Csontbrigád

A tábori pap hátrahőkölt, amikor meglátta a halálraítéltet néhány perccel a kivégzés előtt a katonai ügyészség fogházának egyik cellájában.

Ilyent még nem látott a világ!

Ott ül a halálraítélt talpig frakkban! Kissé részeg is, ezenfelül egy fehér virágot hord a gomblyukában, és vastag havanna szivart füstöl, miközben bóbiskoló szemmel fütyörészik.

Ez egy furcsa halálraítélt!

Délután például kisétált a városba, gőzfürdőbe ment, ahol fürdött. Később egy jó polgári kávéházban meguzsonnázott, aztán elolvasta a lapokat, estig römit játszott, és mert a kivégzésig még néhány órányi ideje volt, elnézett az Ambassadeur néven közismert, előkelő mulatóba.

A halálraítélt itt nyolcfogásos vacsorát evett, és melléje Ibéria vérsmaragdszínű, súlyos borai közül választott egy palackot, abból a történeti múltnak megfelelő évjáratból, amely talán az inkvizíció menekülő eretnekeivel érkezett Afrikába.

Mivel a halálraítéltek – különösen a kivégzést megelőző napon – nem kapnak eltávozásra engedélyt, hogy römit játsszanak, és felkeressék valamelyik jó hírű mulatót, tehát úgy érzem, hogy az eset magyarázatra szorul.

Az esemény elsősorban Hausier vicomte felületességére vezethető vissza, aki fiatal kora ellenére a Titkos Szolgálathoz beosztott hadnagy volt.

A halálraítélt Henry Fécamp kivégzése előtti napon Poncet ezredes magához kérette a vicomte-ot:

– Ön megbízást kap, hogy Fécampot mint egy kémszervezet tagja látszólag elszöktesse. Hitesse el, hogy osztozni akar vele az eldugott irattáska árában. Ugyanis ez az ember igen fontos iratokat elrejtett. Azt hiszem, ismeri az esetét?

– Hogyne, Fécamp megölt egy századost és a sofőrjét, elrabolta táskájukat, és nem tudják, hol dugta el.

– Nos, ha Fécampot agyonlövik, akkor nem tudjuk meg soha, hogy a táskát hová rejtette. Fontos hát, hogy kivégzése előtt még egy kísérletet tegyünk. Ön majd mint kém látszólag elszökteti.

– Értem, mon colonel…

Az ezredes elmagyarázta a gondosan elkészített tervet. A Titkos Szolgálatnak igazán nem túlságosan nehéz feladat egy fogoly elszöktetése a katonai fogházból.

Másnap az ezredes bevezetett Fécamp cellájába egy polgári ruhás egyént. A polgári ruhás egyén Hausier vicomte, a Szolgálat tisztje volt.

– Ez az úr ügyvéd – mondta Poncet. – Párizsban élő nagybátyja, André Fécamp kérvényére engedélyeztük, hogy a család nevében feljegyezze az ön végső rendelkezéseit vagyontárgyairól, ha bír ilyenekkel.

– Köszönöm, ezredes úr – felelte a 63-as.

Az ezredes elment.

– Hát kérem – kezdte a látogató -, én egy üzleti ügyben jövök… Megbízóm Európa első hírszerzője. Pénzünk, összeköttetésünk szinte korlátlan.

– Igazán?

– Szavamra. Közlöm önnel, hogy kegyelmi kérvényét elutasították. Ezt holnap kihirdetik maga előtt, és holnapután…

– Főbe lőnek. Nem is vártam mást – felelte Fécamp, és megállapította, hogy az ügyvéd fehér kesztyűjén, a jobbon, amelyik az aktatáskán hever, fekete csík vonul a belső oldalán, a tenyérrészen. Ez a kard markolatától van! A Titkos Szolgálat tisztje elfelejtett civil kesztyűt beszerezni. Most már a fogoly is tudta, hogy ez, aki szemben ül vele, nem hírszerző, hanem a Szolgálat embere.

– Ha ön megígéri, hogy az ellopott iratok vételárát ötven százalékban elfelezi… akkor én megmentem.

“Ez nem valami ügyes tiszt” – gondolta Fécamp.

