Csontbrigád

1.

– Hát… mi volt… ott Velencében? – kérdezte a fiútól csendesen, de nem minden fenyegetés nélkül.

– Tavasz… – felelte a 63-as megtörten, mint aki beismerő vallomást tesz.

A kapitány lehorgasztott fejjel bólogatott. Nem találta készületlenül a kijelentés, de mégis… azért megdöbbentő hír, így ezt a nyers igazságot hallani:

Velencében tavasz volt!…

Eddig csak azért nem követett el öngyilkosságot, mert úgy tett, mintha nem tudná.

A sivatagban soha sincs tavasz. Se ősz, se tél.

Nyár sincs.

Csak homok és forróság.

– Azután… mi volt!

– Kapitány úr – mondta halk beismeréssel. – A Flórián terasza körül ott tipegett néhány galamb a Szent Márk téri sétálók lábai alatt, és az Orologio előtt fehér ruhás intézeti leánykák bámészkodtak áhítattal, egy apácát hallgatva.

– Ne titkolj semmit, fiam. Mondj el őszintén mindent. Most már úgyis hiába.

– Nápoly… – súgta a fiú, és a kapitány mélységesen megértő bólogatással jelezte közös gyászukat e szóban.

– Nápoly… – ismételte ő is, szinte hangtalanul a kétségbeesett csodálkozástól ilyen egyszerű emlék felett, amely annyira elmúlhatott, pedig olyan örökkévaló benyomásnak tűnt egykor.

És dúdolt:

…Oh Santa Lucia
Barchetta mii…i…a…
Oh Santa Lucia…

Nincs melódia, ami gyönyörűbb, felemelőbb és meghatóbb, mint egy nagyszerű giccs, ha időszerű lesz bennünk valamiért.

A kapitánynak fájt minden hang, és hallgatta, mint aki nézi, hogy csorog a vére, de beteges örömében nem köti el a sebet. Lihegve bámult a bortócsára, amit ujjaival szétrajzolt az íróasztalon.

– Igyál, te disznó – mondta búsan, s feje apró rezdülésekkel jelezte szívdobbanásainak sűrű ütemét.

– A Corso Vittorio Emmanuelén, a Vomero nevű domboldalban Beatrice Cenci szobrát mintáztam. Szemben a Sorrento lámpái ragyogtak, az öböl túloldalán, Pompei és Capri szigete között…

– Ebben lehet valami – dünnyögte. – Magam is tapasztaltam ilyesféle… furcsaságokat egykor… no mindegy… folytasd.

– És a Vezúv! – folytatta a 63-as diadalmasan. – Volt egy éjszaka, amikor egészen vörös színű köd áramlott a tűzhányó kráteréből. Felkeltettem Ágnest, hogy ő is lássa. Mert nem tudtuk, hogy örülhet-e bárminek is egyikünk a másik nélkül. És néztük a lávaszínű fényt. Néha furcsa villanások fenyegetőztek az ég felé, vörös köd gomolygott, és azóta valami különös kapcsolatom van ezzel a bolondos Ágnessel, akit úgy szerettem.

A kapitány az ablakhoz ment, és a pálinkamámorban eltávozott lélek halottas zománca fénylett két szemén. Ezzel a befelé fordult, üveges tekintettel meredt az ablakon keresztül valahová a tónustalanul sötét, éjszakai sivatagba, és Sorrento lámpáinak apró fényét vélte látni a távolban. Pedig lehet, sőt valószínű, hogy néhány búsan lopakodó hiéna pillantása foszforeszkált csak arrafelé…

– Most hegedülj!

Screbin hegedűje tovább mesélt Nápolyról, és amikor a káplár harmadszor hozott vörösbort a kantinból, tátva maradt a szája.

A kapitány egy bortócsában rajzolgatott valamit, és a 63-as fogoly cigarettával a szájában, nevetgélve mesélt valami tréfás történetet.

Ki hallott még ilyent?!

– Ilyen senkiházi – mondta odakint az őrparancsnoknak -, itt behízelgi magát, és jobb dolga lesz, mint nekünk. Kicsoda ez az alak?

– A hatvanhármas. Mást itt nem tudnak az emberekről.

Ez igaz volt. Mi lehet itt még egy fogoly azonfelül, hogy száma van?

A hegedűszó azonban hirtelen félbeszakadt.

– Hé! Káplár! – kiáltotta az ablakból Sirone. – Ezt a gazembert… kikötni…! Érted? De úgy… hogy… a csontja törjön!

2.

Mi történt?

Mindössze annyi, hogy a fiatalember bemutatkozott. Egy perccel előbb még semmi sem jelezte a hirtelen bekövetkező változást.

