Csontbrigád

1.

Fécamp a köztársasági érdemkereszten kívül a nyomra vezető jutalmát is megkapta: 500 000 frankot.

– Honnan tudta a táska rejtekét? – kérdezte Duron.

– Dugó azt mondta, hogy delet harangoztak, amikor az őrjárat megállította a gyilkosság után Hagir koporsóját. És én is láttam délben a koporsót.

– Na és?

– Dugó a Raghib-Amur téren látta, és tizenkettőt csilingeltek az erőd kápolnájában. Én Bochur kávéházában voltam, amikor arra jött a menet Hagir koporsójával, egyazon a napon és ugyancsak tizenkettőt csilingeltek.

– Ezt nem értem.

– Pedig világos, Monsieur maréchal: két menet volt, és két koporsót vittek, egymástól igen távol. Az egyiket az óvárosrészen keresztül, Bochur kávéházát érintve, a másikat a Raghib-Amur téren, szántszándékkal az őrjárattal szemben (mert erre mindég őrjárat cirkált).

– És ez a másik?

– Ez nem volt az igazi Hagir-koporsó. Amit én láttam, az volt az eredeti. A vak kávés, Carew cinkosa, amíg ráborult a koporsóra, belecsúsztatta a táskát. Ezt a koporsót a templomban elásták. A Raghib téren a másik hamvvederrel történtek után tudhatták, hogy a koporsóban nem fogják keresni a zsákmányt.

A marsall megveregette a szépen dekorált szakaszvezető vállát.

– Tehát leszerel? Jó. De egy parancsot még teljesítenie kell, már civilben: a lábadozó Sirone ezredes Rómában várja önt. Alors! Au revoire, mon ami!

2.

Sirone ott lakott a Quattro Fontane szomszédságában, és ablakai a Quirinaléra nyíltak. Megviselt külseje és ősz haja örökre rávésték a Coin de l’Enfer emlékét, de sebéből és alkoholizmusából kigyógyult.

Innen balra kilátás nyílt a térig, ahol Feidiászra gyanakvó régészek igen nagyra értékelnek egy lovas szobrot, és balra, végig a lejtőn, a Piazza Barberiniig láthatott, ahol egy gombán térdelő ifjú a forrástól csillogó testtel hátrahajolva a szökőkút táncoló vizét issza.

És éppen most Bahr El Szudán is létezik bizonyára, és Tiguer, a vörös bajuszú káplár egy lószagú, vizes pokrócot terít az ablakra.

Ez félelmetesen furcsa tudat.

Sirone egy pálcát ráz, melynek végén a bőrt figyeli még mindég, mintha e fityegő rejtélye ma is kísértené.

És ott van vele Minkiew, aki ismét a kékhuszárok uniformisát hordja, de törzsorvosi rangban.

– Ligert írt – mondja az ezredes, a pálca végét figyelve.

– Mit?

– Kér, hogy pártoljam a kérvényét, mert szeretne újabb nyolc évre maradni, és elérte a korhatárt.

Minkiew két szája széle lefelé ráng, és tollászkodó hattyú módjára csavargatja a nyakát.

– Ez a ló… ló… ez… szeret ott le…henni – mondja négy részletben, több hördüléssel megszakítva. Újabban kissé dadog is.

– Igen – sóhajt Sirone. – Nagyszerűen érzi magát Tiguerrel együtt.

– Mit íh…hír még? – kérdezte két visszahőköléssel, és sűrűn hunyorított hozzá.

– A Csontbrigád-dal szaporodott a létszám. Küldött egy csoportképet, és ő áll középen, egy harmonikával. Mert azt írja, hogy kvarcolás helyett harmonikázni tanul. Jelenti, hogy a két csíkos huzat ügyét áttette az ezredruhatárhoz.

Mindezt igen komolyan, kissé recitálva mondja, mint aki verset tanult, és néhányszor megrázza a pálca végén ugráló bőrt. Azután félig lehunyt bal szeme előtt feltartja vállmagasságig.

– Gouillaume felől érdeklődtem. Egy nizzai idegsza… szanatórium végleges lakója – mondta Minkiew. – Itt van az értesítés – és előhúzta felső zsebéből a C. J. T. utazási iroda Róma Éjszaka című térképét.

