Csontbrigád

1.

Hogy élnek a Hiénák? Mert a Csontbrigád-ban Hiénák szolgálnak.

Aki meghal, azt elrejtik az üregbe, és betakarják kövekkel. Az üregben laknak a legrégibb rabok. A Kor. Ezek még az áruló brigádból valók, és egy ajtót őriznek itt. Az Ajtó, Amelyik Nem Nyílik Sehová. Ez a neve. A foglyok elvégzik a halott munkáját, de elfogyasztják az élelmiszer- és vízadagját.

Ez bizony kegyetlen szívósság, amivel az élet és a halál szövetséget köt, hogy fennmaradjon az ember. A levegő dögletes, elviselhetetlen, de több étel és egy korty víz az adagon felül az élet célja, tartalma, öröme!

Amikor a halott olyan állapotba kerül, hogy már a Csontbrigád-tól sem fogadják el gyanakvás nélkül, akkor a felvonó leviszi az őrségre.

A foglyok misztikus szertartásai között a legfélelmetesebb az, hogy borotválkoznak. Van egy borotvájuk. Amikor elkopott a régi, akkor leküldték Madam Alfréddal kicserélni. És van egy borbély is.

Figaro, A Kés cingár spanyol, akit a népszerű operáról neveztek el. Hetenként borotválja a rabokat, huszonöt csákányütésért. Ennyit kell helyette elvégezni. Mindenki borotválkozhatik. Szertartás lett a múlt valóságából. Ilyen például A Kétfogú, Akinek Kalapja Van, és többször is megemeli naponta.

Madam Alfréd és Figaro ellenségek, mert egyszer azt mondta az őrült, hogy a borbély nem udvarképes európai királyi házaknál.

Figaro, mielőtt katona lett volna, már tolvaj is volt, és különben sem szándékozott bejáratos lenni európai uralkodóházakhoz, de mesterségének lebecsülése fájt. Érthetően sértette, hogy akkor sem járhatna udvari bálra, ha nem lenne mellesleg zsebtolvaj.

– A fodrász éppolyan, mint más. Ember! – sípolta dühösen, és Naftalin bólogatott:

– Hát persze! Csak nem udvarképes.

– És a hentes udvarképes?

– Hát persze!

A borbély egy követ kapott fel, és báró Naftalin becsukott esernyőjét végével kifordította, mint egy zarándok, aki alkalmilag harcias torreádor is, ha kell. A kő zúgva vágódott le előtte az erőtlen karok hajításától.

– A női szabó a legudvarképesebb! Királynők titkára! – rikácsolta nagy bakugrások közben.

Figaro két mutatóujjával dörzsölgette a szemét, és sírva fakadt dühében. Naftalin báró felhúzta pedánsan zarándokköpenye alját, mint egykor kényes nők, ha tócsa felett lépegettek, és Fécamphoz sietett.

– Ilyen kis csitri fogoly – rikácsolta indignálódva. – Mindig áskálódik! Bezzeg majd nem tűröm! Nézd csak!

Lesújtó gőggel odébb sétált. E látvány ijesztő komikuma még szörnyűbb volt ilyen kísérteties környezetben, mintha a legszörnyűbb esemény történne.

Alkonytájt, amikor a csákányozással felvert por parázsfényű ködbe burkolta a Pokoltetőt, a Vak, Akinek Lámpása Van, megrázza a nyakából lógó rozsdás holmit. A bádogban raboskodó kavicsok szomorú zörgéssel, hosszan kolompolnak, és jelzik, hogy lejárt a munkaidő.

A csákányt eldobálva, valamennyien a szikla középpontja felé igyekeztek. Amilyen gyorsan tűnt a nap, lebukva a lángszínű porködbe, olyan mértékben jött vissza A Hang, Ami Fáraszt, és az életet elhasználja.

A Kétfogú, Akinek Kalapja Van, egymás után kimérte a hideg főzeléket, mócsingszerű húsfoszlányokat, három kanálnyit.

Csámcsogás, lihegés, röffenő, csukló, hördülő és elégedetten mormoló hangok különös kakofóniája töltötte be a sziklaplatót.