A 63-as valami csintalan slágert hegedült.

És közben egy fehér csík húzódott az ég és a sivatag közé, körben, a látóhatár alatt.

– Mennyi időre ítéltek téged… te hatvanhármas?

– Életfogytiglani kényszermunkára.

– És miért ítéltek el életfogytiglanra?

– Kétszeres gyilkosság, rablás, hazaárulás és kémkedés miatt.

A kapitány elfehéredett, felállt, és nagy szemekkel nézett rá. Minden átmenet nélkül egy dráma indult itt, ahogy szinte érezhetően összesűrűsödött a hajnali irodában valami megnevezhetetlen, lecsapásra kész, feszült irtózat.

– Hát… hogy hívnak téged… te izé… Mi?

– Henry Fécamp a nevem, mon capitaine!

A drámai fordulat ezzel lecsapott.

– Te kutya! Te le mertél ülni velem bort inni?! Te egy becsületes katonatiszttel koccintottál?! Egy hazaáruló?! Mi?!

Úgy állt a fogoly előtt, ökölbe szorított kézzel, egész testében remegve, olyan fehéren és kidülledő szemmel, hogy az ökölcsapás puffanó hangja szinte ott rezonált már a levegőben. De mégsem.

Odament az ablakhoz, hogy lekiáltson az altisztnek.

Később hallotta lentről a rozsdás csigák és karikák csikorgását, ahogy kötelet fűznek a gerendára.

Mintha kivégzésre készülnének a hajnalban.

3.

Lihegve, ernyedten ült az íróasztal előtt. Micsoda ostobaságot követett el!

Az még itt a fenében, Szudán mélyén sem számít, ha egy tiszt valamelyik fogollyal a nótáját húzatja, vagy adomákat meséltet… Mon Dieu!… Hiába írja elő a tiszti kódex, hogy rangjához nem illő társaságban mulatozó tiszt vétsége súlyos elbírálás alá esik.

Miféle rangjához illő társaságot keressen itt, a homokbuckák között?

De Henry Fécamp hazaáruló! Ezzel koccintani nem vétség, hanem bűn! Erre nincs mentség. Ez csakugyan méltatlanná tesz egy tisztet a kardbojtra.

Odaállt az ablakhoz. A derékig mezítelen 63-ast éppen felhúzták az oszlopra, hátrakötött csuklóinál fogva, amíg csak a lábhegye ért a földhöz. Sirone kapitány határozott mozdulattal felvette a telefonkagylót.

– A marokkói fővonalat kérem!

Izgatottan dobolt az asztalon. Múltak a percek. Az udvarról kiáltás hallatszott.

– Debout!

Most kötik fel másodszor. Ha elájul a delikvens, végigöntik vízzel, és amikor magához tért, újra felhúzzák, a csuklójánál fogva.

– A vezérkar D-osztályát adja… a travaux parancsnoka kéri.

Dobol az íróasztalon. Nézi az ujjait. Azután a füléhez szorítja vállal a hallgatót, és cigarettát sodor. A nap már 45 fokos szögbe emelkedett. Phű! Izzik a dohos iroda. Az udvarról rövid kiáltás süvít:

– La bas!

Valami nyikorog. Berozsdásodott csiga vagy kampó. Test zuhan, vödör csördül, víz ömlik.

A vonal zúgó mélyéről jelentkezik Marokkó!

– Larmantier ezredes urat kérem!

Nyikorgás, rövid zaj hangzik az udvarról. Egyre feszül a forróság, úgy feszül, mint lábujjhegyre merevülő emberi test az oszlop hosszában.

– Larmantier… Szervusz… Mi van?

– Szervusz. Jelentést teszek egy vállalkozásról, amire nem volt utasításom. Emlékszel még bizonyára a szörnyű esetre, Ulogi-oázisban, amikor egy bizonyos Henry Fécamp nevű közlegény megölt két embert, és elrabolt egy irattáskát.

– Emlékszem…

– Akkor bizonyára tudod, hogy mi lett Fécamp további sorsra…

– Hogyne. Kivégezték.

– Mi?

– Halló… fújj a kagylóba! Fécampot halálra ítélték, és kivégezték.

Szünet. A kapitány csodálkozva meredt maga elé. Egy homlokára lógó tincsről verejtékcseppek hullanak le.

– Ez biztos, kérlek? – kérdezi a telefonba elhűlten a kapitány.

– Biztos.

4.

Zsibbadtan áll. Mi ez? A 63-as hazudott?

– Ligert!

Semmi válasz. A fene ezt az írnokot! Hol a csodában van? Átsiet az irattárba, és sietve matat a rabok aktái között. Sok-sok szürke mappa, címkével. A címkén egy szám… 59, 61… Itt van! 63!