Nyomban tudta, hogy ha szökése után a táskát kiszolgáltatja, akkor azonnal elfogják, és főbe lövik… Ami így is megtörténik.

– Hogyan? – kérdezte látszólag kíváncsian.

– Amikor felvezetik, hogy az elnök határozatát kihirdessék, az emeleti folyosón, ahol a lépcsőház előtt fordul, füstbombát dobunk el. Maga ugorjon be a 171-es tárgyalóba. Embereim ott kibontották a falat az iratszekrény mögött, és a résen keresztül egy kisudvarra ér. Itt várom én…

Fécamp gondolkozott.

– Ötven százalék sok. Mi marad nekem az árból?

– Hát… legyen harminc…

– Hát jó.

Másnap délelőtt minden előírásszerűen történt. Fécampot felvezették a tárgyalóba, ahol egy hadbíró kihirdette a köztársaság elnökének elutasító határozatát.

– Megértette, amit olvastam?

– Si, Monsieur general! – felelte katonásan.

Elvezették.

A többi már simán ment.

Forduló… füstbomba… tárgyaló… kisudvar… A kisudvarban két ember várt rá, és a csatornán át, valahol a villanegyednél feljöttek vele az úttestre. “Szabad” volt, és nagy, csukott autóba ültek.

Úriasan berendezett villába vezették, ahol az “ügyvéd” várta.

– Nos? Intézkedjék – mondta hűvösen. – Korlátlan eszközökkel rendelkezünk.

– Nagyon helyes.

– Elsősorban mi a teendő?

– Polgári ruhára van szükségem. Találkoznom kell valakivel.

Délután Fécamp a Regent Kávéházban uzsonnázott, elolvasta a lapokat, és ebben az sem zavarta, hogy előzőleg parókát és bajuszt tettek rá. Mintha attól tartanának, hogy üldözik a szökött foglyot. Távolabb ült az “ügyvéd”. A ház körül minden lépésre polgári ruhás rendőrök cirkáltak. Két órakor az elítélt, akinek bőven adtak pénzt, amennyit csak kért, ellátta magát Lucky Strike cigarettákkal, és Maraschino likőrt ivott. Később a pincér odalépett hozzá, és azt mondta:

– Van itt egy vendég, aki szeretne römizni… Ha ön is játszana, Monsieur…

– De mennyire játszanék.

“Megvan” – gondolta Hausier vicomte, az “ügyvéd”.

“Megvan!” – gondolta a ház előtt sétálgató néhány szakasz detektív. Ez volt a jel! Römizni hívják! És játék örve alatt beszélnek.

Fécampot egy vörös hajú, pápaszemes gyorsfényképészhez vezették, bizonyos Egon Jörgenshez, aki Svédországból származott.

– Nevem Egon Jörgens, tízlapos römit szeretnék játszani. Hárommal kopogunk.

A takarítónő, aki ha nem járt női ruhában, akkor főfelügyelő volt a kapitányságon, e rejtélyes szavaknak nagy jelentőséget tulajdonított. Mindenesetre továbbra is a közelben sepregetett.

– Alap? – kérdezte a vörös fényképész, amikor már játszottak.

– Ahogy parancsolja.

Fécampnak jó lapja volt.

– Nem játszom túl magasan, kicsi a jövedelmem, csak keveset veszíthetek.

– Nekem sincs sok vesztenivalóm – felelte Fécamp, és látta, hogy römi, de miért ne kapjon némi állami segélyt a fényképész. Eldobott egy jó lapot.

– Römi vagyok – szólt igen izgatottan Jörgens.

– Érdekes! Két zsoli ellen.

– Érdekes.

Este hétig játszottak. Közben a főfelügyelő ötször telefonált felettesének. Négy órakor megjött a kapitányságra a sürgős válasz Stockholmból: “Egon Jörgenst húsz év előtt bigámiáért körözték. Ügye elévült. Anyja neve Marie Jörgens.”

A vörös fényképésznek kipirult az arca. Zilált hajjal és félrecsúszott nyakkendővel játszott, lihegve, izgatottan…

Folyton nyert. Fécamp százéves olasz vermutot ivott, és veszített. Este hét órára járt.

– Uram! Most mennem kell – szólt Fécamp. – Dupla vagy semmi. Háromszáz frankot veszítek.

