Csontbrigád

1.

A tornádó közeli érkezését általában tikkadt szélcsend előzi meg. Olyan fenyegető éppen e mozdulatlanságában, olyan félelmetes a csönd, mint egy talpára lapuló párduc. Azután megmozdul egy lomb. A kertben álmos bogarak vonulnak egyenletesen.

Valami készül!

Egyetlen, nagy falevél különválik az ágról, és széles pályán, lassú hullással földet ér.

És egyszer csak vastag árnyék vetül a mezőkre, megzördül a kert, és befut a támolygó vidékre a végítélet őrjöngő forgószele.

Ezt jelenti a súlyos, langymeleg szélcsend.

A büntetőszázad erődjében is nyomasztó az egyhangúság, amely most mégis más, és nem tudni, hogy miért?

A túlfeszült légköri elektromosság titokzatos fénygrafikonokat rajzol a fekete égre, és minden villanás fenyegető jóslatként cikázik át a sivatag felett.

Az első, jelentéktelennek látszó előhírnök, amely a romboló vihart mintegy bejelentette; Vigoin főhadnagy érkezése volt.

Három órakor délután ért Bahr El Szudánba, jelentkezett a kapitánynál, és bemutatta a parancsát. Ebben azzal az utasítással indították útnak, hogy átvegye elődjének, Screbin főhadnagynak a szolgálatát mint helyettes parancsnok.

Screbin halála után Libourne-t illette volna a helyettes parancsnoki hatáskör. Ami természetes is, miután éppen az újonnan érkező tiszt ismeri mindig legkevésbé a helyi viszonyokat.

De “odafenn” sokszor így vagy úgy találnak helyesnek valamit, és katonáéknál sohasem divatozott, hogy egy-egy szokatlan parancsot megindokoljanak. Libourne vérig sértve visszavonult a szobájába, holott Vigoin igazán nem volt oka a különös intézkedésnek. Sirone-t nem utolsósorban érdekelte, hogy új tisztje alkalmas cimbora-e a Coin de l’Enfer éjszakai kvaterkázásait illetően.

Este már együtt poharazgattak az irodában. A nyugati légáramlás idején különösen fülledtek és siralmasak itt az éjszakák.

– Borzasztó magányban élsz, kapitány úr – mondta a főhadnagy.

– Screbin óta nem volt itt megfelelő kellemes társaság.

Vigoin sokáig puhított egy cigarettát, három ujja közt görgetve. Azután nyomatékkal mondta:

– Hallottam, hogy van itt egy érdekes fogoly, aki hegedül.

– Úgy… – páráktól fényes, sárga, püffedt arca kutatóan nézett a tisztre. Szóval tudja. – …És mit tartasz… a katonai becsület szempontjából… az esetről?… Valaki jóhiszemű tájékozatlanságában egy hazaáruló gyilkossal összeérinti a poharát… Mi? Baj?

– Ha Fécamppal teszi az illető – felelte Vigoin igen határozottan és szembefordulva a kapitánnyal -, akkor fontos kötelességet teljesít! Felhatalmazásom van arra, hogy ezt közöljem veled, kapitány úr.

Sirone meghökkent, azután jelentősen bólogatott: ahá!… Itt a rangidős Libourne mellőzésének oka.

– Te a Szolgálat embere vagy?

– Engem azért küldtek ide – válaszolta kitérően -, hogy az elrejtett irattáska ügyével foglalkozzam. Illetékes helyről azt üzenik az erőd tisztjeinek, hogy aki szóra bírja Fécampot, az visszakerül a félbeszakított katonai pálya régi beosztásába. Te jól kezdted, kapitány úr, folytasd ott, ahol elhagytad.

– De én nem tudok egy árulóval kvaterkázni! Egy gyilkossal! Az ördögbe is!… Tiszt vagyok… és nem a Szolgálat embere! – Az asztalhoz tántorgott, hogy pálinkát töltsön. – Vedd tudomásul, hogy nem ismertem annak a fráternek a curriculum vitae-jét amikor leültem a pohár mellé vele. Utólag telefonon másként tüntettem fel az esetet, hogy kivágjam magam.

– A Szolgálat azonban komolyan vette a jelentésedet, és úgy intézkedett, hogy folytasd ott, ahol elhagytad.

