Csontbrigád

1.

Ez volt a legfurcsább, ahogy az életnek egy gutaütött fája váratlanul kivirágzott a sivatagban, annyi halál között, annyi élet híján, és mégis.

Két fiatal, életerős lény a bűn- és miazmatorlaszon keresztül, lehetetlen lelki és fizikai szakadék felett áthajolva, találkozott egymással.

És ez a találkozás egyben szerelem is volt.

Így kezdődött. A leány bejött az irodába, és leült a szemközti íróasztalhoz. Fécamp arca lassan visszanyerte a rugalmasságát. Rettenetes szervezetén alig látszott a Pokoltető nyoma. Csak a szeme nézett fáradtan, búsan, lélektelenül.

– Mit akar, kérem? – kérdezte csendesen. – Kérdezni fog vagy kérni?

– Egyiket sem. Ha zavarom, szóljon, és megyek.

Fécamp hallgatott. A leány egy fiókot döfködött a papírvágó késsel.

– Maga… nagyon megijesztett, amikor először láttam. Gonosz akart lenni.

– Nem tart gonosznak?

– Nem.

Ezt merészen mondta.

– Villiers megölése, Vigoin… – emlékeztette kissé gúnyosan.

– Minden terhelő adat dacára, úgy érzem, itt valami titok van, valami szörnyűség, ami éppen azért szörnyű, mert maga mellett szól.

– Önnek kiváló fantáziája van, Mademoiselle.

A leány felállt, és merően nézett a 63-asra, mintha hipnotizálná.

– És miért mentette meg Rouent az élete kockáztatásával?

Nagy csend lett. Fécamp felemelkedett.

– Ezt… honnan tudja?

– Elfelejti, hogy az apám vezérkari tiszt?

– Megvédtem, mert rokonszenves volt.

– Mondja, hogy bosszúból ölt, hogy valamit elkövetett maga ellen Villiers. Mondjon bármit: Elhiszem!

Hamis úton járt… Fécamp újra leült.

– Vallatni akar?

– Szeretném tudni, hogy egy cinikus gyilkos, egy kém miért harcol mélységes felháborodással a Csontbrigád embertelen sorsa miatt?!

– Csontbrigád? Hm… ha már ilyen befolyásos családból származik, Mademoiselle Cheyne, akkor közölhetné velem, miért nem esett szó azóta a Csontbrigád-ról?

A leány tűzpiros lett. A 63-as várt.

– Erről én nem… – nyelt. – Erről én nem beszélhetek.

Hallgattak. Colette nyílt, becsületes tekintete szomorú hírt telegrafált, ahogy ott állt emelt arccal. A 63-as elfordította lassan a fejét. Úgy kérdezte.

– Kell az út?

Colette nem felelt.

– Értem… – folytatta Fécamp. – Bizonyára kell az út, és olyanokra van szükség itt Afrikában, akik engedelmesek, mert katonák, és nem baj, ha felfordulnak, mert bűnösök! Különleges terep ez a Szudán… Itt sok olyan útépítő is kell, akitől elvárják, hogy pusztuljon az útból, mire az járható lesz.

A nő csendesen az ablak felé fordult.

– Maga szeretné… ha a táska révén… megmenekülne innen Sirone kapitány?

– Sirone a vőlegényem… – felelte csendesen Colette. – Úgy diktálja a becsület, hogy osztozzam a sorsában. Jó volna nekem, ha kiszabadulna innen. De van valami – súgta a leány nagy, belső sírással, és kissé közelebb húzódott Fécamphoz. – Van valami, amit jobban szeretnék… Ha megmondaná, hogy miért tette? – kínlódva folytatta. Szinte könyörgött: – Mondja, hogy ámokfutás volt, hogy féltékenység miatt tette, vagy mondjon mást… Csak mondjon valamit!…

Fécamp riadtan nézte. Mi ez?

A kapitány nehéz léptei közeledtek. Colette kisietett. De finom illatszerének nyoma ott maradt.

A kapitány bejött, elővette a lovaglópálcát valahonnan, hogy rezegtesse szüntelenül azt a kis bőrdarabot.

– Nom du nom… – dünnyögte. – A szekrényen is patkány… Ilyet még nem láttam.

Odaült Fécamppal szembe egy fordított székre, a támlán nyugvó tenyérre helyezett állal, rázogatta a botot, és agresszíven nézte, mint aki a támadásban keres védelmet valamiféle vád ellen.

Erőszakolt közömbösséggel fütyörészett. Hirtelen olyant csapott pálcájával az asztalra, hogy nagyot durrant.

– Te röhögsz?!! Mi??! – Ismét végigvágott pálcájával az asztalon, és puskalövésszerű csattanás hasított az ájult délelőttbe.

– Engedelmével – csodálkozott a 63-as.

– Hallgass! Jól láttam! Figyeltelek… De velem megjárod! Itt te nem vigyoroghatsz!…

Nézte. Nehézkes fúvásaitól megrezdültek a bajuszszálai, és egy pillanatra felpüffedt az arca.

– Most pálinkát hozol! És ha nevetsz, hát… megjárod.