Ettek!

Hiányos szívműködésük miatt egyszerre orron, szájon kényszerültek lélegezni, tehát mohón tömték magukba az ételt. Zihálva, hördülve és fuldokolva, mert megkísérelték állandóan, hogy a szájukban dagadozó táplálékon keresztül folytassák a légzést, mint a náthás emberek. Fécamp még csukott szájjal lélegzett, de már múlik A Völgy!

A Csontbrigád nyelvén ez a szó mindazt jelenti, ami lent maradt. Völgy volt alattuk Szudán, de Völgy volt a muzsika is. Város, folyó, imádság, tenger, továbbá Párizs, vasárnap, épület vagy habos torta; ez mind A Völgyben volt.

A Völgy egy nagy temető: az egész világ. Sötét lesz. Most veszi csak észre, hogy Dugó mellette ül, és keze fejével zsíros száját törölgeti.

– Te… – kérdezi a kürtöstől, de nem néz rá. Valahova a sivatag fölé, a semmibe csodálkozik, fényesre vált szemmel, és szaporábban lélegzik.

– Na?

– Mi lett Carew-ból?

– Carew… – Dugó bambán néz. Néhány hangot bököd ki, de nincs értelem köztük. – Ne… nehéz… A szavak meghalnak itt… Nekem… nekem már messze van A Völgy – mondja csontbrigádul, és igen búsan átkarolja a lábszárait. Itt agonizált Fécamp előtt egy ember kihunyó értelme. Döbbenetes pillanatban lepte meg a kürtöst! Most hunyorít végsőt a szellem világa fonnyadó lelkében. Ott búcsúzik határvonalán a lénynek, amely Afrikában – az új és a régi civilizáció között lebukottan – éppen Homo Sapiensszé készül.

– Carew! – ismétli keményen. – Kell hogy emlékezzél. Magas! Barna! Énekeltünk!

– Igen! Igen… – És vigyorog. – Az jópofa volt… Várj… Kantin és játszás. Az én… pénzem… volt – egyre erősebb felindulással kiált. – Fej vagy… írás!… – És kacagva csapkodja a térdét. – Az jópofa volt!… Haha!…

Röhögve gurul a földön. Fécamp mellkasát hideg markolás szorítja meg: “Fej vagy írás.” A játék ott a kantinban, amelyen elvesztette az egész életét.

Halvány csillogás ágaskodik a fennsík közepén. Kis lángocskává erősödik.

– Tűznézés… – súgja ámultan, mohó, rekedt lihegéssel Dugó, és szemei kifényesednek.

Már lobog a kis máglya. Mindenfelől megindulnak lassú bandukolással a Csontbrigád árnykatonái.

Dugó is indul előremeredve a Tűznézés magnetikus kényszerében, reszkető térdekkel.

– Várj! – kiáltja Fécamp, és megragadja. – Ostobaság! Te Dugó vagy! Te A Kürtös vagy! A Kürtös! – És rázza. Önmagát félti a kétségbeesett igyekezetben, amivel régi bajtársa képzeletének hamuba süppedt üszkeit élesztgette.

– Kürt! Alarm!… Dugó, próbálj gondolkozni.

– Minek?… – kérdi révetegen.

Siralmasan állnak ott.

– Nem emlékszel? Carew! Szaidzsa!

– Várj… Szaidzsáról én tudok valamit… Igen! De mit!

– Nézd, Dugó… Vedd sorba – ösztökélte izgatottan, türelmetlenül. – Szaidzsa a vak Bochur unokája volt…

– Bochur! – felvillan döbbenten. – Ő adta a tőrt. Egy szép tőrt ajándékba! Mert a vén kecskéjét megnyírtam. Te!… akkor… rab… igen, rab voltál valahol, Marokk… nem, Oranban.

– Ez ostobaság! Amikor Bochur kecskéje megdöglött, én még ott voltam! Fekete kecske, fehér folttal a homlokán!…

– Igen! Az a kecske él!… Várj… a neve… A… a neve… Igen! Jakab!!