Közben kihullott a szemüvege, és összetört.

– Ez nem az – mondta Sirone, de amikor Minkiew egy újabb zsebéhez nyúlt, már megbánta, és ijedten kérte, hogy csak mondja el a saját szavaival.

– De itt kell lenni valahol – szólt, és erős cukorkái szétgurultak az íróasztalon, amitől csuklás fogta el, annyira, hogy felszaporodott kitüntetései vészesen csörögtek, mintha türelmetlen porkoláb rázná valahol a kulcscsomóját. Na, megvan!

És előhúzott egy hosszú bőrpórázt. Két napja elhatározta, hogy vesz egy foxit, de miután beszerezte mindazt, ami a fajeb tartásához elengedhetetlen, mégis inkább kutya nélkül maradt, gazdátlan embernek. A fő oka erre az volt, hogy Sirone betársult a bélyeggyűjteményéhez és elhagyatottságához, tehát a törzsorvos nem érezte szükségét a kényszeregyezségnek, amellyel a társasélet és a társadalom közötti tétovázás dilemmájában az állatbarátság közös nevezőjén konvertálnak egyes lelki növényevők.

Az ezredes régi pénzeket is szívesen gyűjtött volna, de erről az ezredorvos hallani sem akart.

– Mé… Még az új pénz gyű…hűűjtéséhez sem értettünk soha.

Ekkor jött Fécamp, és szabályszerűen lejelentkezett.

– Henry Fécamp, obsitos szakaszvezető, mon colonel!

Ragyogó, kerek, intelligens, csinos férfiarc, két világító, nagy, barna szemmel! Azért szerény, de örök megemlékezésül, néhány ősz szál ütöget a halántéka táján: mélységes és titokzatos emberi kínok korán fehéredő primőr termése…

Az ezredes rázta a pálcát, és furcsa grimasszal nézte.

– Hát maga az? Mit szólsz, Minkiew?

– Ke… kehedves… – És előreütött háromszor a fejével. És csuklott.

Az ezredes aggódva szólt:

– Érdekes ez az idegességeddel…

– U… hú… ugye?! Azért javult ennyire az állapotom, mert egy pszichoterápiás… orvoshoz járok… öö… aki… Héé! Újfajta analízissel… gyógyít.

Három elnyomott csuklástól felrezdült a gyomra tája, azután egy hosszú, csodálkozót hörgött, végül pedig kinyújtotta mereven a nyelvét, majd újra bekapta, és nagyot koccant a protézise.

– Egészség? – kérdezte Fécampot Sirone.

– Mint a vas, mon colonel!

– Leülni! Rágyújtani!

– Oui, mon colonel.

És nevettek a kommandón, miközben Sirone tüzet adott a fiúnak. Minkiew még azután is sokáig nevetett, mivel nem tudta abbahagyni. Ez nem volt vele a pszichoterápia előtt.

– Hát te egy egészen príma kölyök vagy, és örülök, hogy sok pénzt kaptál, mert az ilyen megérdemli.

– A jutalmat én nem érdemeltem, ezredes úr… Hanem egy Jakab nevű. Aki kecske. Mert a rejtekhelyre úgy jöttem rá, hogy Jakab leleplezte. A Pokoltetőn Dugó elbeszéléséből, a kecske nyírását illetően megtudtam, hogy Carew a tettes! A többi már könnyű volt!

– De miért vállaltad te, mi?! – kérdezte, mintha csak az erődben lenne, fenyegetően és az asztalt csapkodva folytonosan. Fécamp arca elborult.

– Mert sorsot húztunk, hogy egyikünk vállalja a tettet, és a másik mint feljelentő megszabadul. Fej vagy írás!

– Micsoda őrület!!

– Vesztettem, és ön a tanú, mon colonel, hogy fizettem is.

Az ezredes az orvosra nézett, onnan a bot végére, majd a fiúra, nagyra nyitott szemmel.

– Te egy veszett gentleman vagy. Szervusz!

És kezet nyújtott.

– És… – mondta sóhajtva Fécamp – itt az ötsous, amit Carew erre a célra szerzett.

Amikor az ezredes az átnyújtott éremre pillantott, ijedt kiáltással eldobta a pálcát.

– Egek!… Minkiew, nézd meg!!

