Csontbrigád

1.

Így történt:

Künn a kőbányánál állt a harc.

Fécamp és az altisztek között folyt a küzdelem. Vérszomjasan figyelték. Ha gyengül: lesújtanak rá.

De ezt Fécamp is tudja.

A kikötéstől marjult csontok sajognak. A feje fáj… Még ápolásra szorulna. De követ tör. És vigyáz, hogy az akarata uralja kifacsart tagjait, nyilalló izmait.

Ez kemény küzdelem!

Szinte ősi, a maga nyers, halálos leplezetlen versenyével, amelyben idegeknek, izmoknak, akaratnak, szívósságnak minden akadályon át bírni kell az iramot.

Törik a követ. A mélyedésből talicskás alakok jönnek. Fécamp keményen összeszorítja a fogát. A fél vízadag elvonása most nagy csapás. Halálos esetleg. Itt a kőtörésnél felhőkben terjeng a por. Szárítja a torkot, ingerli a tüdőt. És lovagolnak a kőhalom tetején a súlyos kalapáccsal. Ütemes, folytonos zörgés zakatol, ahogy lecsapnak sebesen, szünet nélkül, egyszerre.

Fécamp előtt piros és sötét foltokban ugrál az áttüzesedett levegő. Egy Grison nevű káplár ott járkál fel és alá, időnként rásandít. De csak nem lankad ez a 63-as. Jön Magiron.

Máris süvölt a hangja:

– Lusta gazemberek! Gyerünk! Gyerünk!

A zörgő, guruló kőhalmokon, kétoldalt terpesztett lábbal, még sebesebben nyargalnak az elátkozott lovasok…

Zörgés… zörgés… zörgés… A sok nehéz kalapács gyors ütemben csapkod, mintha egyetlen nagy gép zakatolna. A verejtékük egyre folyik, és a nedves kövekről néha lecsusszan a kalapács. Egy-egy felpattanó szilánk megsebzi az arcukat. Öreg, sötét vércseppek buknak a kőre.

Ütik… Vér, verejték egybeolvad, szétterül, porrá omlott kőtörmelékbe szárad… Köhögnek, prüszkölnek, forr a levegő, szállong a por… Felszárad a verejték és a vér…

Új hullik. Vér és verejték; kiapadhatatlanul sok van belőle itt a földön.

Fécamp ebédidőig szeretné húzni. De gyenge már… Szédül.

– No mi az kutya? – kiáltja Magiron, és jön.

Gyorsan kalapál… Kell! Ha megütik, vesztett… Az őrmester árnyát csapkodja a köveken, és összeszorítja a fogát. Hogy csikorog… Minden erejével markolja a nyelet. Ha sikerül délig ájulás nélkül megúszni, akkor jó. Holnapra visszanyeri az erőkülönbözetet, ami most hiányzik.

Valahol mögötte csattog a gumibot. Egy ember jajgat… Taliga nyikorog… Zörögnek a kövek…

Már nem lát. Az is lehet, hogy ájultan dolgozik, mert egy sötét függöny mindent elzár… Most hűvösen bizsereg a gyomra, érzi, hogy a nyelve duzzad, és elhal a nyeldeklője táján…

– Magironra rálőttek… – súgta mellette Gerard lihegve. Ez a fiú huszonnyolc éves volt mindössze. Időnként hevesen köhögött, és szája szélén vér csordult le, mert a tüdejében olykor megnyílt valamelyik hajszálér.

A kocsijából kiborult kőkoloncok szétgördültek. Fécamp fáradtan felelt:

– Amíg pokol van, addig megfelelő ördögöt is találnak. Magiron vagy más… Nem mindegy?…

Gerard most gyorsan megtörli egy nedves kendővel Fécamp arcát, aki nem hagyhatja abba a munkát.

Ez nagyon jólesik. Hálásan felnéz a fiúra:

– Köszönöm.

Emberek, akik különböző korúak, foglalkozásúak, más a műveltségük, a neveltetésük, itt együtt törik verejtékezve a szürke, ostoba követ, és annyi előnyük mégis van ebből, hogy felfedezik egymásban és önmagukban a Jót, amiről eddig nem tudtak, mert nem hitték. De itt baromi robotosok lettek. És milyen kínban, keservesen, elveszett hittel a bezárult holnap előtt, testileg, lelkileg megtört erővel…

Ezek a halálszürke kövek és csontvázfehér utak ítéletnapján jajgatni fognak, sírni. És vér serked a rögből, ha sorakozót fúj az arkangyal!

A rekkenő délelőttben elviselhetetlen kínok, száz és száz hangtalan sikoly vibrál.

Inog a levegő!

Grison odajön és vigyorog.

– No mi az? Talán a kapitánnyal mulatni jobb volt?… Mi?!

És röhög. Fécamp fáradt pillával, a búcsúzó tudattól kiforduló szem rezgő, üres fehérjével lassan felnéz.

– Tán pihennél? He?! – kiáltja az altiszt. És belerúg a kezébe. Azután továbbsétál. Iszonyú kín ez a nem túlságos fájdalom is ilyen kivérzetten, kínlódó lélekkel, a merőleges síkból perzselő napkorong alatt.

Váratlanul friss szellő támadt, amitől feléled. Mi ez?… Valami hatalmas szárny leng feléje, ami légáramlást kavar, és ez erőre hozza ismét.

Nagyot lélegzik. Azután meglát egy lengő kabátszárnyat a sorvadásos Gerard kezében. A fiú legyezte.

– Köszönöm… pajtás… – súgta a 63-as, és rámosolygott.

Ez a kegyetlenül őrlő kényszermunka egyetlen szent hozama a kitaszítottaknál: megismerték egymást. Olyan jónak, szépnek, rútnak, önzőnek, testvérnek, ahogy a kiválasztottak boldog közösségében erre sohasem volt módjuk. Az érdekeik, viszonyaik, reményeik elfordították való énjüket.