– Tehát parancs? Jó! Rendben van!… a mindenségit. – Felhajtotta a pálinkát, és lihegett, mint aki nagy futásból most pihen meg. Pedig régóta üldögélt már, de elnyűtt szívének ritmusát folytonosan ismételte ez a szapora szuszogás, amellyel állandó légszomja ellen küzdött.

– Akadozik ez a rongyos gép…

Blazírt, lekicsinylő arckifejezéssel vállat vont, mintha megvetné önmagát, amiért egyáltalán jelentőséggel bír előtte a mája, a szervezete, szóval az élet fiziológiai ostobasága, amellyel fenntartja magát, puszta szokásból, teendőinek posztumusz változásaként, Bahr El Szudánban… Lassan imbolygó fejjel, üresen merengett egy bizonytalan pontra a levegőben, és cigarettát sodort.

– Ne vedd rossz néven, pajtás – szólalt meg végre rekedten -, minden tiszteletem a Szolgálat derék bajtársaié, de én ott őrvezetőig se vinném fel… Katona vagyok, a kapott parancsot habozás nélkül teljesítem! Még azt is, hogy poharazgassak egy kémmel… De szívesebben rohamra vezetek két szakasz vöröskeresztest ötezer lázadó tuareg ellen, ha szabadna választanom a parancsok között. Mon Dieu!… Egy kémmel koccintani… Ezt a stratégiát Saint-Denisben elfelejtették belém nevelni.

Sirone szuszogva bámult a kéken terjengő füstbe. Két-három egér is átfutott előtte a padlón. Miért van itt annyi egér?

– Én nem vagyok babonás… de itt van valami a levegőben… Itt furcsa az élet… Senkiről nem tudom, hogy mi forr benne. A mindig jókedvű Screbin gondolt egyet, és fütyürészve fejbe lőtte magát…

Az ablak előtt, mintha óvatosan, előrehajlással bekukkantana valaki, a holdvilág közelgő síkjában lassan kirajzolódik egy meredt pálmakorona. Lombjai között a kardlevelek homályos foltja kontúrokra tágul, és egy hatalmas, éppen nyíló rózsára emlékeztet.

Egy felriadt madár sikoltott jó messze valahol. Vigoin koponyáján apró nyilallások futottak át, mintha időnként életre kelne egy-egy varrata. Az üveges fényben duzzadó pálmakorona megzörren, kíváncsi majomfej bámul egy pillanatig a szobába, majd hangos fogvicsorítással eltűnik hirtelen.

Egy egészségügyi katona jön, és sárga cédulát tesz a kapitány elé. Sirone egy kézjegyet firkant rá, és a legény megy.

A forró, nyirkos levegő zsírosan fekszik az arcukon, és időnként sóhajtanak. Rossz ízű, keserves csend ül a váróteremszerű, fullasztó légkörű kaszárnyairodán.

– Nem említette a hatvanhármas, hogy pénze van? – kérdezte Vigoin. – Kétmillió frank értékű ékszer is volt az írások között. Nemrégen kiderült, hogy a meggyilkolt százados örökséghez jutott, és Marokkóban átvette, az amerikai követségen.

– Igen, tudom… emlékszem – szólt bágyadtan a kapitány, és mert nagyon elnehezült a feje, szinte a fél üveg pálinkát felhajtotta egyszerre.

Vigoin járkálni próbált, de a padló tiltakozó felnyikordulásaira ismét leült. Itt minden disszonáns hang végletekig feszítette az idegeit.

– Voltak testvérei? – kérdezte Sirone, és ásított.

– Villiers-nek? Egy… öccse él… Mathias Villiers színész. Legutóbb Londonban szép sikere volt, úgy mondják… És Villiers százados, szegény… Hová is tehette volna biztosabb helyre az örökségét, mint a legféltettebb hadititkok közé?

Az egészségügyi katona ismét bejött egy sárga lappal, és Sirone aláírta.

– Hozzon fel sós kekszet az ezredorvos úrtól – szólt az eltávozó legényhez.

– Ez miért jár ide aláíratni? – kérdezte Vigoin, amikor ketten maradtak.

– Sok tífuszos van az erődben, és ezek éjszaka szoktak meghalni. A legsűrűbben tizenkettő és négy óra között… Meg tudná mondani, hogy miért?

Vigoin idegesen hátrasimította néhányszor a haját.

– Minek ez az aláírás a sárga lapon?

