Csontbrigád

1.

A Pokoltetőn váratlanul történt bűntény ijesztő fordulatok gyümölcseit érleli gyors egymásutánban.

Az igazság láthatatlan tankja nem ismer ellenállást, ha elindul, akkor robogásába belesiketül és belepusztul minden emberi igyekvés.

Itt fenn tovább hajszolja Fécampot az átok, amelyet magára vett.

Este.

Munka után Rouen rosszullétről panaszkodik. Kissé ijesztő a helyzet. Nincs Gyenge Hiéna. Senki sem hajlandó meghalni. Új fogoly nem jön. A régiek bírják.

Így nem lehet élni. Két-három adag is jutott hetekig. De most már az utolsó tetem is annyira oszladozik, hogy le kell küldeni.

Azonban, úgy látszik, javult a helyzet.

– A Fehérhajú, Akinek Tükre Van, gyenge – súgta az egyik vigyorogva, és már csipogták tovább a hírt:

– Lesz Gyenge Hiéna…

– Enni!… Enni!…

Rouennek maláriás rohama lehetett. Olyan erővel kezdte ki, hogy nem bírt lábra állni reggel. Fécamp úgy fedezte fel, vagy ötven méterre a szikla peremétől. Csúszva erőlködött, hogy a szélére jusson, de Volpi, A Dorong eléje állt.

– Leugrani bűn!

A 63-as visszacipelte a helyére.

– Hagyjon meghalni!

– Ostobaság! Rendbe jön, és kész. Most majd idefekszik báró Naftalin esernyője alá. Halló! Méltóságos úr! Adja ide az esernyőjét!

– Vegyen magának, Aktatáskai úr! A múltkor meg akartam ölni, mert áruló, és ön megpirongatott. Haragszom!

– Nem nekem kell az esernyője. Ez az ember beteg. Maga talán egy lelketlen gazember?

– Hát persze! – felelte lelkesen és biztatóan.

– Akkor addig verem, amíg nem teljesíti azt, amit mondok.

– Ezt nem szívesen tűrném. Inkább odaadom az ernyőt, de kérem, vigyázzon rá, és ha Rouen úr meghal, nyomban szolgáltassa vissza…

– És a munka? – mondja mellette Figaro.

– Ha dolgozunk helyette, akkor megesszük az adagját.

– Megkapjátok az én adagom fele részét – ajánlotta Fécamp olyan undorral, hogy hirtelen lehunyta a szemét.

– Nem jó! Az Erős Hiéna éljen!

– Élni mindenáron!

– Aki közeledik, azt megölöm! – kiáltott rájuk Fécamp.

Felemelte a csákányt. Tanácstalanul nézegették. Nyugtalanul sípolt a tüdejük.

– Fécamp… – suttogta szomorúan Rouen. – Miért teszi?… Céltalan… higgye el…

– Ne törje ezen a fejét. Inkább aludjék.

Este nem játszottak Tűznézést. Üvöltés volt. Rouen munkája hiányzott. Az oszladozó halottat leeresztették. Nincs halott, és a munka kevesebb…

– Gyenge Hiéna nem kell! – kiáltotta Figaro.

– Nem kell!… Akkor többet kapunk.

– Többet, többet…

Lihegtek.

– Mondjuk ki, hogy a Gyenge Hiéna nem Hiéna…

– Ne mondjuk – szólt Fécamp. – Hadd éljen… “Valaminek kell lenni” – idézte a saját erkölcsük szerint Fécamp.

– Már nem kell! – vakkantott a Kétfogú, Akinek Kalapja Van, és többször is megemelte napjában.

– Enni kell!

– Enni!… Enni!…

És vadul zihálva kapkodtak, ideges, mohó vágyukban.

– Megváltom a Gyenge Hiénát… – kiáltotta a 63-as -, az én harmadrész vízadagomat és fele ételemet adom érte!

Nagy nehezen ráálltak. Fécamp erősnek látszott. Morogva elszéledtek. Az Üvöltés véget ért.

Másnap Fécamp saját vízadagjának harmadrészét, ételének felét a Csontbrigád-nak adta. Cserében Rouenért. Maga sem tudta, hogy miért. Itt úgysem lehet új rend. A Gyenge Hiénának pusztulni kell, és ez a helyes.