Itt azután újraszületnek. A szenvedés, a nívótlan, kemény munka, a sivár közöny kínjuk iránt, kissé a vallás és a filozófia közötti emelkedettebb, semleges lelki zónával, elválasztja őket az anyag túlértékelt fontosságától. A hiúság, az ambíció, a környezet véleménye itt nem készteti őket pózokra, áskálódásra, gyűlöletre. Itt egy elbukott emberi tömb minden hősies vagy értelmes cél nélkül, mint valami magányos, puszta fal, állja a legkegyetlenebb sorsot, szenvedni az emberi közösségen kívül, egy kínai kuli életcéljánál is jelentéktelenebb erkölcsi tartalommal, Afrikában.

És itt azután összenéznek ezek a rabok. És megismerik egymást. “Nini. Ez is ember…”

Itt meglátják a másikban a lelket, és ezzel már önmagukban is észrevették.

Itt most gonosz, kegyetlen, cinikus bűnösök megosztják egy beteggel a vízadagot.

Itt rájönnek, hogy minden rab egyforma a csíkos zubbonyban.

Sőt. Anélkül is!

Némelyik itt úgy érzi, hogy jobb is lehetett volna azelőtt.

– Köszönöm, Gerard… – súgja Fécamp. A másik mond valamit, de elnyeli szavát egy tompa zörej.

Robbantanak. A széthulló sziklák alól fehér köd emelkedik vontatottan. Olyan a szélcsend, hogy vastag gomolyag marad a mészpor e mozdulatlan, súlyos forróságban.

Most hosszú sípjel. Rendkívüli pihenő. Gerard azonnal leül.

Mellére szorított kézzel köhög. Apró, gömbölyű, rózsaszínű habfolt buggyan ki a szája sarkán.

Fécampnak nyilall a szeme. Haját, szemöldökét vastagon fedi a pókhálószínű por. Sípoló tüdővel kérdi:

– Mennyi időre szól… az ítélet?

– Két hónap vagy húsz év… Nem mindegy? – feleli fanyar mosollyal.

– Mi voltál te… azelőtt?

– Gazdag ember.

– Miért léptél… a légióba?

– Az… építkezés összedőlt. Házat építettem… és a szakértőt megvesztegettem… Így lett egy ártatlan ember… a bűnbak.

Hallgatott, és köhögésben végződő sóhaja a halál fülsértő melodrámáját recsegte a hörgők rongyos hangszerén…

– Oly mindegy – mondta halkan lihegve a szavakat. – Ez itt a sivatag szomorú országa. Az ott a puszta örömök birodalma… És most már láttam a vérző testeken… amiről nem tudtam soha… Hogy minden ember bőre alatt hús és vér van… De lehet, hogy az sem igaz. Csak csont és kín van… a bőr alatt…

Két nagy, piros folt égett az arcán… És amikor megszólalt a síp, először visszaesett a kőhalomra, mert nem bírta már a teste súlyát.

Fécamp úgy érezte, mintha a válla eltört volna, és a szemei forrón szúrtak…

Ismét csapkod, ütemesen, gyorsan és halántéka versenyt kalapál a kezével. Újabb gyengeségi roham közeleg. Sebesen üti a követ, hogy pattanjanak a sziklák, de nem érez fájdalmat. Jóleső álmossággal kicsúszik hűlő koponyájából az öntudat. Ernyedten kinyílik a szája…

Na!… Jaj!!…

Hiába. Már sötétedik előtte. Múlik a világ, távolodik a sivatag! Nagyon messze zörög valami… Aha! Lehullott a kalapácsa… A lelke mosolyog: minden mindegy… Nem fogja érezni a bikacsököt.

Lehanyatlik a domb mellé. Kövek gördülnek rá, mint beomló hantok. De nem üti senki. Hosszú füttyjel hasít a levegőbe. Déli pihenő! Ilyenkor a rab tehet, amit akar. Ha tetszik, ájultan is heverhet egy domb alatt.

– Már ez is szilvalekvárból van – jegyzi meg sajnálkozva az egyik rab.

– Van ereje a bitangnak! – mondja Grison, aki dühös, mert Fécamp nem került terítékre. – Kikötés utáni napon egyik kutya se húzta még ilyen hosszú ideig.

Gerard letérdel melléje, és vízadagjából az arcára önt.

Fécamp lassan feléled: rendkívüli fizikumának sikerült újra a tudat kezébe erőszakolni a kormányt.

De különös elhatározásra jut. Miért csinálja tovább?

Felteszi a sapkáját, lábra áll, és körülnéz vérbe borult szemmel.

– Vizet adjanak! – mondja rekedten Grisonnak.

– Még mit nem, hé?

– Elég volt! – kiáltja recsegve suttogó hangon, és kőtörésbe keményedett kezével irtózatosan pofon üti, hogy az őr állkapcsa megreccsen. Mindenki megdermed egy másodpercre. A rövid ívű ütéstől Grison úgy bukik a lábuk elé, mint a letaglózott barom.

A két őr, ahelyett hogy Grison segítségére sietett volna, először riasztólövést adott le azután azt kiáltották: “À terre!” Mindenfelől katonák rohantak elő, és a rabok a földre vetették magukat.

Csak miután a lázadás lehetősége elmúlt, és félkaréjban puskacsövek fogták körül a foglyokat, kezdték Fécampot verni…

Nyolcan verték, rúgták lihegve. A rabok irtózásukban arcukat a földre szorították. De hallatszott jól a csattogás, dobogás, fújtatás… Ezt most agyonverik…

– Fixez!… Állj! Ostoba barmok… Vizet… Orvost… Mon Dieu!… Ilyen barmok!!

Az őrmester állt ott rémülten.

