Csontbrigád

1.

Dolgoztak…

Fécamp nagyon megváltozott. Most már olyan lelkiállapotban volt itt, mint aki éveket töltött a Csontbrigád-nál. Meghalt benne A Völgy. Kihunytak szívében a lámpák: az előadásnak vége. De az élnivágyás megsokszorozódva vívódott benne. Élni! Élni mindenáron! De ez nem a létfenntartás ősi ösztöne volt. Ha ősi forrásból bugyogott ez a sűrű, meleg vérforrása az óhajnak, akkor a vérbosszú atavisztikus ösztöne támadt föl: Ölni!

Fécamp most sokszor megfigyelte önmagán, hogy álmodozva gondol egy csodára: kiszabadul, és megöli Carew-t. Kiszabadulni! Bosszú! Ölni!… Vér! Vér! Most már ő is tágra nyitja a száját lélegzés közben. A Csontbrigád-ban mindenkinek állandóan nyitva van a szája.

Verte a sziklát, és feszült a szörnyű indulattól, hogy sokszor úgy érezte: szétpattan a mellkasa!

Minden csákányütésnél Carew fejét képzelte a szikla helyén. A testet-lelket kiszikkasztó perzselésen kívül még külön gyűlöletes düh és bosszú rombolta az embert benne. Odalent az erődben verték, rúgták, ütötték. Azután Rouen, akit az élete kockáztatásával mentett meg. Ez az ember spicli volt. Arra használta az életét, hogy kikérdezze őt a bűntény felől.

– Ököl… – szólt A Kétfogú, Akinek Kalapja Van. – Nekem fáj… a munka… Te most újra üthetnél. Helyettem.

– Nem! – mondta keményen, és lecsapott a sziklára. – Üss vagy lapulj!

– Fáj.

– Akkor is…

Már a közepén tartottak az átjárónak, és egyre több kincstári tárgyat és emberi csontot találtak. Erre lehetett a hely, ahol a tiszteket betemette az omlás.

“Újgazdagok” lettek. Tárgyakat leltek. Eltemetett tisztek holmiját. A Sánta, Aki Epolettet Talált, A Hosszú, Akinek Pálcája Lett.

Valamennyien konjunktúra-gazdagok. Néhány ruhafoszlány és egy félig ledőlt szikla védelmében épen maradt csontváz. Bőrtáskáját vastagon fedte a penész. Kibontották.

– Rajz!… – lihegte az egyik…

– Csat…

Mindenféle holmi került elő. Figaro és egy másik marakodva gurultak a földön egy penészes kardbojt miatt, és Fécamp, amint a papírokat forgatta, egyszer csak felkiáltott:

– És megkerült Az Írás, Ami Nincs!

Ijedten álltak.

– Itt van A Hír! Ezt kereste A Tűzmester, Aki Mindent Tud!…

A penészes táskából előkerült rajzok között egypár sorban odavetett üzenet is volt. Ez a halott egy ordonánc lehetett, akit elküldtek valahová, és útközben érte a robbanás; eltemette táskával, rajzokkal…

Pedig milyen más lett volna e tájon most minden, ha nem így történik…

Ez állt az íráson:

Utasításomra a tűzmester elvezeti a pelotont tíz kilométerre állomáshelyünktől. Maders titkosszolgálati tiszt beduinnak álcázva a lázadók táborából érkezett, és közölte, hogy a Tűhajlás néven ismert 81-es sz. magaslatot, amely a munkálatok felett kiszögellő ívet alkot, bennszülött kémek pokolgéppel, fél négyre időzítve aláaknázták. Most déli tizenkét óra van, a csapatot teljes rendben, biztonságos helyre vezényeljük, és kilencen: Tivalde kapitány, Forgios márki hadnagy, Delambert hadnagy, Maders (szolgálati) elsőosztályú tiszthelyettes, Lembourdier műszaki törzsőrmester, Ribon szakaszvezető, Tarieux káplár és Frivald tizedes megkíséreljük az időzített akna kikutatását. Ha fél háromig ez nem sikerül, úgy Benger-oázisban megszállunk a századdal, és parancsot várok.

Bahr El Szudán, 12 óra 20 perc.

Tivalde kapitány, századparancsnok
De Forgios márki, adjutáns

A Csontbrigád ártatlan!