Itt a szikla parancsol. A hőség! És az egyetlen tartalom, a lehető legmagasabb fokú öröm, amit ez az élet mint célt nyújt: enni! És képzelődni. Bámulni a tűzbe, és hinni, Ami Nincs.

Fáradt és gyenge volt este a víz és táplálék hiányától.

– Minek csinálod? – Dugó jött oda.

– Csinálom – felelte Fécamp, és különös mosollyal hozzátette. – Mert valaminek kell lenni.

– Kell? Ezt a Hiénák kórusa üvölti, ha a Csontbrigád tudni akarja, hogy mi volt A Hang. De mi az a Valami?

– Nem tudom. Azért kell lenni, mert valami, és az ember mégsem tudja. Nem foghatja.

Fécamp letörten egy sziklára dőlt. A kő langyos volt. Utálatos, sima, langyos.

– Neked jó – mondta Dugó, és rövid, sikolyszerű hörgéssel, mintha csodálkozna, gyorsan beszívta a levegőt. – Van kendőd. – És Fécamp nyakvédőjére mutatott.

– Nem mindegy?

– Ez fontos! – nézett rá ijedten Dugó. – Ez nagyon fontos!… Itt más az, hogy igaz, és más az, ami “nincs úgy”… Itt minden fontos, ami van valakinek. Mert akinek nincs semmije, az maga is… semmi… Én senki vagyok! Nincs semmim, ami csak az enyém. Én vagyok A Dugó, Akinek Nincs Semmije. Nézd: itt A Vak, Akinek Lámpája Van. Ha nem lenne lámpája, ő is senki lenne.

– Nem világít a lámpája.

– De van Valamije. Fontos, hogy mindenkinek legyen valamije. Ha nem világít, akkor is jó!

Többen körülállták őket. Itt mindennek jelentősége van. Izgatottak voltak. Topogtak ide-oda. Rouen nyögései felvillanyozták valamennyiüket.

– Mi van? – kérdezte az egyik.

– Vita – mondta Figaro, és vigyorogva kapkodta a fejét.

– Ez jó szó…

Rouen nyögött. Többen odanéztek.

– Gyenge…

– Nagyon gyenge – súgták vihogva.

Jött Volpi, A Dorong.

– Vita van! – mondták neki, mert fontoskodtak mint a gyerekek, ha néha érdemlegesen hozzászólnak valamihez, és ezt kihasználják.

– Vita van… Vita!…

Szipákolva ugráltak, szuszogtak. Állati, nedves, barna ínyek villantak elő vonagló felső ajkaik alól.

– Te ki vagy? – kérdezte Volpi támadóan a 63-astól. – Miről kaptál nevet? Van valamid?

– Én nem engedelmeskedem senkinek – mondta Fécamp. – Engem arról neveztek el, hogy öklöm van!

Volpi lapos pillantással nézte. A tekintélyével baj volt. Dugó felé lépett.

– Ő is hallgat… – mondta, és megmozdult vállán A Dorong. – Neked nincs semmid, és csak bajt csinálsz!

– Ő bajt csinál!… Bajt!…

Halottat akarnak Rouen helyett mindenáron!… Itt a Dugó! Neki senkije, és jó halott lesz.

– Ő nem Ököl – uszította Figaro.

– Ő A Dugó, Akinek Nincs Semmije.

Dugó kékülő szájjal várt. Valaki előretaszította, és egy léccel megütötték a vállát. Undok, pállott lihegés csapott az arcába.

– Neki is van valamije! – kiáltotta Fécamp, és eléje állt.

– Micsoda? – kérdezte az egyik, és odafurakodott Dugóhoz egy éles bádoggal, támadóan.

Fécamp egy ökölcsapással messzire röpítette. Tágult a kör.

Csend. Vadul, lihegve álltak.

Fécamp karba font kézzel állt a kürtös előtt, és harsányan mondta:

– Ő A Kürtös, Akinek Barátja Van!

– A Kürtös, Akinek… Barátja Van!… – kiáltották riadtan. – Ő az, igen! Ő A Kürtös!