A 63-as elment. Sirone az ablakhoz állt. Ma sem takarták be vizes pokróccal a disznók! Csuklást hallott.

Ligert állt a szobában, ijedten, egy nagy morzsával a szája szélén. Torka, mint a zsiráfé, még mozgásban volt a lenyelt kenyérdarab nyomán, és egy csuklás vágyában vonaglott.

– Mit akar?

Ligert a zsebébe nyúlt.

– Ez jött a postán – mondta, és előhúzott egy darab kenyeret. – Bocsánat. Ez jött. A kenyér innen van…

Átadott egy sürgönyt.

Bahr El Szudán. A C. D. Parancsnoknak. Azonnali vizsgálat indítandó: Anton Ligert ezredírnok áthelyezését századához Meknesbe négy éve sürgetjük, tizenkét átiratban. Nevezett szolgálati ideje két éve lejárt. Huszonnégy órán belül jelentést kérek a parancsnoktól vagy helyettesétől, a késedelem magyarázatával.

Dezier őrnagy
II. Zászlj. Marokkó

– Mi ez?

Ligert, mintha őt is érdekelné e probléma, előrehajolt, és megnézte.

– Átirat – mondta végül.

– Hová tűntek az akták? Erre feleljen!

– Kapitány úr! Állítson hadbíróság elé! Én süllyesztettem el az írásokat.

– Miért, maga teve?! Mi?!… Ha most csuklani mer, megfojtom! Miért tette?

– Ezt azért… thikk!

Halálfehéren, kimeredt szemmel állt.

– Beszéljen!

– Kérem, kapitány úr, én itt jól érzem magam. Nekem itt megvolt a hatásköröm, az én szeretett feletteseim, a nyugalmas életem… És hát, bocsásson meg… mon capitaine… Én maradni akartam!

Sirone rábámult, hogy nyitva maradt a szája.

Ligert szeméből két-három könnycsepp hullott! De mivel vigyázzban állt, és nem vehette el kezét a nadrágjáról, hát úgy tett jelentést, nyíltan síró arccal, és lassan a szája is szétvált, beletorzulva a zokogás lárvájába, rázódó mellkassal és fuldokolva.

– Éhén… ihit… johol… hikk…

– Takarodjon!… Félóra múlva kihallgatásra jelentkezik! Nem szégyelli magát, felnőtt ember, régi katona, és úgy viselkedik, mint valami kivénült fehérvarrónő!?

Ligert már nem sírt. Zihálva állt, és mentségére még felhozta a következőt:

– Az anyám fehérvarrónő volt – és sóhajtva hozzátette. – De mosást is… vállalt… Thikk.

Kiment. A kapitány nehéz ujjal, elgondolkodva cigarettát sodort.

– A pálinka! – jelenti az ajtóban Fécamp.

Leteszi az italt. A kapitány tölt.

– Csak csináld a leltárt. Hallod? És ha röhögsz, hát széttöröm a fejedet!

Járkál, és egy lapos oldalpillantással figyeli a dolgozó 63-ast. Nagyokat fúj…

“Ilyen egy impertinens fráter… No mindegy.”

“Szamárság… szamárság…” – mondja önmagának, és járkál, és bal karja csukott marokkal keményen szorítja derekán a botot. A jobbal könnyedén tartja az üveg nyakát, lengeti, lógatja, ismét iszik.

– Hány ember él még… az igazi Csontbrigád-ból?

– Kilenc.

– Hát ez nem sok. Néhány amúgy is félholt egyént a gyarmati hadsereg tekintélyének rovására nem rehabilitálok… Te vihogsz?

– Nem nevettem, kapitány úr.

– Te… vihogni szeretnél?! Mi?! Szeretnél?!

Fécamp nem felelt.

Ez káprázatos pimaszság volt. A kapitány szeme kimeredt, és az üveg kissé meglendült.

Azután járkált.

– Szóval, én kilenc ember magánérdekét alárendelem… az izé… szóval… – Hirtelen dölyfösen rábámult. – De mi közöd ehhez?!… Hát te inspiciálsz itt engem, vagy mifene?!!… Elég! Dolgozz!

Fécamp leült.

Sirone szuszogva állt. Dél volt.

Odaült Fécamp elé, az íróasztalra. A mappa és a jegyzőkönyv volt közöttük.

– Nekem járathatod a szádat! Kézenfekvőnek látszó tévedés nem justizmord! És rehabilitálás itt nem szempont. Kilenc ember becsületéről van szó. De ezek meghaltak!… érted?… Meg-hal-tak!

– Kapitány úr!… – szólt halkan a 63-as. – Becsülete a halottnak is lehet…

Sirone áthajolt a mappa felett. Egy ragadozó lihegésével fújta a pálinkagőzt egész közelről.

– Takarodj!… Takarodj, mert… – kifulladt.

Fécamp lelépett, és Sirone tántorogva körülnézett. Nagyon sajgott a mája. Csapzottan, izzadtan lehullott egy székre. Ernyedt ujjai közül kicsúszott az üveg, koppanva esett a földre, és szétfolyt a pálinka.

– Istenem – motyogta a kapitány, és tenyerébe billent a homloka. – Én Uram, Istenem…

Tizenhetedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.