi! Így lemehet a hallba, és enni fog! Enni!
Azután visszahozza a ruhát. 166-os szoba. Csak ezt kell jól megjegyezni. Gyerünk! Nincs más megoldás.
Lekapta a ruhát, és sietett! Mögötte felbúgott a lift. Gyerünk, mert jön az a ronda kölyök!… Egy homályos fordulónál vaslépcső tűnt eléje, keskeny falnyílásból indultak a tekervényes fokok. Egy tábla függött le a mennyezetről:
Nem a t. vendégek
számára
Nahát, ez neki való. Ő nem t. vendég. Felsietett néhány fokot, és leült, ölében a ruhával, és nagyot fújt.
– Héj, Mártiin! – kiabálta valahonnan a mélyből egy ellenszenvesen éles, nyújtott, női hang.
– Na! – kiáltotta bosszúsan a fiatalember. – Mi van?!
– Te vagy az?
– Én hát.
Az illető megnyugodott. Valamivel csörömpölt a mélyben. A földszinten vagy a pincében.
Ki az a Martin, akivel összetévesztik?!
Most aztán öltözni! Szédelgett az éhségtől. Gyorsan lerúgta a papucsot.
– Mártiin!!
Nem hagyja abba.
– Na!!
– Itt vagy még?
– Már nem! De minden pillanatban visszajöhetek! – felelte dühösen.
– Viccolsz csák teee!
Hogy cifrázza. Nem adott választ. Gyorsan levette a papucsot, és öltözni kezdett.
– Te Mártiin!…
Az ördög vinné azt a Martint.
– Mi van?
– Ha lejössz, hoozd le a főkulcsot. Nem mehetek máár értee. A szobámban maradt.
Hogy üvölt a dög!
– Jó, majd lehozom… Más nem kell?
– Hozhatsz füstölt hálát… Dobd le az egész mindent, mosókonyháába… De nagyon vigyázz! Ha hozzák lepedőő feel, rakd a lépcsőre, az új moosni valóó.
Rajta volt a nadrág. Kissé bő. Régimódi emberek hordanak ilyent. A kabát a térdét verdeste. Szalonkabát! Ritkaság a trópusokon. A pizsamáját összehajtva letette a lépcsőre. Erre úgysem járnak.
– Máártiin… Máártiin…
Felveri a szállót a pimasz!
– Mi van már megint!?
– Nagyon vigyázz!! Meer nem szabad meeglátni, ha ledobsz mosókonyhábaa!!
– Jó! Majd vigyázok!
– Éés holnaap is várrlak Máártiin!…
– Kellemes lesz!
A fene ezt a Martint meg a nőjét. Szédelgett az éhségtől. Lassan lement a négy lépcsőn a folyosóig.
– Máártiin!
Fulladj meg! Állva maradt, és nem felelt.
– Te nem hálsz Mártiin? Jó lenne, há ledobnál…
“De milyen jó lenne, ha ledobnálak” – gondolta.
– Há ledobnáál, Mártiin, egy korallgyőőngy… Ott lóóg a tüükör mellett… de ne döntsd fel a váázát…
Csend. Ajtócsapás lentről. Elment ez a sátán… Óvatosan kinézett. Gyorsan visszakapta a fejét. A néger kölyök ott állt a lift mellett, egy szalmaszálat rágott, és apródonként kiköpte…
Végre is a csigalépcsőn lemehet. A kiabáló nő egészen a mélyben volt, és most már ott sincs.
Nagyon lassan elindult a vaslépcsőn. A második emeletre ért. Lenézett. Mélyen, a sötétben, a földszinti folyosónál lejjebb, kerek fény hullott a földre… Innen jöhetett a hang.
Az arcát kéne elváltoztatni… Milyen könnyű ez regényekben, és mennyire lehetetlen az életben… Az első emeletnél hangokat hallott. Megállt. Valami csörög, ahogy jönnek. Kard?… Aha. Ez a kapitány…
– A kihallgatás eredménye negatív. Mindenkinek van alibije. Akik pedig a szobájukban voltak, azok gyanún felül állnak.
A rendőrtisztek mögött állt Elder főfelügyelő.
– Szerintem mindenki gyanús, amíg nincs alibije – szólt közbe.
A kapitány kissé hűvösen fordult feléje.