– Ezt jegyezzétek meg magatoknak! Olyan név, hogy első sorban ül a Tűznézésnél, mert most láttátok, hogy milyen gazdag: Ő Az, Akinek Barátja Van!…

2.

Reggel zúgó fejjel ment munkába. Harmadik napja már, hogy a rossz, kevés élelem- és vízadagjának csak egy része jutott rá. Megtántorodott. Na, mi az? Tán nem bírja?

Szörnyűséges erőfeszítéssel délig dolgozott.

– Fécamp – mondta délben a beteg -, nem bírja.

– Az a kérdés, hogy maga mennyire van?

– A lázam már elmúlt.

– Akkor holnapután talpra állhat.

Odaroskadt a beteg mellé. Fél szemmel a Csontbrigád-ot figyelte. Ma még nem mernek. De ha gyengébb lesz… Esetleg holnap.

Most báró Naftalin lépett oda vigyorogva, ámuldozó szemöldökkel.

– Bocsánat, ha zavarok…

– Mit óhajt? – kérdezte Fécamp.

– Ugyan, kedves Rouen úr, ön mikor hal meg körülbelül, ha nem sérti a kérdés?

– Hm… az esernyő miatt gondolja?

– Hát persze! Világért sem sürgetem, nem kell sietni a meghalással azért az ernyőért, csak a miheztartás végett érdekel.

– Menjen a fenébe, Méltóságos úr, mert képen ütöm – szólt közbe Fécamp.

– Komolyan? – kíváncsiskodott mosolyogva Madam Alfréd. – Ezt inkább mellőzném, ha nem veszi rossz néven.

– Akkor hordja el magát!

– Csak egy percre még. Kérem, én szívesen megkínálom önt vízzel, Fécamp kolléga.

– Köszönöm, Méltóságos úr, de önnek is kell a víz.

– Hát persze, kedves Fécamp úr, de ha ön is beteg lesz, úgy sohasem jutok az esernyőmhöz. És azt szeretném elkerülni. – És felvette Rouen mellől a holmiját.

Esernyőjének árnyát megosztva Fécamppal, karon fogta, és félrehúzta.

– Mondja… mikor törleszt a tartozásra? Fizesse részletekben, az sem baj…

– Hagyjon békében!…

– Jöjjek elsején?!…

Fécamp otthagyta, és visszasietett. Vigyázni kellett Rouenre. A Csontbrigád elkeseredett Hiénái ott lappangtak körötte. Látszott, hogy készül valami. Báró Naftalin ernyőjét újból a beteg fölé tűzte. És ő is elaludt.

Másnap kezdődött. Reggel az Üvöltésnél mind kiáltoztak.

– Kevés a munka! Kevés az étel!

– Élni mindenáron!

– Élni! Élni!

Volpi nagyon hosszú volt, és magas homloka alatt nem látszottak a csontba süppedt szemek. Hegyes, keskeny álla, kiugró arccsontja olyasféleképpen hatottak, mintha már élve kipreparálták volna csontváznak.

– Hiénák! – rikácsolta. – Mától fogva nem kell a valami, ami nem víz és nem étel!

– Nem kell. A Fehérhajú, Akinek Tükre Van, gyenge!

– Így nincs Törvény! Az adagját akarjuk…

Hirtelen csend lett. A Csontbrigád lihegése hangossá tette a forró levegőt.

– Megöljük Rouent! – sipította Volpi, A Dorong.

– Megöljük… Nem kell!

Rouen ezt jól hallotta. Néhány lépésnyire feküdt tőlük. Nem mozdult. Fécamp odaintette Naftalin bárót, aki hosszabb-rövidebb tánclépésekkel fel-alá járt a sziklaperem szélén, kötéltáncos módra, és közben egy régimódi nótát dúdolt, amely arról szólt, hogy az orfeumbeli táncosnők már messziről üdvözlik, ha belép a helyiségbe vakító, előkelő frakkjában.

– Mondja, Méltóságos úr, erős maga? – kérdezte Fécamp.

– Hát persze. Üssem pofon?

– Köszönöm, inkább elhiszem. Lehetséges, hogy verekedni fogunk.

– Maga üt engem pofon?

– Ketten fogunk verekedni. Rouen doktorról van szó.

– Az olyan gyenge, hogy egyedül is agyonverheti. Azután majd kérem az esernyőmet.