A pokolgépet rosszul állították be, vagy a tiszt tévedett. Annyi bizonyos, hogy előbb robbant, és eltemette a küldöncöt is! És eltemette sok-sok ember szabadságát.

A Tűzmester, Aki Mindent Tud esetleg hallott valamit a tisztek tanácskozásából. Talán a hadbírósági tárgyaláson is említette, de rá sem hederítettek.

Az ordonánc tetemét kereste itt a táskával. És ezt az írást! Ami nincs!

A Csontbrigád ártatlan! Hé! Ébredjetek, kiszáradt, elsenyvedt testek! Tévedés volt!

Leült egy kőre. A penészes táskán szétteregetve, felolvasta az írást.

Némán, ijedten hallgatták. Az egyik szipákol. Volpi, Akinek Dorongja Volt, a fejét vakarta. Figaro térdig húzza a fél lábát. És hátul valaki nyikkant, mint az ideges kuvasz álmában.

– Ártatlanok voltatok! – kiáltja a 63-as. – A Tűzmester, Aki Mindent Tud, jól sejtette!

– Mi van?… – kérdezte Dugó.

– Szabadság! Akarjátok?!

Az őrvezető, Akinek Szíja Van, elgondolkozva felelt:

– Inkább a táskát…

Fécamp lecsapott a sziklára, és szerette volna tán, ha a Föld úgy széthasad a csákányfej alatt, hogy kétfelé esik az űrben, mint egy rothadt dió…

2.

Kegyetlen ösztön ágaskodott benne.

Élni!

És nem Hiéna volt, hanem tigris! Élni, hogy erős legyen, hogy a lehetetlent legyőzve kijusson innen, és megfojtsa Carew-t. És azért, hogy hírt vigyen a Csontbrigád-ról. Bosszú és igazság.

Emberek, akik azért törik a követ, mert valahol, valaha, valami felrobbant. A nagy része nem is tudja ezt.

A nagyobb rész semmit sem tud. De erről sincs tudomásuk, mert nem biztosak abban, hogy ártatlanok. És ez a legfőbb bűnük!… A földi igazságba vetett hit olykor ingadozhat. De az, aki kételkedik az igazságtalanságban, megérdemli a sorsát.

Fontos, ha a többi élete árán is, de legalább egy kiszabaduljon innen, és hírt vigyen… Hahó! Emberek! A Csontbrigád itt görnyed, vérzik, kiszárad, és elbarmul egy lapos tetőn. A Vak, Akinek Lámpája Van, megzörgette Az Idő ócska bádogtestét, és vállukat vonogatva, a szokás ellenállhatatlan kényszerében dolgozni mentek. Mint a juhok. Fécamp is törte velük a sziklát, és az agyában minden átfutott, gyorsan. Carew!… Talán mégis lehet… Talán van szabadulás…

Vacsora után odaállt a Csontbrigád elé.

– Most Üvöltés van! – kiáltotta.

Morogtak:

– Nincs üvöltés! Ettünk! Ez jó!

– Tűznézés van!

– Tűznézés! Tűznézés!

Sebes szuszogással tolongtak.

Fécamp visszalökte Figarót, aki elöl jött. A fodrász hátrahanyatlott.

– Erős! – röffentette A Kétfogú, Akinek Kalapja Van. – Ez erős… Nagyon erős…

Figaro köhögött, és békén maradt, sőt váratlanul úgy érezte, hogy egy kissé szereti Fécampot, amiért ennyire hatalmas.

– Emberek! Senki se mondja többé, ha rólam beszél, hogy ez A Koldus, Akinek Ökle Van.

– De hiszen van ökle! – rikoltott mosolyogva Naftalin báró, aki kecses, női léptekkel odamasírozott.

– Valamiféle rendnek kell lenni – folytatta Fécamp -, és remélni kell, hogy ne legyünk nyirkosabbak a kukacnál. Nekem tehát így mondjátok, ha megszólít valaki: “Ő Az ököl, Akinek Élni kell.”

– Miért?! – kérdezte idegesen Volpi.

És Fécamp felelt.

– Mert hírt viszek a Csontbrigád-ról! Ezért kell nekem élni!

– Igaz! Én mondtam! – szólt A Kétfogú.