Hogy lehet ez? Jakab azon az átkozott reggelen, amikor a gyilkosság történt, ott feküdt kimúlt állapotban. Este még a zöld szúnyoghálót legelőnek nézte, és döfködött az orrával… De reggel nem élt. Ez kétségtelen!

– Én nyírtam! Igen! – zihál és fújtat. – Jakab!… Én…

Ez micsoda misztérium? Mintha egy holtnak hitt titok váratlanul megmozdulna ebben az undok éjszakában. Mi kezdődik itt?

– Egy Jakab nevű kecskéről van szó? – kérdi Rouen, akit eddig nem láttak, holott mellettük állt csendben.

– Nevetséges, de mégis… furcsa… – mondja bizonytalanul Fécamp. És érzi, hogy valami rág itt a bűnök és átkok mélyén. – Ezt a kecskét elsiratta a gazdája, felfordult egy gonosz reggelen. Láttam.

– Hm… Hazajáró kecskében nem hiszek… – dünnyögi Rouen. – Mikor látta azt a bizonyos kecskét?

– Amikor Villiers századost megölték.

– Megölték? – csodálkozik Rouen. – Hát nem maga követte el a gyilkosságot?

Odatűz az érkező hold néhány ferde sugára. Farkasszemet néznek Rouennel.

– Honnan… tudja… az… ügyemet? – kérdezi kiszáradt torokkal, de A Fehérhajú, Akinek Tükre Van, nem felel.

Enyhe szél zizzent át a sivatagon és apró homoksziporkák pattantak fel egy sötét sziklatömbre. A langyos kőkoloncokból visszaizzott a napközben felszítt hő.

A szikla közepén már magas lánggal égett a tűz. Némán kuporogtak körülötte az árnyak.

– Te… áruló voltál… – hebegte A Kürtös, de gyorsan abbahagyta. – Bochur szerette a kecskét, amit én nyírtam.

– Persze! – kiáltott mellettük Naftalin, és előbújt egy szikla mögül. – Kecske, az szabót jelent, és mindenki szereti. Nemde?

És néhány kecses tánclépést tett az esernyőjét himbálva.

A szél felerősödött, és a tűznézők között sárga lángnyelvek nyújtóztak magasra ideges lobogással.

– Bochur szeretett engem… – erőlködött ráncba vont szemöldökkel Dugó. – Ő mondta… Szaidzsa nem hitte… Hogy… áruló… vagy, és…

– Áruló! – rikácsolta Naftalin. – Azonnal hagyja el a sziklát. Úriember nem tölti a büntetését árulók társaságában…

– Hallgasson! – mondta Fécamp, mert Szaidzsáról akart hírt kapni.

De Naftalin megdühödött: Eldobta az esernyőjét, és üvöltve nekirohant.

– Áruló!…

Lehet, hogy az őrült erősebb volt, ez már nem derült ki, mert mielőtt elérte volna, Fécamp ökle úgy csapta állon, hogy hang nélkül összeesett.

– Mon Dieu… – dünnyögte Rouen. – Micsoda ütés!

– Folytasd! Mire emlékszel még?

– Szaidzsa… Írt levelet… Neked…

Különös feszültséggel elevenedett egyre élénkebb életre egy eltemetett tragédia. Mi indul itt most, ahol már minden véget ért hite szerint?

– Megmondta Carew-nak is, hogy téged szeret. Félt… hogy megölitek… egymást… te és Carew… Ezért úgy mutatta, hogy egyformán…

Mi? Szaidzsa őt szerette? Csak félt, hogy elpusztítják egymást Carew-val? Igen! Ó… Ez lehet!

– Így igaz. Téged… elfogtak… – folytatta Dugó – és… írt neked. Én láttam magam… Nagy… levelet. Carew azt mondta, hogy elviszi hozzád.

Állt. Az éjszaka valamennyi titkos árnya fojtogatta. Ő nem kapott semmiféle levelet… Carew nem adta át. Ellopta. És hazudott Szaidzsának…

– Azután – folytatta Dugó – megjött… a te válaszod…

– Ostobaság! Nem kaptam, és nem írtam levelet!

