Csontbrigád

1.

Hogy került harcba a Csontbrigád? Így történt:

Fécamp az írnok szobájába ment.

– Ligert!

– Mi van?

– Intézkedett valaki, hogy Bekzat völgyében mi legyen az elvágott osztaggal?

– Nincs tudomásom, kérem. A lázadás nekem nem munkaköröm. De maga csinálta a mosodaívet, és itt sem szerepel két csíkos huzat. Tiguer reggel óta keresi.

– Hülye!

– Az talán nem, de kicsit nehéz a felfogása.

A 63-as lement az udvarba, ahol Jázon szakaszvezető intézkedett, és időnként minden erejét megfeszítve, Gouillaume körüljárt négy fegyveressel a posztokat ellenőrizni. Azért Jázon szakaszvezető nem mozdul nyolc emberével az udvar közepéről.

– Szakaszvezető… – Fécamp állt mellette.

– Nos?

– Bízik bennem?

– Hogy a fenébe ne. Maga derék fickó! Azt a hazaárulást nem hiszem!

Egy újabb fertőzött!

Az igazság ragálya Fécampban elsőrangú bacilusgazdát talált.

– Bízzon rám fegyvereket, szakaszvezető úr. A kapitány a létszám felével akar a Bekzat völgyébe segítséget vinni. Ez öngyilkosság.

– Az.

– Felfegyverzem a Csontbrigád-ot.

– Mi?!

– Három napig tart, amíg ideér a segítség. Addig csak úgy tarthatjuk az erődöt, ha a bekzati osztaggal egyesülünk.

Jázon szakaszvezető megvakarta a fejét, mivel régi katona volt, és tudja jól: szent igaz, amit Fécamp mond. De hát a kapitány, amilyen gondolkozású, nem is tehet mást, megkísérli a bekzatiak felszabadítását; akár húsz emberrel is. Ez meg öngyilkosság. De az olyan ember, hogy megy.

– Ide figyeljen – felelte felvonva a két vállát. – Én szakaszvezető létemre ilyesmihez engedélyt nem adhatok. De majd lecsukom a szememet, ezt megígérem… Mert maga eddig is jól csinálta, amit csinált.

A Kor, összesen kilenc ember, a barlangban, a hosszú fapadon ült. Ülve aludtak. Maguk sem tudták, miért. Így lett, hát maradt is, mert mindennek maradni kell, ami lett. Addig, amíg lehet. Ez a biztonság.

Nagy robajra riadtak álmukból. Váratlanul ledőlt Az Ajtó, Amelyik Nem Nyílik Sehová!

– Mi az?!!

– Az ajtó dőlt le.

– Én vagyok itt! Az Ököl, Aki A Hírt Viszi!

Hökkenten nézték.

– A… Koldus… Akinek Ökle Van!… – súgta az egyik, mert titokban mégis így nevezték…

– Ököl… Aki a Hírt Hozza!… – szólt tisztelettel Akinek Táskája Volt. A barlang egy odván keresztül bevilágított a hold.

És Fécamp ekkor előhúzott egy szép, fényes réztrombitát.

– Elhozta!… – súgta döbbenten Az Őrvezető Akinek Szíja Van, és A Kétfogú nagyot kiáltott:

– Hé! Akinek Lámpása Van!

– Mit akarsz… – hangzott a világtalan basszusa, és valahol a barlang sötét mélyén megzördültek foglyul ejtett kövei.

– Te!… Itt Az Ököl, Aki A Hírt Vitte! Tudod hogy mit hozott?!

– A Kürt van vele… – dörmögte, és ismét megcsördültek a lámpában raboskodó kavicsok.

Izgatottak voltak. Volpi ott aludt a barlang közelében, és Dugó is. (A Kürtös, Akinek Barátja Volt.) Ezek bejöttek most.

– Elvittem A Hírt – szólt a 63-as -, és elhoztam a választ.

– A választ… Elhozta… – mozgolódtak. Felvillanyozta őket, hogy alkalmazhatják az emberi szót, okkal.

– A Kornak megmondom, és a többiek is hadd tudják. A válasz ez: Embernek lenni nagy betegség, és gyógyíthatatlan. De a hiéna megdöglik, és az ember, az meghal! Ez a különbség. De ezt hinni kell, akkor jó a halál, és az élet is esetleg.