Hordágyon vitték Fécampot a kórházba. Minkiew doktor káromkodott, amikor a sérültet hozták. A kis kórházbarakkban kevés dolga volt az orvosnak és Minkiew jól felhasználta az idejét. Bélyeget gyűjtött, és illusztrált lapokat nézegetett. A szebb képek fölé papírt tett, lemásolta őket, és felakasztotta a falra. Fő szenvedélye azonban a bélyeggyűjtés volt. Ezenfelül időnként erős cukorkát evett egy kis szelencéből.

– Mit csinált?

– Megütötte az őrség vezetőjét.

– Akkor is gazság egy embert ennyire megverni! Forró vizet hozzatok!

Fécampot letették a hordággyal, és elmentek vízért. Minkiew visszaült a lábos mellé, amelyben bélyegeket áztatott. Egy csipesszel kivett hármat, és nagyítót szorított a szemgödrébe. Az egyik kétségtelen, hogy hamis. A Senf-katalógus nem említ ilyen új-kaledóniait, fogazat nélkül.

Fécamp hörgött.

– Azonnal, fiam, csak vizet hoznak.

Itatósra tette a három bélyeget, és újabbat szedett ki a csipesszel. Itt is tömegesen döngtek a legyek.

Amennyire lehetett, bekötözte Fécampot.

– Mi lesz vele? – kérdezte aggódva Berlac. – Meghal?

– Sajnos reménytelen az állapota… Életben marad a szerencsétlen – felelte szomorúan az orvos, és visszaült a bélyegeihez.

2.

– Az ilyen forró napon elfárad az ember.

– És nagyon izzad. Az így van.

– Biztosan, mert a meleg ötven fok legalább.

– Árnyékban.

– Napon még több.

– Hatvanöt-hetven fok.

– Nem is szólva a porról. Mert nagy szó a por, kérem.

– Bemegy a nyak mögé.

– Teljesen.

– És viszket.

– Bizony.

Ligert és Tiguer káplár beszélgetéséből készült rövid kivonat. A két régi katona az irodában szokott találkozni. És szerettek beszélgetni egymással.

De nem tudtak.

Csak így mondtak szavakat kettesben, és valahogy fedezték vele a társadalmi érintkezést illető igényeiket.

Ligert egy öngyújtót javított. Már ekkor elkészítette a konyhaívet, és pontosan közölte, hogy aznap hány betegnek való I-es koszt szükséges, II-es koszt a helyőrség altisztjeinek, III-as koszt a legénységnek és P-koszt (prison) a rablétszámnak megfelelően. És a lista alján megjegyezte, hogy: A konyhaív lezárása után csak kiutalás ellenében szabad újabb vagy másfajtájú élelmezés iránti igényt teljesíteni.

Amikor ezt befejezte, előhúzott egy darab kenyeret a levélrendezőből, leharapott belőle, és szétszedte az öngyújtót. Tiguer káplár ott ült a fal mellett egy padon, és nézte. Tiguer, a vörös altiszt, sűrűn megfordult az irodában, hogy az avult felszerelést illető jelentéseit megtegye mivel a gazdasági altiszt meddő hivatását töltötte be hihetetlen közönnyel. Várakozás közben Ligert-vel társalgott. Beszélgetéseik nem bírtak több jelentőséggel, mint amennyi a hallgatás öncélú mellőzése, hangok útján. Nem tréfáltak, és nem vitatkoztak. A gondolataikat cserélték ki. És mert ilyesmivel nem rendelkeztek, tehát bizonyos képzettársítás gondolatritmusában egyszerűen beszéltek.

– Az öngyújtó nem bírja a klímát – mondta Tiguer.

– De lehet megjavítani, akkor bírja.

– Az embert nem lehet reparálni.

– Vakbelet olykor kiszednek.

– De itt a tüdő meg a máj sínyli.

– Azután a vese is rosszul állja.

– Az öngyújtónak a rugó a veséje.

– Ez okos mondás volt – bólintott Ligert -, mert ha az öngyújtónak nincs is veseszerve, mégiscsak hasonlít az emberre.

– Úgy van. Az öngyújtóra szintén ráillik, hogy bármilyen bedöglött, egy szikrányi életet mindig csiholhat belőle a káplár.

– Ez szintén jó mondás volt.

– Ennek az öngyújtónak hiányzik egy kereke.

– Akkor nem lehet megcsinálni.

– Nem is. De bíbelődni kell. Mert az őrvezetőé, és az is öngyújtóhoz hasonlít. Mingyár lobban.

– És szintén hiányzik egy kereke…

– Ha lobban, akkor megvan neki mind.

– De az épelméje nem normális neki.

– Az a maláriától lehet.

A kapitány jött. Felugrottak. Sirone sárgás, elkínzott arccal bámult rájuk, mintha sohasem látta volna ezt a két egyformán deszkaszívű embert.

– Mi van? – kérdezte Ligert-t.

– A konyhaív lezárva, mon capitaine.

Sirone legyintett, a káplárhoz fordult, és kérdés helyett megbökte Tiguer zubbonyát a hüvelykujjával.

– A szivattyú, mon capitaine… valahol csőrepedés lehet, mert talajvízszivárgás szennyezi az ivóvizet.

A kapitány csuklott, azután hozzálátott a pödréshez. Türelmetlenül csapkodta a csizmáját egy pálcával:

– Jó. Most vörösbort hozol, és a közelben maradsz. Ligert, a fenébe… Várj. Ki látta tegnap óta Vigoin főhadnagy urat?

Hallgatás.

– Magiron intézkedjék, hogy Vigoin főhadnagy urat keressék. Eltűnt…

Az íróasztalhoz ül, és egy rövid kézmozdulattal lesodorja az öngyújtó-alkatrészeket. Azután felveszi a telefont.

– A hatvanhármas lábadozót kihallgatásra!