– Rendkívüli állapot esetére előírt temetési engedély. Járvány idején legkésőbb egy órával az elhalálozás után muszáj elföldelni a tetemet.

Ásított. De nem volt álmos. A pálinka lángja lassan kigyúlt benne.

– Meg tudná mondani, Vigoin, hogy miért éppen tizenkét és négy óra között szeret meghalni a tífuszos beteg?

Vigoin az ablakra nézett, azután a mennyezetre, tanácstalanul. Vastag, rossz íz telepedett a szájára, és émelyegni érezte a gyomrát.

– Kérlek?… Nem… Nem… nem tudom…

Ez veszett egy táj! A szemhéja fölött lüktetett, és fáj valami forró nyomás.

– Jó lenne – mondja szomorúan -, ha ezt a hatvanhármast nem vinné el a tífusz, mielőtt a vallomást kivettük belőle.

– Azt a frátert ma reggel kiköttettem… – jegyezte meg olyan hangon, mint aki utólag megnyugtatja lelkiismeretét, hogy lám, nem volt igazságtalan. – Talán jobb lett volna, ha megnyúzatom elevenen, mielőtt zeneszerszámával ásatásokat végez a lelkemben.

– Ezt nem értem, kérlek – mondta Vigoin.

– A gazember minden alantassága ellenére költő. Mondjuk, abban a démoni, elfajzott értelemben, amellyel némely ember olyan fenségesen rútnak látja a gonoszt, hogy az már műbírálati elemekre bontva a “szép” fogalmának is megfelel, mint a Pokol dantei látomása. – Most fellobogott benne az alkohol, szemei áthevülten csillogtak, és a mámoros ember torzult ítéletével nagyszerűnek látta zavaros megállapításait. – Azt hiszed, hogy az a bizonyos görög nem a szépet hitte, amikor torz árnyait életre fantáziálta az Escorial falain? De éppúgy lehetséges az is, hogy ha nem tanul meg festeni, akkor mint világhírű bűnöző hívja fel a figyelmet magára, mert az emberiségben lappangó alkotóenergia egy!… A művészet a szerelem és a hatalomvágy regulátorain keresztül utat tör, mielőtt felrobbantaná az ember ép elméjét. De a bűn is csak ilyen változata az átalakult alkotóenergia biztosító szelepének, hogy eltávozhasson az emberből, különben szétvetné! El Greco talán hazaárulásban keresi a nagyszerű beteges vízióit, ha nem festi valósággá őket. De az is lehet, hogy az emberiség közérdekében revellált volna, mint Zoroaster, vagy akár mint az öreg Kneipp páter. De éppúgy lehetett volna Róma-hódító Szent Pál, esetleg valamelyik óceánokat legyőző konkvisztádor… Ez a fiú tehát költő. Megénekelte életével a bűnt…

– Parancsolsz?

– Azt mondom, hogy talán, ha szebben hegedül ez a fiú – folytatja lendülettel -, vagy jobban mintázza a szobrait, úgy nem öli meg a századost. Nagy gonosztevők olykor dilettáns művészek, és nem egy nagy művész dilettáns gonosztevő volt, mint Rembrandt vagy Villon… Itt nálunk, az erődben pillanatonként érezheted: céltalanul maradt magasfeszültségű ambíciók roppant rémülete cirkulál.

– Elsősorban – tűnődött egészen másfelé Vigoin, és forró szemhéjait végigsimította – talán a tisztekkel törődöm…

– Parancsolsz?… – Ivott, mert mámoros, önhitt lelkesedése kissé lohadt már. – Itt van például egy hatáskör nélkül tévelygő, felgyülemlett invenciójú ember: Libourne. Havonta telefirkál egy füzetet… Memorandumokon dolgozik. Mint a katonai büntetőrendszerek nagy reformátora hiszi az érvényesülést. Csupa ostobaság. Átveszem a füzeteit azzal, hogy majd alkalmilag foglalkozom az eszmével. Hadd írjon. Nem igaz?

Vigoin szomorúan hallgatta, hogy milyen tárgyilagos lélektani és műtörténeti révületbe lelkendezik májbajával és letört pályafutásával ez a kapitány, a légköri nyomástól duzzadó sivatagi éjszakában. Az új klímától meglepett szívizmok szabálytalanul rángatóztak, és a sirokkó áramlásában növekvő ingerültsége szinte dührohammá fokozódott.