– Számíthatok magára a Csontbrigád ellen?

– Számíthat!

Váratlanul odaállt melléjük Dugó, A Kürtös, Akinek Barátja Van.

A moraj egyre türelmetlenebbül harsogott…

Azután Volpi jött a Csontbrigád élén.

Élni akarnak!

– Élni mindenáron! – sipította Figaro.

Egész közel tolongtak. Élen Volpi, A Dorong. Fécamp karba tett kezekkel állt a Hiénák előtt. Kissé megtorpantak. Mit akar ez? A 63-as szónoklatot intézett hozzájuk.

– Hát kérem – kezdte harsányan. – Most felelek! A Hiénákat ezennel feloszlatom. Nem ízlik a döghús!… Nem fogunk többé halott emberek adagjából enni! Nem akarok Hiéna lenni… Emberek voltunk, és újra azok leszünk… Embernek lenni nagy betegség. És sajnos gyógyíthatatlan is… Mától kezdve hát nem gyűjtünk halottat… A Csontbrigád meghal ebben az újszerű betegségben: Embernek lenni. A gyűlést feloszlatom… Hiénák, takarodjatok!

És mert tudta hogy itt a szavak gyorsabban párolognak a hőben, mint a test nedvei, jobb ökle belecsapott Figaróba, ballal megragadta a másikat, és közibük vágta. A feléje ugró Volpit egy rúgással elintézte, és kikapta kezéből A Dorongot is.

– Volpi nem Dorong többé! – üvöltötte, és a hosszú bot messze repült. A szikla peremén túl!…

A Völgybe…

Ez valami szörnyű bizonytalanság… Itt csak egyetlen, régi, megszokott Dorong volt… Hogy élhetnek másképp, ha nem így?…

Megrohanták őket vad visongással.

Rouen a fél könyökére dőlve nézte… Ez a harc nem volt hasonlatos semmiféle összetűzéshez a világon. Hatvanfokos melegben folyt a küzdelem: Itt egy ökölcsapástól meghalhatott az is, aki adta. Dugó, A Kürtös, Akinek Barátja Van, kettőt felrúg, de aztán eldől, és ráveti magát a többi…

Egy gyerekszerűen vékony alak koponyája széttört a kövön, mint valami tojáshéj, ahogy hanyattesett.

Hiénák siettek mindenfelől. Tülekedés… Fécamp is felbukott.

De most jön a csoda!

– Vigyázat, kérem! – rikácsolta egy tréfás hang. – Engedelmükkel… ölök…

Madam Alfréd egy mázsás sziklát emelve közeledett. Kitolt karral, a feje fölött tartotta a koloncot… Elhűlten szétrebbentek. Szörnyű erő kellett ehhez!

– Hopplá!…

Odavágta közéjük a sziklát. Rémülten szerteugráltak.

– Abbahagyni, kérem, mert megverem magukat, fiúk… – mondta tréfás fenyegetéssel – nem rosszalkodni…

Volpi zihálva veregette a port magáról. Fécamp és Dugó lassan lábra álltak, tépetten, vérző arccal. Sokáig hallgattak. Volt már halott. Ott feküdt az, akinek a koponyája széttört.

– Most… mi legyen? – kérdezte Volpi. Úgy állták körül a tetemet mint farkasok, akik csak valami falkavezető jelére várnak, hogy megrohanják és felfalják a hullát.

Fécamp végignézett a torz, víziószerű alakokon a Pokoltető égő, szörnyű síkján. Egy vak csontváz maga elé vigyorgott. Hallotta, hogy halott van.

– Enni! Enni!

Sípolás, lihegés, morgás… Mi lesz?

Kopár szikla. Egy szál fű, egy folt árnyék, egy milliomodnyi remény nélkül. És vágyva néznek a halottra!

Fécamp parancsoló hangon mondta:

– A halottat lekülditek azonnal.

Döbbent csend.

– Emberek vagytok!

– Akkor meg kell halni…

– Meg kell halni!… – kiáltotta a 63-as harsányan. – Meg kell halni, de emberek vagyunk!

Aznap borzadva hallgatták odalent, hogy milyen hosszan jajgat a Csontbrigád. És a felvonó egy halottat hozott magával az őrségre…

3.