– A Csontbrigád ártatlan – szólt valaki a sötétben, és kavicsok zörrentek.

– Nem! – vágott végig egy éles tagadással Fécamp, szinte valósággal a húsukra.

– Láttad Az Írást, Ami Nincs! Ártatlan!

És odaállt eléje Volpi, Aki Már Nem Dorong.

– Miben bűnös a Brigád?! Mi?

– Abban, hogy nem tudta az igazságát! Hogy kételkedett a hazugságban! – És élesen kiáltott. – Aki nem hiszi, hogy ártatlan, annak nincs igaza!

– Minek jöttél akkor?!!

– Elhoztam nektek Az Igazságot, Ami Rézből Van.

És odaadta Dugónak a szép, sárga, új trombitát. Ez remegő kézzel fogta, és sebesen lélegzett. Azután valami buta vigyorral jobbra-balra forgatta a fejét.

– A Kürt… – mondta ámultan és lelkendezve. – Ó, istenem!… A Kürt!…

És simogatta, és jól hallatszott, amint egy könnye (nagy, régi könny) koppanva hullott a fényes rézre, és még egy… még egy és sok könny kopogott a szép, új trombitán, mintegy bebocsátást kérve a múlt lezárt ajtajától. És zokogva, rázódó mellkassal, újra megsimogatta. – Én… Istenem… A Kürt… – motyogta ijedten, csodálkozva, és nem bírt betelni sírással, babrálással, simogatással.

– Elhozta – mormogták többen is nagy tisztelettel.

– Itt Az Igazság, Ami Rézből Van – súgták izgatottan, összeröffenve, és csörgött a kavics sűrűn, reszkető ritmussal, és a 63-as vezényelt.

– Dugó! Akinek Barátja Van! Fújd meg A Kürtöt! A Csontbrigád ébredjen!

Riadó a Pokoltetőn!

…Fehéren izzó jégfény alatt, mint elhagyott csatatér rongyai aludtak szanaszét, nyitott szájjal, amikor felcsikordult egy zokogásba rázódó tüdő ütemére A Kürt, fülsértően, szaggatottan, és a holdfénybe dermedt, heverő körvonalak bomlásával egyszer csak nyüzsgésbe éledt a tető.

És imbolyogva, lelkendezve, bukdácsolva elindultak mindenfelől egy irányba! – A Kürt! Ez riadó… A csákányokhoz!

– Nem lesz munka, hisz éjjel van! Fegyverbe!!

– Nincs fegyver!

Összevissza kiáltoznak, elfulladtan, lázban, csodát sejtve.

– Riadó! Riadó!…Hahóó!

Ez nem volt hasonlatos a jajgatásukhoz, Tűznézés-ükhöz, ez a pánik a sikoltó alarmtól, ami éjjel reccsent fel, azt jelentette, hogy kezdődik valami, vagy bevégződik most, amikor meddő, halott álmukból először riadnak trombita hangjára, az ítéletük napja óta.

A rémült boldogság kétfelé feszült, kibírhatatlan lelkiállapotában botladoztak a fényes plató ama pontja felé, hol szigorú, égbe nyúló, dermedt kövek alján ázott arccal trombitált egy rongycafataiban csontvázzá vedlett kürtös, glédában, bal kéz a láthatatlan zsinóron, és mellette… igen… valamennyien felismerik!… Aki A Hírt Viszi! Tehát A Válasz Hirdetője! Aki Kürttel Jött! Egy Gabriel, tépett zubbonyban, keményen, de az ártatlanul megszenvedett Ember acélos jóságával, a reménytelen sorsban is átvállalt erkölcsi tartalom önbizalmával, az élet céljában egy percre sem rendült, misztikus hit szigorától elszántan, nyomorultak élére parancsoltan, mert vele Az Igazság, Ami Rézből Van!

És mégis több, mint az arany…

…A Kürt!

– Mert vele a megoldás, amiért érdemes volt szenvedni, tűrni, elbukni: A Könny, A Kő, A Semmi és A Nincs helyett: A Cél!

Eljött közéjük egy kürttel, és olyan halált hozott, amiért érdemes volt élni.

Akárhogy is!

És Dugó szeméből bőven ömlött a könny, és trombitájából az érdes melódia.

Aux armes!… Aux armes!…

Fécamp karja, mint szélmalomszárny, nagyívű körforgással csendet int. Nincs hang, és senki sem mozdul.