Kis híján elejti. A mindenségit!… Ez áll a mappán:

Prisonier
NO. 63.
(Travaux Forcés)
193.. XI. 20-án meghalt. Vérhasban.

Szóval 63-as fogoly egyáltalán nincsen? Részint kivégezték, részint régebben meghalt vérhasban. Hát akkor ki ez, akit éppen fellocsolnak az udvaron?

– Ligert!

Ezt a gazembert becsukatja! Visszamegy az irodába, de még az ajtón kívül van, amikor cseng a telefon. Felveszi:

– Itt a Szolgálat őrnagyparancsnoka Marokkóból. Larmantier ezredesnek jelentett valamit a kapitány úr. Kérem, ismételje a jelentést.

– A hatvanhármas jelzésű fogoly, aki Henry Fécampnak nevezte magát, véletlenül elém került az éjszaka. Úgy tettem, mintha nem ismerném a nevét, és reggelig jól tartottam, itallal is kínáltam, mert azt reméltem, hogy talán beszélni fog.

– És?

– Semmi sem történt, de nem mertem továbbfolytatni az ügyet. Kissé kockázatos egy árulóval szórakozni felsőbb utasítás nélkül.

– Értem. Legrövidebb időn belül parancsot kap a továbbiakra nézve.

Kattanás. A kapitány is letette a kagylót.

Az ablakhoz ment. Fécamp éppen akkor zuhant negyedszer, mint valami rongyhalom, élettelenül a földre, és végigöntötték vízzel.

A kapitány lekiáltott:

– Fini! Vigyék a gyengélkedőbe!

Gyorsan visszabocsátotta a pokrócot, mert a szemébe csapó sárga izzástól elviselhetetlenül kínlódott.

– Ligert!

Most jött az írnok. Szemüveges, szőke, sörtehajú katona. Cvikkere mögött két engedelmes, közömbös szem pislogott sűrűn. Ligert szögletes alak volt. Nem tudott megfelelő “ént” produkálni a külvilág számára, ezért minden tettét, szavát, hangulatát bizonytalanul váltakozó kedélyállapot tette szögletessé. Általában szinte személytelenül közönyös volt; egy dolgozó és mosolygó gép. Ligertről azt is feltételezhette az ember, hogy munka után, amikor visszatér a szobájába, nem fekszik ágyba, hanem tokba teszi magát, és megszűnik éjszakára.

Kénszínű, sűrű, gondozott, szőke bajusza vastagon fedte hosszú felső ajkát. Az arca parasztosan piros volt, kissé zömök termete, ha felettes előtt állt, laza, de tiszteletteljes testtartásba süppedt, amint hátratette a kezét.

Különös szokása volt, hogy időnként valamelyik zsebéből egy-egy darab kenyeret húzott elő, marokra fogta, beleharapott, és fogainak egy erőteljes rántásával szakított belőle. Zubbonyzsebében előfordultak ilyen titokzatos kenyérdarabok. Talán e puritán táplálék iránti tisztelet folytán, de az is lehet, hogy falánksága miatt, Ligert szenvedélyes kenyérevő volt, mint ahogy mások a morfinizmus rabjai vagy szokatlanul lelkes nőbarátok. Talán ez a szokása is hozzájárult ahhoz, hogy örömök és szenvedések iránti tompasággal s ilyen paraszti jó egészségben maradt az inferiorus környezet ellenére.

– Oui, mon capitaine – mondja egy dobbanással, és leragad a küszöbön.

Szelíd szemekkel kutatva körülpillant, fényesre mosott arcára kirajzolódik a lehangolóan bárgyú mosoly, és a szája szélén egy nagy kenyérmorzsa ragad.

Szabályszerű pihenjbe veti az egyik lábát, mintha egzecírozna.

– Maga kezeli az irattárat? – kérdezi Sirone.

– Oui, mon capitaine.

– Miféle izé ez… a halott hatvanhármassal, aki él?

Ligert állt és pislogott.

– Nem érti? – rivallt rá a kapitány. – Hogy kerülhet itt a szemem elé ma délelőtt egy katona, aki már régen meghalt?

– Az apai nagybátyám egyszer olyan részeg volt, hogy saját magával találkozott egyszer az előszobában. Ez a nagybátyám azóta mindennap reggelig ül a kávéházban.

– Hülye!

– Nem hiszem, mon capitaine, csak szintén roppant iszákos…

– Ide hallgasson! A hatvanhármas dossziéján az áll, hogy meghalt. És a hatvanhármas jelzésű közlegény itt állt előttem, ahol maga!

– A szekrénynél?