Amikor ösztönszerűen felhajtott egy kis pohár pálinkát, megértette, hogy miért alkoholista úgyszólván mindenki ebben az erődben. Fél perc múlva átmelegedett az arcbőre, és egyenletes szívműködése lett a szesztől.

– Ez az ember, ez a gyilkos költő – folytatta Sirone – kiásta a lelkem paleolit, miocén, vagy mit tudom én, milyen rétegéből az eltemetett Campanilét és a római Quattro Fontane szobrait a Quirinale mögött, ahol egy nőt vártam mindig.

Jött az egészségügyi katona. Egy újabb sárga papírt hozott, és kekszet is, az orvostól. A kapitány szignál, a legény elmegy, és Sirone folytatólag mesél, széles karlendülettel:

– …A Via Rasella felől jött mindég a nő, és sárga raglánt hordott, mint a férfiak. Megjegyzem, az is lehetséges, hogy egy méltatlan elődöm tulajdona volt ez a raglán, most már nehéz lenne eldönteni… Akkor egyszer gondoltam, hogy megkérdezem, sok más kérdéssel együtt, ami fontosnak tűnt előttem. Éppen a Termini felé mentünk, ahol egy Mózesszobor és két mellékalakja árkádos szökőkutat alkotnak… szerintem Fontana legsilányabb munkája… Itt akartam sok mindent kérdezni, és esetleg jó lett volna, de jött egy ismerős. Szomorú előérzettel üdvözöltük, mert ez minden kérdést elnyelt akkor. És várni kellett… Így lett az Örök Város lassanként most már Örök Várás…

A katona jön… Sirone firkant… Sárga papír lebben…

Vigoin hátrahajtotta a fejét a szék támlájára. Szenvedett.

– Ez a fiú – mesélt a kapitány derűsen – kiásta egy hegedűvel a száraz porból Rómát. És azt is, ami Rómával együtt már a sírban fájt, tehát igen csendben könnyezett csak… Hogy miért éppen ő? Ez titok. Itt a titok éltető elem, természetesen kiválasztódó ellenmérge a valóság ciánkálijának.

Hirtelen elhallgatott…

Vigoin felkapta a fejét! Mi ez?!

Furcsa hang keletkezett valahol.

Sirone felemelkedett, és előremeredt az asztal fölött, két öklére támaszkodva.

– Mi ez, az istenért? – kérdezte Vigoin az idegességtől dallamos, türelmetlen kiáltással.

Különös, légyraj döngésénél nem erősebb, zümmögő jajongás áradt valahonnan. Állandó és vontatott hanghullámzás volt ez, egy szívbe markoló döngicsélés, amelyből halksága ellenére egy betű szerinti jaaj ismétlődött szüntelenül.

– Mi ez… kapitány? – kérdezte, most már susogva és rémült álmélkodással.

Sirone felhúzta a két vállát, és panaszosan, kimerülten felelte:

– A Csontbrigád… jajgat ilyenkor!… Szörnyű!

És özönlött… Millió légy zümmögéséhez hasonló, folytonos hullámban, döngicsélőn. Mintha egy nagyon magas ház tetején epekedő macska jajgatna, vagy a szomszédos lakásban felriadt csecsemő sírna keservesen…

Vigoin az ablakhoz lépett. A homlokán egy ér szinte kisujjnyira duzzadt, és úgy érezte, hogy az ajkai vastagon, érzéketlenül feszülnek. Gyorsan kitolta néhányszor a nyelve hegyét, hogy megnedvesítse a száját. Szemközt éppen egy sziklatönkre tűzött a hold, és mint apró hernyók, bizonytalan kontúrok mozogtak. Füstszerűen terjengő por lehet… Vagy emberek? Nem látszott tisztán, pedig hófehér és ezüstös színeknek olyan fenségesen tiszta crescendójában fénylett ez a sivatagból kiálló, magányos tönk, olyan egyedül, egy tenger közepéből hirtelen felmerült korallsziget módján, olyan felnagyítva és élesen a holdvilág és a homokhullámok között, hogy az ember szinte elérhetőnek hihette kinyújtott kezével.

Forró pálinkagőz áramlott Vigoin arcába. A kapitány lépett mögéje.

– Ott a Csontbrigád… Látod?… A kitaszított árulók… külön tanyája… A rendes kényszermunka valóságos rangfokozat a Csontbrigád-hoz viszonyítva.