– Mondtam, hogy régi pénzzel nem foglalkozom – felelte vállát vonogatva a doktor, és az íróasztalon szétgurult drazsék közül a szájába tett egyet, de veszettül köpdösött, mert egy tintás sörétszembe harapott, mivel a tollrögzítő üvegcsészébe nyúlt.

– És mindezt sajnálod? Vagy… élmény volt??

Fécamp nem felelt. Szomorú várakozással nézett az ezredesre. Ez hidegen pillantott vissza.

Nézték egymást. És így szemtől szembe szóltak is szótlanul, de kegyetlen nyíltsággal, ahogy ott hallgattak.

– Uzsonna! – vezényelt hirtelen Sirone. – A Via Venetóra megyünk! En avante!

Ahol a dús Borghese park kezdetén legmagasabb pontjához kanyarog a pálmákkal szegett, előkelő út, megállt a taxi, és kiszálltak egy kávéháznál.

– Pronto? – kérdezte a sofőr, a taxi órája felé nyúló kézzel, tudni akarva, hogy befejezték-e az utat.

– Várjon. Mindjárt megmondom. – Körülnézett a teraszon, azután Fécamphoz fordult.

– Szakaszvezető!

– Oui, mon colonel!

– À… droite!

Jobbra fordult.

– Parancs: a bejárat melletti második asztal elfoglalása és megszállása! Gardez vous! En avante! March!!

Fécamp indult, és ekkor meglátta, hogy nedvesen fénylő szemmel Colette áll a bejárat melletti második asztalnál, mosolyogva és sírva, és jobb kezét kinyújtva; mindenki őket nézte, de ők nem törődtek senkivel…

– Most Pronto – mondta Sirone a sofőrnek búsan, és kifizette.

3.

Alig pár szót beszéltek, Colette és Fécamp. Karonfogva bolyongtak, le a Pincio pereméig, ahonnan a Piazza del Popolo szabályos körét csodálták, mintha nem volna semmi sem nagyszerűbb ennél.

Később Minkiew és az ezredes is feltűntek. Elkerülték volna őket, de Colette nem hagyta. Egyenesen hozzájuk sietett. Az ezredes árkádiai gúnymosolyával átkarolta Minkiew vállát.

– Colette, magának meg kell értenie, hogy kettesben akarunk maradni Minkiew-val, két egymásra talált filatelista, első boldog óráiban.

– Csak még… összeállítju… hukk! – és úgy felkapdosta a fejét, hogy egy málnaszörpöt áruló gyerek rémülten elugrott a szomszédságából. – Összeállítjuk… a gyűjtemény leltárát.

Colette aggódva kérdezte:

– Mi van a neurózisával, Minkiew doktor?

– Mit szól? – felelte ragyogva. – Egy pszichoterápi… pihás kezeléstől ennyire csökkent… Hiii!

Felhördült, és orra körül vadul vonogatta a bőrt. Közben hunyorított is.

A nap ferde, piros fénye dús, sáfrányszínű koronákon siklott egyre mélyebbre.

– Mi hír az erődbeliekről? – kérdezte Fécamp.

– Gouillaume-ról hírt kaptam… – lihegte az orvos. – Te… he… tessék!

És átadott egy szájkosarat.

Amikor kijelentette, hogy ez nem az, és a belső zsebe felé nyúlt, Sirone nyomban erélyesen közbelépett.

– Megyünk. – És a félig kihúzott cipőfűzőt visszaerőszakolta Minkiew zsebébe, de egy töltőtoll így is kiesett. – Átnézzük a leltárat. Már készen van… Pronto!

Colette és Fécamp továbbra is karon fogva egymást, a kőkorlátra könyököltek. Rézszínű borongásban lángolt a Piazza del Popolo.

– Nagyon szeretlek – mondta a leány.

És zengve, zúgva, egymásba olvadtan megszólaltak Róma harangjai. Riadt galambok rebbentek fel a Pantheon kupolájáról, esetlen szárnyalással ebben a mennydörgésszerű, hatalmas, félelmetes és nagyszerű harangozásban, két ember boldogsága felett.

Párizsban Fécamp azt mondta a feleségének.

– Délelőtt engedd, hogy egyedül legyek. Mennem kell valahová.