– Csontbrigád! – kiáltja élesen, szigorúan. – Odalent a rabok puskát kaptak, és az őrséggel együtt védik az erődöt. Ez itt Szudán, és rossz hely nagyon, és szenvednek. De nincs más nekik, mint az erőd; hát megvédik, mert az övék!

– Azt védik!… A rabok is védik.

– A rabságukat!…

– A mi földünk ez a tető! – harsogta Fécamp. – És itt szenvedünk! Mi megvédjük a szenvedésünket! Mert az a miénk!

Álltak. Hogy minek szenvedni egyáltalán, ez Bahr El Szudánban nem volt értelmes kérdés.

– Sokan jönnek ellenünk, hogy más kínt hozzanak! De mi franciák vagyunk, és franciául akarunk szenvedni! Mert másképp nem tudunk, és mert ez a szenvedés nagyon jó!

– Ez jó szenvedés – mondta A Vörös, Akinek Táskája Volt, és megcsörrentek Az Idő bádogbörtönében raboskodó kavicsok is.

– Eddig rátok nem volt szükség! Most azt üzeni Franciaország, hogy harcolni kell! Felveszitek hát a fegyvert és a szuronyt, hogy harcoljatok!

Nagy zúgás támadt.

– Parancsunk jött, hogy Bekzat völgyében felszabadítsunk egy pelotont, és helyreállítsuk az összeköttetést az ezreddel.

– És aztán?… – kérdezte Akinek Pálcája Lett, és A Vörös, Akinek Táskája Volt, szintén odafurakodott a válaszért.

– Aztán visszajövünk a Csákányhoz, Ami A Miénk! – felelte Fécamp keményen, mintha bárddal csapta volna le a kérdés fejét.

– Indulás! – vezényelt Az Őrvezető, Akinek Szíja Van.

Fécamp odaállt a felvonóhoz. És szép sorban beszálltak. Volpi, Aki A Dorong Volt, A Kétfogú, Akinek Kalapja Van és Figaro, A Kés. Azután a többi is mind… A felvonó búgott, alászállt, feljött… És odalent Gerard osztogatta a holmikat. Az Őrvezető, Akinek Szíja Van, felsorakoztatta a menetoszlopot.

Már csak egy ember volt, de ezt Fécamp visszatolta.

– Maradj… Terád nem vonatkozik a parancs.

– Én megyek a többivel! Harcolni fogok!

És beszállt a felvonóba. A Vak, Akinek Lámpása Volt!

A Pokoltető magányos síkján, mint alvadt jégtakaró, megtörten sugárzott a lekúszó hold kihunyó fénye.

Sima és szabályos volt az elhagyatott tönk, mint egy roppant, fehér sírkő.

A sivatag felett szétterülő nap első, szelíd sugárnyalábjai e különös csapatra hullottak megbékélten. A Csontbrigád kettős rendjei fedezve, egyenletesen, némán, teljes felszereléssel, szorosan csatlakozva, erőltetett, de szabályos meneteléssel vonultak a Szaharában…

2.

A bagaráknak, akik Berlac árulására számítottak, kemény fogadtatásban volt részük. A kis létszámú helyőrség a falak mögött keményen állta a küzdelmet.

Libourne főhadnagy fejlövéssel lefordult a bástyáról. A kapitány vállát érte találat, de a golyó súrolta a tüdejét is. Alkonytájt a reménytelennek látszó harcot eldöntötte a Bekzat felől beérkező peloton és a Csontbrigád.

Duron marsall két nap múltán teljes rendben találta a támaszpontot, miután egy század szudáni és egy szpáhi osztag kíséretében megérkezett.

Közben a megrongált vonalat helyreállították, és így a vezérkar mindent tudott az erődben lejátszódó eseményekről. A marsall szemlét tartott.

Csak egy tiszt állt lábon a helyőrségben az ezredorvos kivételével: Gouillaume. De az is hogy!… Vacogva, reszketve a láztól, zöldes ajakkal, egy halálfej rohamsisakban. De azért állt a lábán.

– Létszám… ha… harminc ember… és segédszolgálatban a rabok…

Duron a vállára tette a kezét.

– Jó… jó… Magát a hatvanhármas vallomása alapján áthelyezzük, illetve majd… Szóval, leváltják.

És azután ott állt a Csontbrigád!