“Egy játszma hatszáz frankban! Nagy szó, ha valaki fényképész. De a pasas nem tud játszani” – gondolta Jörgens, és vörös, kuszált haját rendezgette.

– Hát jó.

Fécampnak ritka szerencsés lapja volt. Kiosztáskor nyert! Csak le kellett teríteni. Azonban ő lassan eldobálta legjobb kártyáit.

A fényképész kigombolta a gallérját. Közben a szemüvege eltűnt, és nem találta. Időnként felkavarta a kávéját egy kiflivel, de nem ivott és nem evett, majd a kiflit a felső zsebében helyezte el, a töltőtolla szomszédságában. A cipőjébe morzsa hullhatott fentről, mert fájt a lába… szúrta valami, de nem bánta… Most…

– Römi! – kiáltotta rekedten, és feldöntötte a kávét.

– Uram, nyert – szólt Fécamp, és átadta a háromszáz frankot. A vörös fényképész fixírsótól sárgult ujjai remegtek, amikor elvette, de mosolygott erőltetett tréfával:

– Kivégeztem magát.

– Igen!… Hm… Ilyesmiben is jó egy kis tréning.

Odament az “ügyvédhez”, és a fülébe súgta:

– Mehetünk.

– Hová? – kérdezte türelmetlenül.

– Este a Planéta étteremben lesz az, akit ide vártam. Ott kell találkoznunk.

Elsősorban elmentek frakkot szerezni. A vörös fényképész ezalatt hozzálátott, hogy a cipőjét lehúzza mert nagyon fájt a lába. De ebben megakadályozták.

– Azonnal kövessen! – mondta erélyesen a takarítónő, és egy revolvert fogott rá. Mire felocsúdott, a főpincér megbilincselte, és vitték! A katonai ügyészségen őrizetbe vették. A zárkában először sírt, később elájult, végül levette a cipőjét, és ekkor kiderült, hogy a törött szemüvegén tiport eddig. Az üvegszilánkok összevagdalták a lábát.

Közben Fécamp végigszívta a szivart. Körülnézett a vidáman zsongó Ambassadeur mulatóban, aztán ásított, és megnézte az óráját. Fél öt volt.

Sietve felállt, és odament Hausier-hez.

– Uram! Hajnali fél öt.

– Igen? – kérdezte a civilnek álcázott tiszt. – Hol késik az ön embere?

– Nem tudom, de öt órakor kezdődik a kivégzésem, és nem szeretném, ha elkésnék – nagyot szippantott a szivarjából. Azután odaintette a pincért.

– Menjen le a kapuba, szólítsa meg az első járókelőt, és közölje a felügyelő úrral, hogy az autó álljon elő. Álmos vagyok. Itt az idő, hogy örök nyugalomra térjek. Ez a magáé, fiam.

És odadobta a zsebóráját.

Két perc múlva, egy üveg pezsgővel és egy doboz havanna szivarral felszerelve robogott a rabautón a katonai fogház felé. Halkan dúdolt.

Virrad, és idehallatszik egy hajótülök búgása. Csörgő bakancsléptek közelednek egyforma ütemmel.

Klipp-klapp. Klipp-klapp.

Jönnek! Az elítélt feláll, lehúzza ráncolódó mellényét, és megigazítja a fehér nyakkendőcsokrot. A feje szórakozottan fordul, mintha tükröt keresne a cellában. Ezen mosolyog.

Klapp!

A cella előtt ledobban az escorte utolsó lépése. Nyílik az ajtó, és belép egy főhadnagy.

– Egzekúcióhoz! En avante!

A frakkos egy nagy lépéssel az őrjárat közepére áll. Elindulnak.

Klipp-klapp. Klipp-klapp.

Krémszínű derengés terjed lassan a nap érkezését jelentve, és egy lélekharang szomorú csilingelése muzsikál. Mennek.

Klipp-klapp. Klipp-klapp.

A boltozatos folyosó homályából a forduló végén egy ajtó bukkan elő. Mintha képkeret lenne: mögötte, az első napsugarak kévéjében, fekete asztalnál komoly tisztek ülnek, mozdulatlanul várakozva a fegyház udvarán.

A lélekharang szól…

Második fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.