Mire ott a vörösbor, már megérkezik Fécamp is. Aránylag szerencsésen megúszta a verést. Egy tapasz fut keresztül az arcán, és kék dudorok itt-ott.

De mosolyog, és a szeme is alig vesztett valamit a fényéből.

– A hatvanhármas számú fogoly kihallgatásra jelentkezik!

– Hát… csak gyere ide, egészen ide, az asztalhoz… Sajnálom, hogy a múltkor kiköttettelek, mert te parancsra ittál velem… De hát… hm… No, mindegy… Csak ülj le ide, mert mégiscsak az egyedüli alak vagy itt, akinek modora van, akivel inni lehet, és beszélni is. Csak éppen, hogy egy kém, egy áruló, egy… Szóval, tudod, hogy mi vagy?

– Tudom, mon adjutant.

A káplár hozta a bort, azután kiment. A kapitány elhatározta, hogy diplomatikusan nyájas lesz, mert így javallta Vigoin.

– Hát mondd csak, öregem… hogy lettél spion, te piszok… de egész kedves ifjú, aki vagy…

Az ördög vigye el! Csinálja ezt a szolgálatot!

– Erről akar beszélni, kapitány úr?

– Erről is, te disz… te díszpéldány. Mindenféléről, azután közben erre is rátérünk. Csak úgy közben… No igyál!

Koccintott, és úgy érezte, hogy megfullad az italtól.

– Azt akarom csak tudni, hogy miféle lelki rugók vezettek erre, Fécamp komám, te disznó áruló.

– Magam sem tudom.

A kapitány felugrott, és egészen eléje állt.

– De ha széthasítom a fejedet, akkor majd tudod, te…

Észbe kapott. “Diplomatikusan.” Ismét mosolygott, derűsen és szélesen, de nagyokat fújt közben. Egy kedélyes tigrisre emlékeztetett.

– No jó… Hát egészségedre, te kedves áruló… Az sem utolsó ember. Vagy igen?… Mindegy… hát igyál, te pisz… igyál, fiam.

– Egészségére kapitány úr!

– Ezt ne mondd! Érted? Ne mondj semmit, ha koccintunk! Csak én lehetek barátságos hozzád, a fene egyen meg…

Leül dörmögve. Ezt nem neki találták ki, kérem… Hiába!

– Nézd, te Fécamp… Engem büntetésből helyeztek át ide… Tudod?

– Gondolom, mon capitaine.

– Igen… No jó. Én most bizalmas leszek tehozzád. Figyelj rám… Szeretek egy nőt… Szerettél te már igazán?

– Azt… hiszem…

– Várj! Megmutatom a fényképét!

Előhúzott az íróasztalfiókból egy női képet, és Fécampnak nyújtotta.

A 63-as sokáig nézte.

– Szép…

– Azt nem kérdeztem, te disznó! – üvöltötte, és kikapta a képet a kezéből. Megtörölgette, mintha bepiszkolódott volna Fécamp érintésétől. Azután lihegve visszaült.

– Igyál, fiam – suttogta réveteg szemmel, mert eszébe jutott Vigoin utasítása. – Kedves, rokonszenves áruló vagy… Én hazamehetnék Párizsba, ha akarnád…

– Igenis…

– Párizs… az nagyon szép. Nagyon jó ott az úriemberek élete… Bizony!… – csuklott. – Tudod azt a dalt – kérdezte elgondolkozva, a poharat nézve – a Bohémek-ből, mikor Mimi… meghal?

– Igenis.

– Azt… játszd el…

– Igenis…

Fécamp hegedült. A Bohémek-ből. Azt a dalt, amikor Mimi meghal.

Sok érzéssel játszott, szépen, tisztán. És az ablakon keresztül a sivatagot nézte.

A kapitány felállt, és két öklére támaszkodott a hegedű előtt. Azután intett, mint valami karmester.

– Elég… Figyelj rám, te ember! Én megpróbálok őszintén beszélni veled… Érted?

– Értem – felelte Fécamp, és letette a hegedűt.

– Nekem azt mondták, hogy legyek hozzád kedves és udvarias… Pedig te egy disznó áruló vagy, akit megvetek, utálok és lenézek. Érted?

– Értem.

– Rendben van. Én nem tudok komédiázni… Mit csináljak? Pedig a hazáért… egy jó tisztnek… mindent… tudni kell… De hát én beteg tiszt vagyok… És olyan előrehaladott a baj, hogy belehalok, ha veled még egyszer koccintani kell… A májamban van a baj, és mégis ez a tünete.

Fécamp úgy érezte, mintha lassan, válogatott kínzással ölnék. Ez a bánásmód jobban fájt neki, mint a verés, amikor tiportak rajta.

– De nézd, kedves cimborám, te aljas kém… Én más szép szót próbálok. Őszinte, szép szót! Lehetetlent! A szívedhez beszélek. Egy áruló szívéhez. Érted? Egy veszett farkas bölcs megértésére számítok… Érted?

– Igenis – felelte rekedten.

A kapitány hirtelen a fogoly elé lépett, a mellére bökött az ujjával, azután ezt mondta:

– Te Fécamp! Mondd meg nekem, hogy hol a táska!

Fécamp nem felelt.

– Úgysem juthatsz hozzá soha. Tíz évig is őrzi az oázist a katonaság, ha kell.

– Kapitány úr! Fáj, de én nem mondom meg!

– Nézd, te kedves áruló… Visszakapom Párizst… a menyasszonyomat… Mindent… Hát legyen szíved…

Lihegve nézte a rabot. Az arcán vibrált minden ránc, és egyik tenyerét a májára szorította. Iszonyúan fájt.