– Nem szeretném, Elder, ha ezzel az üggyel foglalkozna. A Grand Hotelben különlegesen kell eljárni. Egy tapintatlanság vagy botrány beláthatatlan következményekkel járhat…
– A világért sem avatkozom a dolgukba. Felesleges is, ha a kapitány úr csoportja nyomoz. Inkább azt hiszem, én szorulok majd a segítségükre…
Kissé gyanakodva nézték. Elder főfelügyelő, fiatal kora ellenére, regényes népszerűségre tett szert a gyarmaton. A kapitány szerint csak szerencsével és modoroskodással. Magas rangú rendőrtisztviselők mellőzésével, kényes politikai ügyeket, nagy bűneseteket osztottak ki a főfelügyelőre, és ezt nem bocsátották meg neki a kollégái.
– Ha kezére járhatunk, csak szóljon – felelte a kapitány. – Bár nem ismerem az ügyet, amivel megbízták.
– Ha végleg kátyúba jutok, és sajnos úgy néz ki, akkor kérni fogom a segítségüket. Cserbenhagyott a szerencsém…
– Az is az ügyéhez tartozik – kérdezte az egyik rendőrtiszt – hogy kihallgatta Maud Borckmant?
– Figyelmeztetem, Elder, ha szabályellenesen beleavatkozik a csoportomra kiosztott ügybe…
– Kérem, én a magam ügyében jártam el Maud Borckmannál. Egy embert keresek, aki itt a kertben csatangolt, és lehet, hogy bemászott valamelyik szobába… Ezért néhány lakót kihallgattam, és most már nem érdekel semmi. Lefekszem. Jó éjszakát kívánok.
– Bűnügyi sarlatán – mondta az egyik rendőrtiszt, miután Elder a szobájába ment. – Olyan, mint a kuruzsló orvos. Mestere a látszatkeltésnek. Természetes, hogy a komoly munkát sohasem becsülik meg úgy, mint a hókusz-pókuszt.
– Hát, uram – mondta a kapitány -, Sedlintz fogalmazó átveszi a szolgálatot. Lehetőleg a háttérben nyomozni. Holnap azt kell kutatni, hogy kinek állhatott érdekében Ranke doktort megölni.
– És – szólt közbe az egyik tiszt -, keresni kell a tőrt, mert a gyilkos magával vitte. Ahol a tőr van, ott a gyilkos is.
– Úgy van. Az őrszemeket ellenőrizze, és sok tapintat, Sedlintz. Vigyázni… Ez a Grand Hotel! Jó éjszakát.
Csörgés, ajtócsukódás. A rendőrtisztek aludni mennek.
“Jáva Réme”, a szemtelen idegen most továbbmegy a csigalépcsőn. Ez a lépcső nem volt kivilágítva. Úgy látszik, este nem használják. Disznóság így takarékoskodni. Martin és a hölgy életveszélyben vannak, ha itt kell randevúzniuk.
Most a földszinten lehet. A szuterén alatta van. Hangokat és zörgést hall onnan. Személyzeti szobák?
– Ne merje megkísérelni… – suttogja valaki.
– Én nem tehetek semmit… Én félek… Tele van rendőrrel minden…
– Ne féljen… A rendőrök már lefeküdtek. Ide nem is jönnek… Szóval beszéljen, mert…
– Nem tudok semmit… Csak azt láttam, hogy a kést Miss Borckman vitte el… Egy fehér kis csipketerítőben…
– Akkor ő a gyilkos!
A fiatalember zsibbadtan állt. Mintha kísértetekkel lenne tömve a hotel. Lemenjen?… Ha csak moccan, elriasztja ezeket. Ide jöttek az alagsorba beszélgetni. A hátsó lépcsőhöz… Indulatosan suttognak, világosan hallatszik minden szó.
– Holnap mondja el a detektíveknek.
– Nem… nem… kiderül minden, és akkor mindnyájan börtönbe kerülünk…
– Máártiin…
A fene!… Most elriasztotta őket.
A két suttogó szétrebben… Távolodó léptek… A fiatalember mozdulni sem mer.
– Máártiin… te miért nem ledobsz halat, korállt, kulcs?!… Hallsz, Mártin? – Szünet. Elmegy, és bosszúsan dörmögi. – Te nem hallsz, Máártiin… eszöl vagy alszol, hülye disznó… várj csak…
Finom hölgy. Igazán…, gondolja a fiatalember. Ez a Martin is megválogathatná magának.
Kilépett a földszinti folyosóra. A nővel mindenesetre baj van. Ha csakugyan nála a tőr, és valóban feljelentik, akkor vége… Valamit tenni kell…
Először mindenesetre táplálkozni fog… Miért van itt ilyen sötét?