– Élni kell, hogy sokat beszélhessek! Hogy megértsék: A Brigád nem igaz; itt csak csont van! Csont és szikla! Könny és kő! Ez a Kőbrigád!

– Kőtörés!…

– Fáj a bőr!… Nem jó nekünk….Jaj de nem jó…

És átkarolták egymást, és jajgattak, mivel este volt, és ilyenkor jajgatni kell. A csillagokhoz, amiért olyan fenn vannak, a holdhoz, mert olyan fehér, és mert itt, a mennybolt dombja alatt megmozdult valami, ami annyira hiábavaló, hogy kín csordul tőle az emberek húsából…

– Jaaaj…

A fekete ég alatt sugárzó halvány sivatag felülete olyan volt, mint az ítéletnapon megfagyott, viharos óceán.

– Nekem élni kell! Én vagyok A Törvény.

– Volpi volt eddig A Törvény… – mondta az egyik halkan.

– A Kor is volt Törvény! Azután jött A Tűzmester, Aki Mindent tud, és később Volpi, A Dorong. Most jövök én, Az Ököl, Akinek Élni Kell! Több Törvény nem lesz!

Volpi állt. És nézett jobbra-balra.

A hold olyan tisztán állt felettük, mint egy furcsa kajütablak.

– Indítványozom – mondta hirtelen Naftalin -, hogy a kézilányok tűpénzét szállítsák le, és a szabászoknak elég egy hét fizetéses szabadság!

– Indítványozom!… Ez jó szó!… – kiáltotta Figaro izgatottan.

– Mondjátok, hogy én vagyok Az Új Törvény!

– Te vagy A Törvény… Indítványozom…

– Indítványozom… ő A Törvény…

Volpi odament Fécamp elé.

– Te vagy A Törvény… mondta gyorsan.

– Te vagy A Törvény!… – kiáltozták.

– Én igazságot teszek köztetek, ahogy jónak látom. Először úgy, ahogy nekem jó, mert élnem kell.

– A Hírt viszi!

– Ő Az Ököl, Akinek Élni Kell…

– A Hírt viszi!

– Ő Az Ököl, Akinek Élni Kell…

– Ököl a postás! – rikácsolta Madam Alfréd.

– Azután igazságot teszek úgy, ahogy helyesnek látom.

– Hát persze! – rikoltotta Naftalin.

A szél felerősödve átcsapott ropogó homoktölcsérével a sziklán, azután szinte kacagva elnyargalt a sötét éjszakában.

– Aki azt akarja, hogy neki kedvezzek, azon lássam, hogy örül!

– Miért?

– Mert elárulja azokat, akik nem szeretnek engem, és akkor neki fogok kedvezni.

– Ez jó Törvény – mondták többen és örömmel, főként olyanok, akik úgy érezték, hogy Fécamp nekik fog kedvezni majd.

– A Fécamp jó Törvény!

– Erős!… Szeretjük!

Figaro azt is mondta, hogy Fécamp “szép ember”.

– Én nem dolgozom! – kiáltotta a 63-as.

– Ő nem dolgozik!

– Nagyon jó!…

– És akkor is több ételt kapok enni! – folytatta kihirdetve.

– Úgy van!…

Volpi dühösen körülnézett.

– Mindenki egyforma.

– Mégis így lesz! Mert Hírt viszek, és mert akarom! Nekem mindenki ad a részéből!

– Én adok!

– Én is adok! Ő Az Ököl, Akinek Élni Kell! – kiáltozták vadul és meggyőződéssel, mert szerettek volna aludni már.

Volpi ijedten látta, hogy a Hiénák egyedül hagyják őt. Sőt valaki azt kiáltja:

– Volpi nem jó!

És Figaro ezt is közbemakogta:

– Volpi nem szép…

– Én is adok! – üvöltötte gyorsan Volpi. És nagyon rémült volt, mert nem értette, hogy mi történik.

– De mikor viszed A Hírt?

– Amikor lehet! A Hír olyan, hogy várni kell! Míg üzen A Völgy!

– Mikor lesz?!

Valamiért izgatottan vágyták, hogy Fécamp szabaduljon. Nem tudták, hogy miért, mert saját szabadságuk nem hiányzott már nekik.

– Várni kell!

– Várni kell… – bólogattak.