– Kapitány úr! Nincs mit mondanom…

– Meglátjuk! Te most… most választhatsz: vagy segítesz rajtam azzal, hogy megmondod, hol a táska… vagy kínszenvedés… vár rád… Én… olyan jószívű vagyok, hogy ha nem gorombáskodnék, akkor sírnom kellene… segíteni mindenkin… És nem lehet… Hát ezt csak úgy bírhatja az ember, ha goromba. De most az egyszer rossz leszek… Önző. Téged nagyon megkínoztatlak.

Várta a hatást.

– Szóval… Nem félsz?… Na jó… Majd ha úgy érzed, hogy nem bírod a kínszenvedést, elárulod a táska rejtekhelyét. Biztosíthatlak… Cserébe könnyíteni fognak a sorsodon. Mi? Nem lenne jó? Hé?!! Én is viszontlátom Párizst… Neked meg az oráni fogházban kitűnő lenne…

– Én itt is jól érzem magamat, kapitány úr!

A tiszt arca hamuszürke lett.

– Igen?… Jól érzed… magad?… Gratulálok…

Bealkonyult és a legyeket moszkitók váltották fel. A sivatag felől már megszólalt egy hiéna, és siránkozó rikácsolással az éjszakára virradó madarak némelyike hívogató, rövid kiáltást hallatott. Ónos, pinceszagú ködbe borult a délután, és ez a színtelen, fullasztó félhomály a letűnt naptól lihegve, dermedten áll a sivatag felett…

A kapitány cigarettát sodort, és halkan, nagyon panaszosan ezt mondta:

– Te… nekem a májam odavan… Megöl itt az éghajlat. Nagyon beteg vagyok. Segíts rajtam, te kedves, piszok hazaáruló…

Gyerekes, szomorú várakozással nézett rá. Sárgás, deres harcsabajuszának vége rezgett valami belső lüktetéstől, egészségtelenül köpcös, püffedt arcán remény és bánkódás ült. Pontosan az arca előtt tenyérnyi pók ereszkedett le. Nézte, és nem bántotta. Kis lengéssel szinte hozzáért az undok rovar. Csak nézte búsan. Pedig szinte az orrához ért, ahogy meglendült.

Fécamp sajnálta. De mit tegyen? Ő csakugyan nem tudja, hogy hol a táska. A pók az íróasztal lapjára hullott koppanva, és ijedten összehúzta a testét. Meglapult.

– Nincs mit mondanom… mon capitaine – felelte halkan.

– Na jó… Hát akkor majd… másképp beszélünk – kiáltotta kifulladtan, és hadonászott a lovaglóbottal, amit újra előszedett. Forró lélegzete tódulásától belapultak és emelkedtek az orrcimpái.

Sok másodpercig mozdulatlanul néztek egymás szemébe. A rothadó bútorokban mindenféle percegő, nyikorgó hangon megszólaltak a rágcsáló bogarak. A pók mozdulatlanul kushadt az íróasztalon. A mélyebb tónusokba süppedő alkony pasztellszürke kocsonyája remegett körülöttük. Tikkadt porszemek a nappal haláltáncát lebegték. A levegő forró volt és zsíros, mint nagy útról érkező hajók gépházában.

– Hát nem mondod… No jó… Akkor most mindenkinek jogában áll majd vallatni téged… És itt lesznek olyanok is, akik jobban értenek ehhez, mint én.

Bort töltött, de nem itta ki. Az egyik fiókból előszedte a pálinkát. Alig látszott már a nagy test körvonala. Az utolsó árny kontúrjai is beleolvadtak lassan a mindent felszívó, lomha sötétségbe. És ezzel a trópusi éjszaka Hadészébe süppedt a Világ.

Most a pók lassan elindult az íróasztalon. Fécamp csörgést hallott. Loccsant valami. Káromkodás. A kapitány pálinkát töltött úgy, ahogy ez a sötétben lehetséges. Azután egy gyufa lobban, és parázsszínű pont áll a levegőben. Felfehérlik finom zizzenéssel. A kapitány rekedt, dallamos, elnyújtott hangja részeg, bölcs megnyugvással szól.

– Én nem pofozok… Én rossz vagyok rendőrnek, rossz vagyok börtönőrnek, továbbá hóhérnak… Engem küldjenek egy szakasszal bármelyik magaslatra, tíz gépfegyverfészek ellen rohamozni… Én ezt értem… Parancsolják csak, és én meghalok itt, ha kell, és élek például itt, ha nem is kell. Mert megparancsolják… De a pokol minden ördögére!… Én porkoláb, hóhér, véreb és hasonló… nem vagyok!

Fécamp állt. Úgy érezte, hogy nincs már jelen. Zsibbadt vigyázállása a délután múló fényeivel együtt beleernyedt a lassan leszállott fekete tömbbe, amelyben felszívódott az érzékelhető világ valamennyi körvonala.

– Most elmehetsz… De vigyázz!…

A cigaretta felparázslott, ezután lassú ívben leereszkedett, mint egy tűzszínű, fáradt bogár. A kapitány álmos hangja egyre vontatottabban rezonált a fekete tömb mögül, mintha távolodna.

– Meglátod, te fogoly… – ásított – itt végigpróbálhatják rajtad Torquemada teljes nyomozati rendszerét.

A hamuba bágyadó cigarettaparázs alvadt vércseppnyi, rőt foltként borongott a sötétben.

– Tudod, te hatvanhármas, hogy mi vár rád?

Mintha légyzümmögés hangzana. Azután kivehető, messziről érkező jajgatás egészen halk kórusa.

– Hallod?… A Csontbrigád!

– Hallom…

És a távoli, kétségbeesett siratás ismét felneszel. Vágyódó macska vagy beteg csecsemő siráma hangzik olykor így: Oá, oá, oá…

– Takarodj!… Azt akarom, hogy ebben a kriptában csend legyen!

– Akkor miért nem hagyják békében nyugodni a halottakat?! – kiáltotta kissé nekihevülten, magáról megfeledkezve Fécamp.