– Ezt a Carew… hozta… Mondta, hogy te… tied… és megírtad… Carew olvasta Szaidzsának… Te azt írtad: feleséged van. Ő feledjen el… Te nem akarod Szaidzsát… és az amulettje is ott volt… A levélben…

A meleg kő, az áramlásban zizegő por… és minden, minden arra ingerelte, hogy ordítson kínjában.

Miféle furcsa, rettenetes hatalom bontogatja itt… a Csontbrigád-nál… épp itt, ezt a légmentesen elfojtott, poshadt titkot?

Aljas hamisító volt Carew! Elhitette róla, hogy nős.

Szegény Szaidzsa!

Most különös mormogás kezdődött a tűz körül. A meredten bámuló szemek megittasodtak lassan a lobogástól, és már láttak valamit a káprázat nyugtalan szivárványán túl.

Dugó is menni akart, de Fécamp még egyszer visszahúzta:

– Mondd… mi lett… Szaidzsával?…

– Szaidzsa… – töprengett Dugó, és halántékait dörzsölte. – …Szaidzsa… Ó!… Vele történt valami… Igen… Igen… – Hirtelen a homlokára csapott, és örömmel kiáltotta: – Tudom már! Persze… Szaidzsa megölte magát…

A szél felerősödve áthuhogott felettük, és fröcskölte a port. A vékony sávokra szakadozott tűz rémülten táncolt. A szikla alatt, ahová a fehér holdfény széles mezővé terült szét, egy elhagyatott sakál mellső lábait leterpesztve ült, és keservesen bugyborékoló, panaszos vonítással meredt a távoli csillagokra…

2.

Megszökni!

Az Én halála itt a legsürgősebb. Ez biztos! Itt nincs börtön, és nincs szabadulás: ez életfogytiglani halálítélet!

Jaj annak, aki élve ődöng a sírban gondolattal, múlttal, vággyal, aki azt hiszi, hogy fontos még, ha rossz, vagy ha fáj, azt hiszi, különbség az amikor ő markolja a csákányt vagy más tenyér, amelyhez zavaró módon egy ember tartozik, és hite, vágya, véleménye volt.

Ez itt a Csontbrigád!

Fécamp már érezte, hogy a száját sűrűn nyitva felejti, ami különösen bambává uniformizálja itt az arcokat. De a tüdő így több oxigént zsarol a döglött levegőből. Este odaoson a színesen táncoló tűz közelébe.

Tűznézés!

Táncol a nyugtalan bíborsáv… Egymás fölé törnek a lobogó csíkok, és ha így, tágult pillával nézi…

Hoppla!

Gyorsan villan és inog, de megvan már. Tisztul… Két hosszú torony… A Due Torri!… Bologna! Igen… Ni, ott a Piazza Nettuno! Az árkádos, ódon épület rácskapuit ma kinyitották. Mennyi virág! És villanyragyogásban fröcsköl a szökőkút. De mit csinál ott Carew? Ez Carew, a bitang, és ott egy nő a Folies-ból… Egyre több és több ház, arc, fény…

Hahó! Táncol a láng!

Egy ismerős fej, kedves, széles mosollyal…. Átlátszó, akvarellkék szeme halványan csillog… Hiszen ez Ágnes! És nevet, amint szokta kissé sírósan, mert ilyen finom. Hajának tiszta, rőt, szőke fényével, diákosan bús arcával Hamlet királyfi tragédiába serdülő portréja lehetne, és nini… Ott mennek!… Kéz a kézben, mint kisgyermekek!… Az emberek megfordulnak utánuk. De ki törődik az emberekkel?

Táncol a láng!

A Csontbrigád körülkuporogja a máglyát. Tűznézés van… ülnek, és pattanásig tágult szemükben táncol a láng tükörképe… És az egyik azt mondja halkan:

– Jaj.

Mint egy csendes megállapítást, úgy közli szárazon: “Jaj…”

Recseg a tűz, táncol a fény.