A kapitány hosszan gondolkozott. Az asztalról egy lovaglópálcát vett fel, amelynek bőrdarab fityegett a végén.

– Ligert – mondta azután fáradtan. – Errefelé ritkán látni azt a sanyarú városi lovat, amilyen régimódi társzekerek előtt a járda mellett vesztegel, és súlyos fejét az aszfaltig lógatja, világtalan, ónszínű, bús szemével… Egy ilyen ló jut az eszembe magáról, ahogy itt áll.

Ligert jobb lába helyett a balt teszi előre, és áthelyezi testsúlyát a hátrahúzott lábára. Lyontey marsall képére néz, és rágóizmai megmozdulnak a bőr alatt, mert ellennyomást gyakorol ásításra feszülő állkapcsára, miközben megrezdül néhányszor mindkét orrcimpája.

– Most pedig gondolkozzék, maga disznó, mert összetöröm a fejét! Hogy kerül a valóságos állomány irattárába egy halott mappája?

Először megvakarja az orrhegyét, miáltal lehullik arcáról a kenyérmorzsa. Majd búsan tűnődik, végül felderül kissé.

– Azt hiszem tudom, mon capitaine. Néhány mappát a páncélszekrény írásai között kell őrizni. Ezeket helyettesítjük egy megfelelő halott irataival. A halott mappája azt jelzi, hogy a helyére illő írásokat titkos okiratként keze…likkk!

Az írnok nagyot csuklott az utolsó szónál. Sirone most felemelt karral rázta a pálcát, és a fityegő bőrt figyelte mereven, mintha gyanakodna erre a holmira. Lusta légycsomók döngtek körülöttük, és egy aznap befestett szekrényen a forróságban olvadozó máz terpentines odőrt párolgott az iroda dögízű melegébe.

– Ligert!… Hozasson italt!

Mialatt az írnok a kantinba megy, kikeresi a páncélszekrényből a 63-as mappát. Az írnok eltalálta.

Szigorúan bizalmas!

A fedőlapon ez állt a címkén:

A gyilkosság, kémkedés, rablás és hazaárulás
bűntette miatt életfogytiglani kényszermunkára
ítélt 63-as közl. III. zászj. 2. száz. ügyének iratai.
Az ezred páncélszekrényében őrzendő!

Ligert rövidesen visszatért. Letette Sirone kapitány elé a pálinkát, és hatalmasat csuklott. Nyomban utána ijedt vigyázzba rándult megdermedve. De bárhogy igyekezett uralkodni magán, ismét csuklott, méghozzá egy csodálkozó hördülés kíséretében.

– Ha nem hagyja abba ezt a folytonos kenyérzabálást – mondta sóhajtva Sirone -, akkor lecsukatom, hogy belezöldül.

Ligert akkorát csuklik, hogy szinte sikoltásnak hat.

– Igyál vizet! Eredj az ezredorvoshoz, vagy zabálj kenyeret, de csinálj valamit, az isten szerelmére kérlek, mert ha még egyet csuklasz, széthasítalak! – Lihegve kaparászott a pléhdobozában, hogy cigarettát sodorjon.

– Mióta szolgál itt?

– Tizenkét éve. Pallér voltam.

– Micsoda?! Hány éves maga?! Mi?!

– Még csak ötvenegy, mon capitaine.

Különös csodája a természetnek! Egy pallér, akiben megállt az élet.

Eh bien! Mit törődik ezzel?!

– Pokrócot az ablakra! Ha nem mondom, hát elfelejtitek. Disznók!

Egy másodpercre beözönlik a nap irtózatosan, és felzsonganak a legyek, amíg az ablakra vizes pokrócot tesz az írnok. Ezalatt elgondolkozva nézi a mappát.

– Mondja… Szokták itt… azelőtt a parancsnokok… az érkező rabok kísérő aktáit olvasni?

– Előfordult már. Privert kapitány például mindig gondosan átnézte a mappákat.

– Miért érdekelték az iratok annyira Privert-t?

– Grafológus volt. Az olyan régi iratokat tanulmányozó kedvtelés. Semmi értelme… Volt egy unokahúgom, az mindég kirándult. Szintén érthetetlen.

– Úgy? Hm. Na jó. Most menjen kissé a fenébe.

Felnyitotta a poros akták keménypapír födelét, hogy belenézzen a 63-as hadbírósági ítélettel lezárt ügyének iratai közé.

…És ebben a pillanatban már elindult mindent elsöprő hatalmával az igazság, hogy élők, holtak, kicsinyek és hatalmasok akaratán túl diadalmaskodjék.

Azonban Sirone kapitánynak erről sejtelme sem volt. Ásított, és hozzáfogott az olvasáshoz.

Negyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.