Sirone rámeredt a fogolyra, nyitott szájjal, tétován, két ajka között egy hosszú nyálcsepp feszült, és olykor megvibrált a leheletétől. Megmozdult az ökle… Mintha rácsapna nyomban.

– Pusztulj! – sivította azután metsző, rekedt suttogással.

Fécamp sarkon fordult, és lépéseinek fokozatosan elhaló kongása sokáig visszhangzott a lépcsőházból.

A kapitány még úgy maradt egy másodpercig, a küszöb felé ámultan, tompult révedezéssel. Nini… Nagy, kövér patkányok baktatnak befelé az ajtón.

Borzalom, hogy nem irtják a férgeket… A légyfogó gyíkok is elszaporodtak. Nem egy, hanem nyolc-kilenc siklik szerteszét a legkisebb zörejre, közöttük egy egészen undok, zsíros, fekete színű kígyóféle is. Ez éppen odapottyan a mennyezetről a lába elé. Nem bírja! Végigdől a kanapén nagy sóhajjal… Elég volt! Ó, milyen áporodott izzás csavarodik a torkára… Elég volt a misztikumokból. Nem kell több meglepetés, bűnügy. Hagyják békében felfordulni az embert. Most bebukik a küszöbön zihálva egy sietve érkező ember.

– Mon… capitaine!!!

– Mi történt?

– A ház mögötti vízgyűjtőben megtalálták Vigoin főhadnagy úr holttestét! Valaki agyonlőtte!

Oá… oá… oá…

A Csontbrigád jajgat…

De valami egészen különös, kárörvendő siránkozással. Úgy szól ez a melódiátlan, messzi zsongás, mint varjak éneke, ha akasztott emberhez szállnak.

3.

A vizsgálat ismét eredménytelen. De hogy itt valami megdöbbentő eredmény már nem soká várat magára, az sötét jóslással benne súlyosodott a penészszagú, vastag légkör egyre hevülő, roppant mozdulatlanságában.

És benne volt ez a félelmetes rébusz a bolyongó telihold sárga, püffedt ábrázatában, amely az ég fekete terítőjéből, mint egy hulla feje, kibillent éppen, és külön vándorútra indult, hanyatt dőlten úszva az űrben.

Ilyen volt akkor az éjszaka e torz, gutaütött táj körül. Vigoint agyonlőtték. Bizonyára eltűnése napján. Amikor Magiron ellen is merényletet kísérelt meg valaki. A mosókonyha éppen szemben van. Ott feküdt Vigoin teteme a földön, ahogy kiemelték a vízgyűjtőből. Egészen kis kaliberű golyó ölte meg, ugyanolyan, mint amilyennel rálőttek Magironra.

Tehát közvetlenül az első gyilkos kísérlet után a tettes elkövette a másodikat is, de ez már sikerült! Éppen a felharsanó alarm lármája fojtotta el a lövés zaját.

Pokolian hidegvérű gyilkos. Itt a vérnyom. És néhány letört palánta látszik, ahol a főhadnagy feküdt holtan, mielőtt a ciszternába dobták. A ház körüli talaj olyan, mintha lágy viaszból volna, mert a virágföldet naponta öntözik. Látszik a test lenyomata és a beszáradt vértócsa helye.

Másnap délelőtt hosszas keresés után megtalálták a másik hüvelyt is a mosókonyhában.

– Az első vizsgálatnál nem láttam – mondta Libourne, és úgy látszott, ez bántja.

– Mert csak egy golyót kerestünk – jegyezte meg Sirone.

A kórházépületben folytatják a vizsgálatot. Minkiew-t álmában éri a hír. Először borzasztóan meglepődött. Alig akarta hinni. Azután káromkodva felvette foltos selyemkimonóját.

– Ki a fene gyilkol ilyen melegben? – dünnyögte, és nagyon sápadt volt. Ő is követte a tiszteket, a kórház helyiségein végig, színes hálókabátjában.

Libourne, kis jegyzőkönyvével a kezében, apróra megnézett mindent. Villogó, nagy szeme kutatva járt jobbra-balra.

– Azt ajánlom, hogy mindenkivel igazoltassunk alibit a kérdéses időpontra nézve – szólt erélyesen.

Minkiew rosszkedvűen vállat vont.

– Kivel akarsz itt alibit igazoltatni?…

– Kérlek, Minkiew, ha nem tudsz jobb intézkedést, akkor nincs okod elvetni, amit mondtam.

– Szerintem a rossz nem jobb a semminél – feleli vállat vonva az orvos, és lefelé rángatja a szája szélét, ugyanakkor felhúzza fülig a bal vállát, és csavargatja a csuklóját, mintha a kabátujja zavarná.

Különféle rángásai közül sohasem alakult ki egy beidegződött vibrálás, amiben a neuraszténia, mint megfelelő kifejezési formában, megállapodik.

– Azt hiszem – mondta Libourne -, a merénylet csak sürgetőbbé teszi a reorganizációt, kapitány úr. Talán, ha előbb figyelemben részesíted a benyújtott tervezeteimet, sok minden másképp történik.

– Micsoda? – A kapitány csodálkozott. – Te elfeledkezel magadról!

Libourne kissé megbiccentette a fejét, mintegy bocsánatkérően, és nem szólt. De az ajkába harapott, és a napbarnított arc vértelenné vált.

Sirone elfordult tőle, és nagyot fújt. Mint amikor a túlhevült kazánból kiszusszantják a fölös gőzt.

– Berlac!…

Jött a tiszthelyettes:

– Kihallgattam a naposokat, visszamenőleg a merénylet idejéig, és…

– Megállapított valamit?

– A vallomások eredményét összegezve az a feltevés adódik…

– Ne tartson itt szabadelőadást! Megállapított valamit vagy nem?