– És mi az a vörös folt?…

– Nem tudom… Este látszik… Valami tűz… Ez titok… A legnyomorultabb rabnak is lehet titka. Szívesen elkoboznám tőlük… De nem megy. A Csontbrigád-nál… Aki oda felmegy, az sohasem tér vissza… És nem lehet tudni, mi a titkuk. De élnek, ez biztos. – Szinte fuldokló küszködéssel kigyónja a legszörnyűbbet. – Azt is mondják, hogy… kannibalizmus van ott… közöttük… Rémes…

Könnyű szél suhant át Szudánon, és feléjük hozta a jajgatást.

Vigoin, hogy a padló döngése szétrobbantsa a Csontbrigád jajgatását, kemény léptekkel az asztalhoz megy, és felhajt egy pohár pálinkát.

– Kérlek, kapitány úr – mondja érdesen -, úgy látom, hogy elsősorban a beteges szorongás szuggesztiójával kell megküzdeni annak, aki itt élni akar.

Sirone vállat vont:

– Ki akar itt élni?

Vigoin hirtelen tört lendülettel visszahullott iménti szívtelen, réveteg beszédmódjába:

– Hát ez nem legenda?… Ezzel a Csontbrigád-dal? Ez van?

– Nincs… Én sem hiszem. Pedig látom… De a lelkem legmélyén nem hiszem… Valami neuraszténiás egyén álma az egész… Nem igaz… Velem együtt csak vízió.

A jajgatva döngicsélő legyek hallucinációja most újra feléjük áramlott szaggatottan…

– Ha nem ébred fel ez a neuraszténiás álmodó, akkor itt még rémségek fognak történni. És tudod-e, miért?!… – Ujjai közül szertehullott a dohány, heves mozdulatától, ahogy elrántva a nyelve előtt, megnyálazta a frissen sodort cigarettát, tántorogva. Rekedt kiáltása kettős visszhanggal recsegett az éjszakában. – Tudod-e, miért?! A természet nem akarja, hogy itt emberek éljenek, érted?! A természet alattomos fegyvernemei hisztériával, reumával, a csontok és a lelkek megmérgezésével kiintrikálja innen az embert, és helyreállítja a status quót… Ez az! Érted? Csak a hulláink maradnak itt, amíg elvégzik velük kényszermunkájukat a férgek. Azután semmi… Csak a hír és a rege és mindaz, ami hazugság… Erre iszom! Szervusz… Mi itt már régen nem koccintunk egymás egészségére… Minek a hajdani kedves ismerősöket emlegetni?

Kifulladt. Az ócska motor, amely megtágult szelepeivel nekirugaszkodott időnként, most leállt.

2.

Vigoin sóhajtva leült, és végigsimította a homlokát.

– Mit tudsz te, kapitány úr, a Csontbrigád-ról?

– Semmit. És ez a tiszta igazság. Nyolc év előtt egy század legionárius elindult, hogy a Baghar-fennsíkon elfoglalja a szabad Baghar-mozlimek földjét Szudán északi részén. Itt fenn… – kimutatott az ablakon – táboroztak már egy hónapja. A rabokkal együtt vágták a sziklát, hogy utat készítsenek a hegyláncon át, a lapos fennsíkon, ahol nem terem meg se fű, se fa. Nincs árnyék. Irtózatos gránittönk… Azután robbanás történt. Állítólag merénylet volt. A munkahelyen tartózkodó tiszteket eltemette az explózió. A katonák nekivágtak a sivatagnak. Talán az ártatlanok is elszöktek, hiszen szárazon egy sem vihette el. Két hét múlva láncra verve visszahozták őket… Vezetőjük, egy tűzmester, azt vallotta, hogy parancsuk volt az indulásra, mert valami váratlan hírt kaptak a tisztek. Ez természetesen ostobaság. Felvezették valamennyit egy sziklába vájt lépcsőn a Pokoltetőre. Így nevezték a fennsíkot. Ez a keskeny feljáró volt az egyetlen összeköttetésük a külvilággal… Amikor mind fenn volt, Murier ezredes parancsot adott lent, hogy a lépcsőt felrobbantsák mögöttük.

Vigoin megborzadt.