Nekimegy valaminek. Asztal. Oldalról fény szűrődik be. Asztalok. Baj van. Ez a szálló étterme, és úgy látszik, már befejezték a vacsorát… De valahonnan nagyon halk dzsesszzene szűrődik ide…
Ez a bár. A Grand Hotel grillje. Na, ott ma nem sokan lesznek. Az se baj. A fő, hogy elsőrangú konyhájuk van.
Nyugodtan kilép a hallba. Takarékvilágítás. Hatalmas, üres előcsarnok, távol a portás olvas valamit, a polcra dőlve. Eszébe jut, hogy nincs nyakkendője. A hálóing gallérja még megjárja a trópuson. De csak nyakkendővel. Az egyik asztalon “punka” áll. Kis ventilátor, hosszú selyemszalagokkal. A szalagok vízszintesen lengenek, ha jár a szellőző. Letép egy szalagot, és gyorsan csokorra köti. Kissé régimódi művészviselet, de mindenki úgy öltözik, ahogy akar.
Most már nyugodtan elindul a bár felé. A portás felnéz, de látja, hogy a vendég nem jön feléje, hát tovább olvas.
A Félix nevű űzött vad belép a előcsarnokból nyíló, úgynevezett „ Grill” -be.
Kék fény. Kitűnő tangómuzsika, és… tömve a bár. Az alulról világított üvegparketten ruhazizzenés, lábsúrlódás, pácolt cigaretta és egészen enyhe ételszag keveréke… Sír a harmonika. Halk beszédhangok, pohár- és tányércsörrenés nyomja el olykor. A reflektor vörösre vált… Gyorsan múló, feltörő kacagás; a szicíliai özvegy elfojthatatlan életkedve tört ki, mert Vangold úr egy elhamarkodott mozdulattal a távolabb ülő Shilling kormányzó ölébe hajította egy folyami rák ollóját. A félhomályban jókedvű urak ülnek, csodálatos ékszerek villannak fel mint fehér fénybogárkák, és maroknyi anyagból álmodott, párizsi selyemruhák zizegnek a parkettre vetülő zöld és lila fényben. A kreol és habszínű női vállak, sima hátak és mezítelen karok kidomborodnak a homályból.
Félix a bárpulthoz megy. A tamil mixer rávigyorog.
– Egy pohár pezsgőt és jeget bele, sok jeget! – vezényelt az éhes, szemtelen és űzött ismeretlen.
A pohár egy pillanat múlva ott állt előtte. Jég hullik bele csörrenve a csontkanálból. A direktrisz, egy álomszőke belga nő hozzálép. A parkettra koncentrált homályos tangófény miatt csak árnynak látszik minden. De Félix így is megállapíthatja, hogy igen karcsú nő áll előtte.
– Odette Dufleur vagyok. Ha a grillbe jön, akkor az én vendégem…
– Ez esetben sokszor lesz szerencsénk.
Letette a poharat, amelyből éppen inni készült. Pedig úgy vágyott már egy korty jeges pezsgőt.
– Táncol? – kérdezte Odette Dufleur.
– Hogyne. Szabad?
A parkett mélysötét ibolyafényében lépegettek.
– Maga nagyon jól táncol – suttogta a direktrisz.
– Szeretem a muzsikát, ezért van. És elsősorban talán az járul hozzá, hogy egy könnyű, finom, mesebelien csodás táncosnőt vezetek… Milyen kölni ez… a haján? Lantheric, nem, nem! Ez Chalimar!
– Az. Maga igazán ért a…
Egy tized másodperc sötét, csend, és máris vakító fény ömlik el a kis, intim helyiségben. Az űzött vad, egy szokott könnyed gesztusával karjába teszi Odette kezét, és megy a pezsgőhöz. Megfogja a karcsú poharat…
Érdekes, hogy itt nem tapsolnak szám után. Sőt, mintha megnémultak volna. Kezében a pohárral körülnéz.
Mi van?!
Az emberek dermedten ülnek, és minden szem rámered. Odette kis, piros szája nyitva, és rémülten bámul Félixre.
A fiatalember zsibbadtan áll, kezében a pohárral. Érzi, hogy valami katasztrófa történt… Végre a szemközti tükörben meglátja magát, és sarkáig végigfut rajta a hideg.
Ott áll a bárpultnál, kezében egy pohár pezsgő, és a legszigorúbb hittérítő rend bársonygalléros, papi formaruhája van rajta.