– Mi van A Völgyben?

Guggolnak, néznek, nem tudják. Valaki felkiált rekedten.

– Töltőtoll.

Nagy zúgás! Kitűnő!

– Töltőtoll! Ez jó!…

– A töltőtoll nagyon jó… – közlik egymással fürge fejmozgások közben buzgón.

Csillog a szemük, és a pár centiméteres lángot nézik… Ott most töltőtolltáncot jár a tűz. Fehérre mosott, finom férfikéz ír… töltőtollal. Leitatja… íróasztal… Az íróasztal eloszlik a füstben…

– Barlang! – mondja Az Őrvezető, Akinek Szíja Van.

– Ez nem jó! Nem jó! Itt is lehetne!

Sipítozva lehurrogják.

A por zizegve csapódik. Valaki sipít:

– Előcsarnok!

Óriási lelkesedés.

– Előcsarnok!… Előcsarnok… Ez nagyon jó… Előcsarnok!…

– A Völgyben sok előcsarnok van! Én voltam…

– Én is voltam!

Nagy zajjal örülnek e szónak. Táncol a láng… nézik meredten.

Látják A Völgyet. Ahol sok víz van, ház és idő. Múlt van. Család, öröm, levegő.

És előcsarnok.

– Mi volt A Völgyben?! – sikoltja Figaro.

– Megrendelő! – rikácsolja báró Naftalin. – Ezüstlamé, puffos vállal, és túlórázás. Ez volt A Völgyben. Öreg hölgyekkel sok baj van.

Valaki egy követ dob feléje. Volpi A Dorong belepiszkál a tűzbe. Fellobog a láng.

– Vasárnap – sipítja Manszki, A Karikalábú. – A Völgyben vasárnap volt.

– Vasárnap, ez jó szó. A Völgyben vasárnap volt!

– Itt is van.

– De ki tudja… Senki!!

– Nincs vasárnap!

– Úgy van! – sikoltja báró Naftalin. – Vasárnap nincs, csak túlóra. A kézilányoknak jár a tűpénz!

Most különös, mély hangon megszólal A Kétfogú, Akinek Kalapja Van.

– Mit látsz a tűzben? Te… ott a nagy kőnél!

– Nem nézem… – feleli csendesen. – Én tűz nélkül is mindent látok.

A Vak volt az, Akinek Lámpása Van.

Kissé hallgatnak.

A sivatag messzibe nyúló sárga halmai furcsa sugárzással terülnek el az éjszakai égbolt kupolája alatt. A szél áramlása időnként búgó muzsikával átvonul, és csapkodja a sziklát.

Fújtató lihegés hallatszik. Nagy mondásra készül Volpi, A Dorong…

Jól tudják, és készülődnek rá, fürgén helyezkednek ültükben. Meredten bámult a roppant csontbrigadéros, hördülve, apró fújásokkal, kimeredt szemmel… Végül kiböki:

– Nő…

Ámult sóhajjal lehelik utána, elhűlten, kissé félve:

– Ó! Nőőő…

Huhog a szél. Egy sem mozdul, és ezután felsír keservesen valaki:

– Jaj!… Jaaaj… Jaaaj!…

Panaszos sirámtól zeng-búg az éjszaka… E jajgatók mintha összetanultak volna, tenyereik közé szorított arccal ingadoznak jobbra-balra, vagy átkarolják egymás vállát.

– Jaaaj!… Jaaaj…

A harmattán is búg, és a néma völgyben most összesúgnak a rabok:

“A Csontbrigád jajgat…”

– Jaaaj… Jaaaj…

Már csak kis parázs látszik, és A Dorong lomha döfködéseire sem ugrik lángba a süppedt máglya…

Egy óra múlva már minden csendes. A nyugtalan, ráncolt homlokú görcsben alvók zihálnak, lihegnek. És Volpi hangosan, nyögve, minden kín, vágy és céltalanság terhével mélyet sóhajt, aztán ezt mondja álmában:

– Ó!… Előcsarnok…

Azután már csak a szél huhog…

Tizenkettedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.