– Ennek nyolc éve – folytatta Sirone, és szétvetett lábain ingadozva járkált. – Azóta ott élnek. Minden embernek bizonyos mennyiségű követ kell naponta kifejteni. Ennek ellenében a drótpályán járó felvonón megkapja az ellátását. Itt a hadseregnek átjáró kell, tehát lesz is. Tíz méter szélességben.

– És nem… pusztulnak el?

– Az eredeti Csontbrigád katonái közül már nem sok élhet. De utánpótlást kapnak emberben… Időnként fellázad valahol egy osztag, vagy néhány fogoly… Bahr El Szudánban visszaeső bűnösnek minősül. Ezek a Csontbrigád-hoz kerülnek, ahonnan nincs visszatérés.

Vigoin mereven bámulta a szivarját. Aztán kinézett az ablakon a csendes éjszakába.

– És… ellenőrzés… orvos… felszerelés?…

– Felszerelést időnként pótolunk. Egy eszelős rab érintkezik velük.

Elfogyott minden szó belőlük. Tisztán hallatszott a gőzölgő éjszakában néhány lomha, nagy cseppje a lecsapódó párának, amint a tetőről a kőre hullik.

A kapitány kimerülten roskadt a foszlott kanapéra.

– “Itt semmi sem jó!…” Ezt kellene felírni mint jelmondatot… – súgta érdesen… – A múlt is halványabb napról napra.

Később elaludt a bőrkanapén. Hátrasüppedt koponyával, nyitott szemmel, hortyogva, és szigorúan ráncolódó homlokáról patakzott a verejték.

3.

Vigoin vagy tíz percig jelentést írt.

Azután lezárta a levelet, és csendben kiment. Merre van Screbin szobája? Még nem ismerte a járást itt Bahr El Szudánban.

A sötét, dohos folyosón minden csendes volt. Virradt már, és az egyik ablakon keresztül odalátott a holdfényes, kopár Pokoltető csonka kúpjára.

Miért jajgat a Csontbrigád?… Egy őr lépte kopogott az udvaron, és elhalt valamerre.

– Anton!

A keresztnevén szólították…

Hökkenten sarkon fordult. A folyosó sötét beszögellésében egy árnyat látott a háta megett.

– Ki az?

– Én vagyok…

Egészen a beszélőhöz lépett… Lassan felismerte.

– Te!… Te itt vagy?…

– Mit akarsz tőlem, Anton?!… Itt is üldözöl?

– Ostobaság, és nem értem egyáltalán a merészséget.

– Várj! Hallgass rám! Menj el innen! Ne szaglássz, ne kutass…

– Tessék?! Ez azt jelenti, hogy te… maga… tud valamit az erődben lejátszódó furcsa és…

– Te magázol?! Én a tiszttársad vagyok, és…

– Elég volt ebből a beszédmódból!! Feleljen a kérdésemre! Tud valamit?…

– Nem tudok semmit… Csak azt, hogy elég volt, Anton…

A Csontbrigád furcsa, nagyon távoli jajgatása hallatszott.

– Vigyázz… – súgta Vigoin fülébe a lappangó ismeretlen. – Könnyen megtudhatod, hogy miért jajgat a Brigád, de nem lesz senki, akinek elmeséld…

Mielőtt felelhetett volna, a fenyegető árny elsuhant.

Vigoin kimerülten, lihegve nekidőlt a falnak, és forró szemhéjai bágyadtan lezárultak egy pillanatra. Tág, feszülő lüktetéssel, szinte egész testében dobogott a vér. Leült az irodában, hogy gondolkozzék. De agyában felborult minden logikai sorrend.

Kissé elszunnyadt. Az ébresztő trombitahangjára felnyitotta a szemét. Pokoli fejgörcse volt, és a hörgőiben leülepedő párától hurutosan sóhajtott. Elindult a tiszti lakások felé. Szürkült. A pókhálószínűen derengő, alvadt égbolt foszladozó ponyvaként dőlt a sivatag fölé. Sirone kapitány felébredt az ócska kis kanapén, ahol ruhástul elaludt, részegen. Fejgörcse volt, és a szája pokoli szárazságban égett. Nagyot nyújtózott. Sajgó ízületei ropogtak.

“Micsoda sivár, halottas nihilizmussal telik itt minden napja céltalan kín szolgálatában… Igaz! Szolgálat.” Ásítva, szédelegve a kardját csatolta.

Ekkor egy lövés dördült…

És nyomban utána felharsant a trombita.

Alarm!

Hetedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.