– Nem – felelte a hangszálain leselkedő nyálkába torzult rekedtséggel, és riadtan köszörülte a torkát.

– Hát akkor ezt mondja!!

A tiszthelyettes arca megrándul, de mereven áll, mint valami újonc, és égő szemmel pislog. Rövid szünet. Forr a levegő.

Sirone kapitány széthúzogatja az ingét, és sóhajt. Bronchusaiból zörögve tódul ki a lélegzet.

Parázsló levegő égeti a bőrt.

– Hívja fel Marokkót, Berlac. A Szolgálattal akarok beszélni – mondja a tiszthelyettesnek, azután Libourne-hoz fordul. Megbánta már, hogy rászólt. – Légy szíves, csinálj valami jegyzőkönyvet. Ligert küldje el azonnal a bűnjelekkel és a fényképfelvételekkel együtt.

– Intézkedni kellene a boncolás elhalasztásáról, amíg a katonai nyomozó érkezik – mondta hivatalos korrektséggel Libourne.

– Itt nincs semmiféle felszerelés egy holttest épségben tartására – dünnyögte Minkiew. – Ötvenfokos melegben kész képtelenség az ilyesmi…

– Ezredorvos úr különös előszeretettel gáncsolja az intézkedéseimet – feleli táguló orrlikakkal a főhadnagy, és egész testében reszket.

– Kikérem magamnak ezt az örökös szurkálódást – ordítja magából kikelten Minkiew.

– Csend! – kiáltja Sirone, és vadul fúj. A hőség tűrhetetlen.

Minkiew dörmögve a szobájába megy, és leül a lavór mellé, amelyben bélyegek áznak. Közben odaszól a szanitécnek.

– Menjen Ligert-hez, és mondja neki, hogy magas címletű repülőpostát ragasszon a bűnjelek borítékára, ezeket kivonják a forgalomból.

– Igenis.

– A borítékot ne a zászlóaljhoz küldje, hanem a vezérkari postaszolgálat IV/a-hoz, ahová legutóbb küldte, a Magiron elleni merényletnél.

– Igenis.

– És délután jöhet kvarcolni Ligert. Ötkor.

A szanitéc elmegy az üzenettel. Minkiew csipeszével kivesz egy bélyeget, és nagyítón nézi. Azután nyílik az ajtó, és jön Sirone.

Dühösen leül.

– Van pálinkád?

Minkiew bólint, üveget és poharat hoz, betölt. Isznak.

– Ez a bolond… ez a Libourne… – lihegi a kapitány – párbajozni akar veled. Mindenáron.

Az orvos ásít, azután legyint.

– Bocsánatot kérek majd tőle… kissé elvesztettem a nyugalmamat.

Minkiew a székkel hátradőlve hintázik. Elejti közben az egyik gyékénypapucsát, de nem nyúl utána. Mezítelen, lapos, nagy lábfején formátlanná zsugorodott, madárszerű ujjak látszanak.

– Miféle memorandumokról beszélt Libourne az imént? – kérdezi Sirone-t, és cigarettára gyújt.

– Ostobaságok. Állandóan tervezeteket készít a büntetőtábor reformjáról. Virágok termesztését ajánlja, zöld zsalus, cseréptetős barakkokat és olyan kantint, amelyik európai kávéházak mintájára épült. Hasonló, álmatag ostobaságok halmaza valamennyi.

– Egész jó időtöltés – jegyezte meg fáradtan Minkiew.

A kapitány felhajtott egy pohár italt. Ez jól átmelegítette a fejét.

– Hogy alszol? – kérdezte Minkiew.

– Mostanában nem jól. A gazemberek elhanyagolják az egerek és férgek irtását. – Körülnézett, azután dühösen hozzátette. – Legalább itt a kórházban irtanák.

Három kövér patkány ült a sarokban szemtelenül, és bátor egerek futottak át a lába előtt.

A kapitány hosszú harcsabajuszát tapogatta szomorúan, és utálattal lerázott egy svábbogarat az ujjai közül.

– Mennyi undok bogár – nyögte sóhajtva. – Igazán nem csoda, hogy beteg az ember.

– Azt ajánlanám, igyekezz szabadságra menni.

– Mindegy… oly mindegy – legyintett Sirone. – Ez a Gouillaume… kérlek, betegebb, mint én. Napok óta mozdulatlanul hever.

– Semmi az egész – feleli Minkiew. – Múló depresszió. Nagy melegben előfordul.

Az ajtóban megáll a visszatérő egészségügyi katona.

– Marokkó jelentkezett, kapitány úr!

– Ide hallgasson! – kiáltja Sirone. – Ha még egyszer férgeket és patkányokat látok itt a kórházban, hát megvasaltatom! Nézzen oda, maga gazember!

A sarokban üldögélő kövér patkányokra mutat, azután elsiet.

A szanitéc döbbenten áll. Jobbra-balra pislog a ragyogó tiszta szobában. Minkiew apró, fekete sörtebajuszát húzogatja, és egyik szeme keskenyre vonódik, ahogy oldalt hajtott fejjel a szanitécre néz.

– Mit bámul, maga rinocérosz? – kérdezi nyájasan.

– Kérem… – hebegi a legény. – Itt nincs se patkány, se féreg…

– Jegyezze meg, hogy ha a kapitány úr férgeket és patkányokat lát valahol, akkor ott férgek és patkányok vannak – rövid tűnődés után még hozzáteszi bölcs, intő hangon -, mert ha nem így lesz, hát kiverem a fogait… Egyszerű, nem?… Rompez!

4.

A kapitány imbolyogva átsietett az udvaron. Bizonytalan, kígyózó körvonalakkal inogtak az épületek, a pálmák.

Gyengül a látása. Ezt már napok óta figyeli. Szemüveg kellene. Az épületbejáró előtt indolens patkányok sompolyognak el az útjából.