Éjszaka a langyos, sima, krétaszerű kövön rossz alvásban hánykolódtak. Most özönlött vissza a forróság a sziklából.

Rouen magához tért kissé. Erőre kapott. Egymás mellett ültek Fécamppal. Hallgattak. A forró kövön sóhajtva fordult valaki a hátára. Egy másik alvó csendben hörgött.

– Fécamp…

– No?

– Nem köszönöm, amit tett. Minek? Ezt úgysem lehet szavakkal…

– Aludjon!

– Maga igazán ölt?

A 63-as nem felelt.

– Igaza van. Nem áll jogomban kérdezgetni magát, ha elfogadtam, hogy megmentse az életemet.

– Mit akar?

– Úgy tudom, hogy maga hazaáruló és orgyilkos.

– Igaz – felelte szárazon.

– Nem tudom… elhinni…

Hallgattak. Az előbukkanó hold ezüstszínnel hintette be a sivatagot.

– Ide hallgasson, Fécamp. Komolyan azt állítja, hogy maga lopta el a táskát?

– Igen.

– És ha kiszabadulna, birtokába tudná venni?

– Hm… Miért kérdi ezt?

– Nézze… Én is tudom, hogy abban a táskában igen nagy érték van. Két-hárommillió frankot könnyen kaphat érte, ha kiszabadítom.

– Honnan tudja mindezt? Ki akar kiszabadítani innen?

– Módomban van… Az egyik altiszt a beduinokkal tart, és én…

Hallgattak. A fullasztó éjszakában valamelyik csontember időnként felnyögött.

– Nos? – kérdezte Rouen. – Felezünk?

– Hagyjon békében.

Hátat fordított, és lehunyta a szemét. Micsoda aljasság! És nem is mondhatja meg, mennyire megveti. Végre is Rouen azt hiszi, hogy egy árulóval beszélt. Mit tudja ez, hogy ő most fizet ilyen nyomorultan Carew szerencsés életéért. Mert egy öt sou értékű pénzdarab nem az írás oldalára esett. Ezért van ő itt.

Dugó ott volt vele meg Carew-val azon az átkozott estén, amikor kisorsolták a halált. Fej vagy írás!

Ma már nem is hinnék, ha bevallaná, hogy ártatlan.

Kinevetnék.

Órákon át feküdt nyitott szemmel. Ébren álmodott Carew-ról… Szaidzsáról… az ötsous pénzdarab csillogva perdült, koppanva lehullott, és vége volt mindennek: Fej!

Hát ez mi?! Különös neszt hallott a közelben.

Valaki óvatosan, négykézláb megindul az alvók között… Távolabb feláll, és átlépkedve a heverő, szuszogó testeken, megy…

Rouen…

Alig van jártányi ereje… Most leül lihegve, és kezét a mellére szorítja.

Hová megy?

Utánaoson, óvatosan, hason csúszva.

Rouen egészen a szikla peremére áll. Itt elővesz egy papírt, lehasal… Valami lobban.

A papír petróleummal preparált gyújtóanyag lehetett, mert lobbanása után furcsa, nagy lánggal világít, miközben széles csavarmenetben száll A Völgy felé.

Jeladás!

Egy pillanat, és ott van mellette.

– Mit csinált?

– Jelt adtam – felelte Rouen nyugodtan.

– Kinek?

– Semmi köze hozzá.

– És ha most lehajítom innen a magasból?!… Mi?!!

Vállat vont.

– Akkor lezuhanok.

Nézték egymást. Valami zúgott mellettük. A felvonó érkezett!

– Ezt… magáért… küldték? – kérdezte elhűlten a 63-as.

– Igen.

A kis, ősz ember tekintete most bús lett, és másfelé nézett.

– A Titkos Szolgálat embere vagyok. Akkor jöttem, amikor maga. Most visszamegyek beszámolni.

És a felvonóba lépett.

Valaki rekedten kiáltozott álmában. Fécamp csak állt, és nézte csüggedten, búsan, mozdulatra képtelenen.

A Fehérhajú, Akinek Tükre Van, megrántotta a zsinórt, és csendesen lesiklott.

A Völgybe!

Tizenharmadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.