Az ősz katona nyelt, és lehunyta a szemét egy másodpercre. De azután odalépett Az Őrvezetőhöz, Akinek Rangja Lett, és feltűzte a Becsületrendet.

– Katonák! A köztársasági elnök úr elrendelte, hogy rehabilitáljanak benneteket, és előterjesztettem a Csontbrigád-ot a Becsületrendre!

Megszólalt a kürt, lendült a trikolor, és a Csontbrigád mozdulatlanul állt.

Fáztak.

Megszokták a 60 fokos meleget.

– Hol akartok letelepedni? – kérdezte a marsall. – Az állam segítségetekre lesz.

Összenéztek.

– Nekünk itt jó… – szólt Volpi, Aki a Dorong Volt. – Itt van a mi szenvedésünk.

– Hm… jó. Most lépjen ki a hatvanhármas!

– A hatvanhármas. Monsieur le maréchal.

– Rólad azt mondják, hogy ártatlan vagy.

– Az vagyok, monsieur le maréchal.

– És a te érdemed, hogy megmenekültünk a legrosszabbtól.

Fécamp hallgatott.

– Egy óra múlva jelentkezel nálam.

A kapitányhoz ment. Sirone önkívületben feküdt a sebével. Colette és Minkiew voltak mellette.

– Súlyos? – kérdezte Duron. Az ezredorvos aprót hördült.

– A seb nem… De gyenge nagyon.

– Kibírja, hogy elszállítsák?

– Ha kibírta, hogy ittfelejtsék… – felelte rezignáltan, mert a kis orvos nem volt különös megtestesülése a katonás beszédmódnak.

A marsall mosolygott.

– Éles nyelve van. Maga hová kívánkozik?

– Miért akarnék?

– Ez az erőd kissé messze van.

– Nekem? Honnan? – És búsan felvonta vagy hússzor a két vállát.

Duron nem tűrte a fegyelmezetlenséget, de tudta jól, sivatagmarta idegrendszerekkel áll szemben.

Végül Fécamp került sorra.

– Henry Fécamp!

– Oui, Monsieur le maréchal.

– Magát most Oranba kísérik. Én is hiszem, hogy ártatlan. De a törvény, törvény. Most a Szolgálaton a sor. Ha valaha rehabilitálják, akkor a Köztársasági Érdemkeresztet kapja hűségéért, bátorságáért és hősiességéért. Én hiszem, hogy így lesz… A kezét…

És ő is kezet fogott a rabbal.

Henry Fécamp az oráni fogházban igen szép világos cellát kapott, és gondoskodtak, hogy semmiben sem legyen hiánya, mert még a fegyházgondnok nyolcéves fia is megfertőződött valahonnan, és tudta: a 63-as rab ártatlan.

3.

Ulogi-oázisban száz meg száz zarándok tolongott a csodatevő Hagir koporsója körül.

Egy sebekkel borított dervis és egy szakállas, zöld turbános marabu reggel óta verdesték homlokukat a kőpadlóhoz, a kiásott cédrusláda szomszédságában.

Délben körülhordták a koporsót.

Kiáltozó, üvöltő hívők tömege ment utána. Minden öreg mohamedán háza előtt letették, hogy az az aggastyán is érinthesse, aki a templomig már nem bírt volna elmenni.

Most a vak Bochur kávéházánál kifordul a menet. Leállítják a szarkofágot. A vén Kávéházas és még három hívő leborulnak, burnuszukat ráborítják, és sírva imádkoznak.

Azután továbbviszik a koporsót. A sebhelyes dervis azonban nyakon ragadja az egyik arabot.

– Aux armes! Aux armes!…

Mintha jeladást vártak volna, katonák rohanják meg az utcákat.

– À terre!

Aki nem kushad a földre, azon csattan a puskatus! A megcsípett arab visszalöki a sebhelyest, egy ugrással a mellékutcában van, kis sikátor… Egy mohamedán zarándok áll ott.

– Vigyázz!… Lökd az út elejére azt a követ…

De nem folytathatja, mert a zarándok ökle fejbe csapja, hogy hátraszédül, és érzi, amint elkapják a táskát a burnusza alól.

– Mi?… – ordítja rémülten. – Te francia vagy?!

– Hát persze! – rikoltotta a másik. – Maga csúf táskalopó! Most bezzeg majd lebüntetik…

Már akkor hátra is kötötték az álruhás Carew karját.

Huszonkettedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.