Olyan kövérek, hogy nehezükre esik a mozgás. De undorító! Azelőtt ez nem volt…

Szuszogva siet a telefonhoz.

Hivatalos hidegvérrel fogadták a jelentést Marokkóban. A vizsgálat eredménytelen volt.

– Az eset ennyire bonyolult? – kérdezte a Szolgálat őrnagya.

Sirone-t elfutotta a méreg:

– Nem az első rendőri megbízás, amellyel sikertelenül kísérleteztem. Sajnálatos, hogy csak katona vagyok?!

– Nem hátrány – felelte nyugodtan az őrnagy. – Viszont a sokoldalúság határozott előny.

– Nem dicsekedhetem ezzel a tulajdonsággal. Vigoint eltemettessem?

– Igen. Bahr El Szudánban nem jó tetemet őrizni… És ne feledkezzék meg a hatvanhármas ügyéről. Igen sokan szeretnék más beosztásban látni önt. Többek között Dugiron marsall. Ha sikerülne vallomást kivenni…

– Őrnagy úr! Üdvözlöm a marsallt és valamennyi jóakarómat. Várom a parancsot, hogy katonáimmal induljak útnak holnap hajnalban, és száztíz emberrel támadjam oldalba a szomszédos sivatagban harcoló negyvenezer felkelőt. A parancs végrehajtását habozás nélkül megkísérelem. De a rendőri szolgálat alól született kontárságomra való hivatkozással felmentésemet kérem.

– Kár… No mindegy. Szegény Vigoin posztumusz első jelentését már megkaptuk, és így bizonyos intézkedések máris folyamatban vannak. Viszontlátásra.

A kapitány úgy csapta le a hallgatót, hogy a markába tört. Azután Berlacot hívta.

– Közli napiparancsban, hogy felsőbb utasítás jött! A hatvanhármas fogoly egy aktatáskát elrejtett. Aki vallomásra bírja erre nézve, azt visszahelyezik régi ezredéhez, és előlép egy rangfokozattal… Érti?… Ne bokázzon, kérem!… Nem lagzi ez. És nem is díszszemle.

Berlac arcára feltolult a szégyenérzés vérfénye. A “ficamodott gléda”… A “nagyképű” jelzők még frissen fájtak hiúságának.

– Mondja meg azt is – folytatta Sirone -, hogy aljas hóhérkodást itt nem tűrök. Érti?! Kemény katonai eszközök ellen nincs kifogásom, de verés, napra kötés, kínzás itt nem alkalmazható! Rompez! Ne csattogjon, hogy az a…

Újra egyedül. Pálinkát ivott, és erőtlen ujjakkal egy cigaretta sodrásán bíbelődött. Ez is nehezebben megy. A szeme egyre gyengül. Vastag, fekete kör közepén látja a rezgő, kettős körvonalakat… Eldobja a selyempapírt, mert ujjai között, mintha megelevenedne a dohány, barna százlábúak futnak végig. Brrr… De utálatos.

Gőzölgő, verejtékes testtel, ernyedten végigterült a bőrkanapén.

A viasszal ápolt katonai bőrszíjak párolgása gyászszertartások fojtogató hangulatával telítette a sivár katonai hivatalszobát, amint Ligert asztala felől lassanként beleduzzadt a helyiség tömör bűzébe, vezérszólammá terebélyesedve.

Színes ravatali gyertyák enyésznek így, nehéz illatok között elfüstölögve, ahogy ormótlan krokodilkönnyeik egyre hullanak a gyászlepelre, míg végül lapos torzóvá kocsonyásodnak apránként egy fémtartó pereme felett.

A bűnügy hirtelen mozgalmassága felszívódott máris, szinte pillanatok alatt, a monoton, forró erőd hangulatainak kietlen bendőjébe.

Mint a sivatag porára ömlött víz, ha elszikkad azon nyomban a laza porréteg hajszállabirintusai között.

Zsongtak a legyek.

Messze, valahol az erődudvar végében, nyújtott hang kiált: “Hééé!… Előbb a hordókra lesz szükség!…”

Meleg: Ötvennégy fok! Cikázik a levegő, mintha repedezett üveg hullana szét nyomban.

Sirone vastag ízű, buta álomba süpped. Vergődik valami sűrű, enyvszerű eseményben. Azután lidércnyomásra ébred. Lövés. Közelről történt. Valami az agyába nyilall… zavaros kiáltozás. Felugrik… Istenem! Mi ez?! Nem lát… Alarm!

A homlokán vér buggyan…. Őt találta a golyó! Itt fektében…

Valaki ordít:

– Te ördög!! Azt akarod, hogy veled együtt meghaljak itt?!

Libourne dulakodik. Fécamp, Magiron és Ligert lefogják a tajtékzó, veszett embert, a pisztolyt kicsavarják a kezéből.

– Kapitány úr! Maga ördög! Maga gyilkos! – sikoltja habzó szájjal, és dulakodik, hogy rárohanjon. Szent isten. Megőrült!… Minkiew sietve jön, meztelen teste felett nyitott köpenye leng.

Zizeg a géz… Karbolszag… Érzi, hogy meghal… Fuldoklik a saját nyelvétől, és egyre harsog az alarm…

Behallatszik az őrült tiszt kiáltása, ahogy hurcolják.

– Kapitány úr!… Kapitány úr!…

Zúgó fejjel felugrik. Ligert áll előtte.

…Álom volt!… Nem járt itt sem Libourne, sem Minkiew. És nincs fejlövése. De az alarm egyre recseg. Ezt nem álmodta; riadót fújtak az erődben.

Szédelegve megsimítja a homlokát. Langyos nedvesség csorog a bőrén. Nem vér… Csak verejték.

– Mi az, Ligert?!

– Egy ezredes úr szállt le a repülőtéren. Most érkezik a kapuhoz!

Kilencedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.