A Hosszú, Akinek Puskája Lett, mindenki feje fölé tartva új vagyontárgyát, mint valami karmester kiáltotta:

– Kövessük őt!

– Ez egy jó szó! Kövessük!

– Hová?! – siránkozott Volpi.

– Kövessük!… Kövessük!… – sikoltozták.

A Kürtös, Akinek Barátja Van, előállt:

– A Csontbrigád ártatlan! De mi lesz azokkal, akik más bűn miatt vannak itt? Miért tartsak veled én?

Fécamp nevetett. Ez így jó! Carew a legjobb barát, Rouen, akinek az életét mentette meg, és A Kürtös, aki ma már nem koldus, mert Barátja Van; sorra elárulták. De ezek nem számítanak!

Carew! Csak ő! Ő, aki az ördög maga…

– Mindegy, mit gondolsz, te vagy A Dugó, Akinek Nem Volt Semmije!…

– Nem volt semmije!… Koldus volt! – kiáltozták vádlón.

– Hinni kell abban, hogy jó lesz minden! Mert Én viszem A Hírt! Azért!

– Én azt ajánlom… hogy higgyünk neki! – sikoltott A Kétfogú, Akinek Kalapja Van.

– Válassza meg az ipartestület főportásnak! – rikácsolta báró Naftalin. – De gyorsan! Expressz ajánlom!

Még egy ideig kiáltoztak, azután lelkesen siettek aludni! Fontos dologban határoztak! De most pihenni kell, mert holnap Fécamp helyett is ők dolgoznak.

És Fécamp magában ült egy sziklán. Neki az volt a fontos, hogy innen elkerüljön. Ha megszűnik a Csontbrigád, máshová viszik azt is, aki nem ártatlan. És máshol esetleg élve marad az ember. Élő ember marad!

Hogy megölje Carew-t!

Addig talán megóvja magát, mert jó dolga lesz: ő viszi A Hírt.

Ami Senkinek Sem Fontos!

3.

Másnap kérdezgetett. Azért, hogy fenntartsa a hitet. Így történik valami. A többiért. Jó, ha így látják.

A Kornak emlékezni kellett, és Fécamp jegyzett egy kis noteszba.

– Gondolkozzatok! Hová mentetek azon a délelőttön, amikor a robbanás történt?

– Mentünk…

– Jött A Tűzmester, Aki Mindent Tud. Sorakoztunk.

– Én akkor… egy kulacsot töltöttem…

– Kulacs… Kulacs, ez jó szó!…

– Emlékezzetek! – figyelmeztette őket Fécamp.

– Nem akarunk… – siránkoztak kórusban. – Itt biztos… Nem kell A Jó Hír!

– Az Ajtó Nem Nyílik Sehová! Ezt kell hinni!…

– Az igazat kell hinni! – kiáltott a 63-as. – Emlékezzetek…

A Vörös, Akinek Táskája Volt, sima feje tetejét simogatta tenyérrel, és vihogni kezdett.

– Nekem mondta… A Tűzmester: te Bak… Baklin… – örömmel, büszkén nézett körül. – Engem Baklinnak neveztek. Újra tudom!

– Nekem gyerekem volt! – mondta ijedten A Kétfogú, Akinek Kalapja Van.

És sírni kezdtek.

– Emlékszem – mondta valaki a barlang mélyén, és kavicsok zörögtek. – Azt mondta A Tűzmester, Aki Mindent Tud: “Fiúk… baj van… Könnyű menetben…”

– Könnyű menet… könnyű menet… – súgták meglepetten. – Kettős rendek…

– Nem mondta, hogy mi a baj? – kérdezte Fécamp.

– Mondta…

– Sokszor mondta… A szpáhiknak is…

– Akik megvertek…

– Engem rúgtak a földön… – sípolta A Vörös, Akinek Pálcája Lett.

– Mondta, hogy robbanás! Mondta… – Izgatottan összeröffentek.

– Jó! – szólt Fécamp. – Látom az igazságot. Most jöjjön A Kürtös…

– Ő nem volt velünk.

– Mégis jöjjön… Én sem voltam veletek.