Elment Madam Alfrédhoz. Illetve valakijéhez, ha van hozzátartozója vagy barátja szegénynek.

Mi van báró Naftalinnal?

Ősz, töpörödött asszony állt előtte. A szalon egykori tulajdonosának az anyja.

– A fiával, Madame, mi van? Én Afrikából jövök… beszéltem vele.

Az ősz asszony ijedten nézett rá.

– Uram! Az én fiam, szegény, sohasem volt Afrikában. Egy éve, hogy meghalt. Leugrott az emeletről.

Mi?!

Szinte úgy érezte, hogy mellbe csapták.

– Bocsánat… de azt hittem, hogy a Villiers leány kelengyéje… miatt… elutazott… és…

– Abba ment tönkre. És azért zavarodott meg…

Az asszony sírva fakadt.

– Itt egy képe… Tessék.

Leakasztott egy fényképet, megtörölgette. Fécamp halottsápadt lett.

Ő az!

A haj! A szakáll! A fejtartás!… Ez Madam Alfréd!

– Ké… kérem… biztos ön… – elharapta a kérdést. Mégsem kérdezheti egy anyától, hogy biztos-e a fia halálában.

– Én minden vasárnap virágot viszek a sírjára… uram…

És sírt. És Fécamp riadtan szédelgett le az emeletről… Egy konyakot!…

Úgy érezte, rosszul lesz! Mi ez??!

Colette-nek nem szólt. De az asszony látta, hogy Fécampot bántja valami.

És szépen kivallatta. Azután nevetett.

– Ó! Hát te nem tudtad?

– Mit?

– Hiszen Carew elfogatásában is segített.

– Kicsoda?

– Villiers öccse, a híres színész! Villiers szerette a bolondos szabót, és eljátszotta ezt a szegényt, mint egy szerepet. Részint, hogy szabadabban mozoghasson, részint, hogy a lelkiismeretedre hasson, mert eleinte azt hitte, hogy te vagy a gyilkos…

Két nap múlva egy mosolygós, széles vállú, kifogástalanul öltözött úrral hármasban vacsoráztak.

Fécamp nem akarta hinni, hogy az illető azonos Madam Alfréddal.

– Madam Alfréd alakja sok szenvedést takarított meg – mondta Villiers mosolyogva. – Hálás szerep volt. Emlékszik, amikor egyszer szegény fivéremről beszélt, és nem bírtam türtőztetni magamat, megrohantam önt?…

– Igen… igen…

– És pompásan knockoutolt.

– És később maga is hitt az ártatlanságomban?

Villiers felrántott szemöldökkel, lelkesen süvöltötte:

– Hát persze!

Ekkor Fécamp felismerte.

– Uram! Ön nagy művész.

Derekasan megszorította egykori rabtársa kezét…

…Nincs tovább!

Villiers és Fécamp még egyszer elszánták magukat a hosszú útra, és egy tipikus estén, amikor a villanyossággal telt levegő baljós grafikonokat rajzolt percenként az égre, megjelentek az erőd kapujában ketten: Madam Alfréd zarándokszerűen, de esernyővel, és egy szakaszvezető, aki Becsületrendet és Köztársasági Érdemkeresztet is viselt.

A Csontbrigád-ból is volt néhány őrségen. A Kétfogú, Akinek Kalapja Van és A Vörös, Akinek Táskája Volt.

A Pokoltető platóján füstölgött a holdfény. Szállongó, finom portól volt ez így.

Egészen az őrig mennek. A Kétfogú szuronyt szegez:

– Halt! Qui va la!

Fécamp felelt:

– Az Ököl, Akinek Kisfia Lett.

Erre beengedték.

A történetben most mindenkiről elmúlt a szenvedés, azonban A Térben vándorló fény, ha átsiet valahol, azért nem szűnik meg. Emlékeznek rá, félnek tőle, és tudják, hogy mindig áthalad, de örökké visszatér.

A titok itt van előttünk, és a forró évszak villamos feszültsége percenként rajzolja fenyegető grafikonjait a Szudán fölötti sötétre.

És senki sem érti.

De aki látja, hogy az ég, mintha maga is imádkozna, ájtatosan leborul a sivatag szegélyén, az hisz és remél, és alázattal várja az ítéletét.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.