A Kürtös jött. Kint a rabok izgatottan súgták: “Kihallgatás… Kihallgatás van… Ez rossz szó…”

Dugó jött. Ijedt volt. A lábfejét nézte előbb, majd lassan megszólalt:

– Gondolkoztam, Fécamp. Annak is jó lesz, aki nem kap kegyelmet. A fő, hogy te vidd A Hírt…

A 63-as arca merev volt. “Ez adta a hamis pénzt” – gondolta dühösen.

– Ne beszélj, csak ha kérdezlek.

– Igen.

– Biztos vagy te, hogy a kecske, amit az én elfogatásom után nyírtál, Jakab volt?

– Igen… A fél szemét forradás jelölte… Ő is emlékezett a forradásra.

– Nem mondta Bochur, hogy a kecskét döglöttnek hitte már?

– Nem. De én szeretlek téged, és jó, ha nem dolgozol… és jó, ha kapsz enni…

– Hallgass! – Gondolkozott. – Carew meddig maradt még veletek?

– Keveset… Ő… egyetemre akart… hogy tanuljon… Mert ott is mindég a kórházban… az orvosnak segített…

Fécamp erőlködve dörzsölte a homlokát.

– Te láttad őt a gyilkosság napján?

– Csak futólag… Őrjáratba vittek… A hadnagy megállította Hagir… koporsóját… És majdnem lövetni kellett… Delet csilingeltek az erődben.

– Mi?! Delet jelzett az erőd… amikor a Raghib Amur téren… volt a koporsó?

– Igen.

Fécamp állt… Szent isten… Most rájött… Megoldotta!… A gyilkosság rejtélyét… és mindent.

– Most eredj, Dugó! És jó lesz neked, ha elfelejtem, hogy te vagy A Kürtös, Aki A Pénzt Adta.

Összehúzott szemmel, furcsa, lapos mosollyal fixírozta Dugót. És a kürtösnek hideg lett a szíve táján.

– Menj!

Azután evett. Ő kapta a legtöbbet. Nem utálta. Keze fejével letörölte szájáról a faggyút.

Valahol megdermedt benne az ember. Cinikus, rideg és önző volt most. És sokszor mosolygott laposan, kegyetlenül.

Éjszaka újra meg újra arról álmodott, hogy megöli Carew-t. Hanyatt feküdt, és a csillagok között látta az angolt. Megfojtva.

Valaki megérintette a vállát.

– Bocsánat, hogy alkalmatlankodom, uram; mégis, mikor fizeti ki ezt a számlát? A Villiers leány kelengyéje.

– Valaki meg fog fizetni érte… – felelte Madam Alfrédnak.

– Nem lehetne valami akontót?

– Jó – mondta, hogy lerázza a bolondot. – Adja ide a számlát, kifizetem.

– Tessék!

Ez csoda volt… Ijesztő!

Madam Alfréd előhúzta a hálókabát zsebéből… A számlát!

– Itt van. Szaldírozva!

ALFRÉD PAVIGNI
NŐI DIVATSZALONJA
45. RUE ROYAL

Legújabb kreációk
Angol kosztümszabász
Telefon: 404-710 Párizs, 193…

SZÁMLA

Mmselle Ivonne de Villiers
72. Quais de Palais

Két tucat fehérneműkészlet 18 000 fr.
Négy estélyi ruha. (Moáré, kreppszatén styl, egy zefír áttört uszállyal.) 95 000 fr.
Két db bunda (Egy perzsa és egy seal.) 80 000 fr.
Összesen: 193 000 fr.
Adók: 12 000 fr.
Totál: 205 000 fr.
A mai napon köszönettel felvettem:

Fécamp meredten nézte.

– Most nincs nálam pénz – mondta végre rekedten.

– Majd elsején? Jó. – Eltette a számlát, és sírdogált. – Igazán nem zavarnám, de nagy a rezsi, a boltbér, és szezonon kívül vagyunk…

Egy hiéna üvöltött. Madam Alfréd letörölte a könnyeit. És szipákolt.

– Nehéz manapság.

Egyszer csak búgott a lift. Ez mi?… Éjszaka nem hoznak foglyot!

Csak egy parancs érkezett a felvonó szélén megerősítve.

A 63-as fogoly hajnalban jelentkezik az őrségen. A parancsnok úr intézkedésére:

Tiguer őrparancsnok.

A Völgy érte jött!

Tizenötödik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.