Csontbrigád

1.

Komoly lázadó alig volt ezek között. Az altisztek csak kényszerből álltak Magiron és Berlac mellé. A legionáriusok és a rabok könnyen hajlottak erre is, arra is, ha cselekvésre adódott lehetőség. Bűnös nincs! Berlac és Magiron parancsát követni kellett a többinek. Felsőbb utasításra cselekedtek. Grison káplár az egyetlen, akit megvasalnak. Gouillaume bizonytalanul ténferegve, de körüljár tízpercenként egy őrjárattal. Libourne merev arccal, de parancs szerint kivont pisztolyával a vízcsap mellett áll.

Elsősorban visszavezetik az öszvéreket. Tiguer átveszi az őrség feletti parancsot. Sirone az udvar közepén áll. Nem szól.

Minkiew magához tér és vizes zsebkendőt szorít a fejére. Odamegy a két mozdulatlan testhez. Felhúzza a szemhéját Magironnak és Berlacnak.

– Fini…

Mindössze ennyit mond, de jobbra és balra csavarja a nyakát, majd lehunyt szemmel görcsösen szétterpeszti az ujjait, és ez csak egy csuklástól múlik el.

Félóra mindössze, és Sirone megkönnyebbülten átadja a szolgálatot Jázon szakaszvezetőnek, azután visszatér az épületbe két tisztjével.

És masíroznak hárman a folyosón. Az irattárból éppen kilépett Ligert, és kenyeret rágott.

– Kész a konyhaív! – jelentette boldogan, és csuklott. – Most átállítom hatvan perccel az órákat, mert kezdődik a nyári időszámítás…

2.

– Ligert! Tudod te, hogy hol van Róma?

– Hogyne! Külföldön… Egy rokonom mesélte, hogy nagy város.

A kapitány ivott, és nem szólt.

– Székesegyház van benne – jegyezte meg szerényen Ligert, és amíg a kapitány elfordult, hirtelen nyelt egyet, de olyan köhögési roham fogta el, hogy mindenfelé kenyéreső permetezett.

Minkiew jött. Pongyolájában, priznicbe tekert fejjel. Olyan volt, mint egy mesebeli szultán, akinek álmában kis bajuszkája lett valami átok következtében.

– Ligert, maga is részt vett a zendülésben? – kérdezte szemrehányóan az orvos.

– Én nem szoktam – felelte indignálódva az írnok. – Hét zendülést értem meg tizenkét év alatt, de egyben sem vettem részt. Tudom, hogy mi az illem.

– Ha így áll a dolog, menj a fenébe – szólt a kapitány, és járkálni kezdett, és csak most gondolt rá, hogy kigombolja a zubbonyát.

– Te! – mondta Minkiew, miután az íróasztalra ült, és leejtette egyik papucsát. – Voltaképpen ezt a Fécampot ki kellene tüntetni. Mert ez a hisztérikus söpredék elbánt volna velünk, ha a hatvanhármas nem szervez idejében egy különítményt.

– Az államhű foglyok feltétlen jutalomban részesülnek – felelte idegesen a kapitány.

– De ez a Fécamp…

– Ez a Fécamp az idegeimre megy! – kiáltotta.

Minkiew elővette órazsebéből a szelencét, és egy erős cukrot evett.

Colette kimerülten, hunyódó szemmel szintén idejött.

– Akar brómot? – kérdezte Minkiew.

– Nem… köszönöm.

Egy ócska ripsz karosszékbe ült. Megsimította homlokát. Felnézett. Újra lehajtotta a fejét. A kapitány járkált, és időnként oldalt pillantott a leányra.

Colette szeretett volna kérdezni valamit. Ez nyilvánvaló volt.

Minkiew szabályos körbe mozgatta csücsörített ajkait, és a bal szemét lehunyta közben sűrűn.

Azután egy aprót hördült.

Sirone megállt. Colette-tel farkasszemet néztek.

– Ligert! – kiáltotta a kapitány.

Jött az írnok:

– A hatvanhármas kihallgatásra!

Az írnok rohant:

– Róla akart kérdezősködni, nem?

Egyenesen Colette-nek szegezte a kérdést.

– Igen.

– Te – kezdte Minkiew -, mi lesz ezekkel Bekzat völgyében? Fécamp szerint hátba kapják őket.

– Segítséget viszek innen.

– Öngyilkosság!

– Kötelesség…

– Kérem, August… – kezdte a leány, de a kapitány félbeszakította.

– Ez katonák dolga.

Minkiew harangozott a lábával.

– Ez a Fécamp – szólt váratlanul – ártatlan Villiers meggyilkolásában.

– Honnan tudod? Hiszen bevallotta a táska rejtekét – felelte Sirone.

Minkiew vállat vont, és nem szólt többet.

– Azért vallotta be, hogy én megszabaduljak – folytatta agresszíven a kapitány.

Colette most felnézett rá. De ő sem szólt.

– Nagyszerű – örvendezett az orvos. – Hazamész!

– Csak nem képzeled, hogy elfogadom?

– De miért?! – kérdezte izgatottan Colette.

– Ez furcsa! – folytatta a kapitány, mintha nem hallotta volna. – Tudja a táska rejtekét, és mégis ártatlan. Rouen bizonyíték nélkül hitte, Colette bizonyíték nélkül hiszi… És most engem is megfertőzött az ártatlansága, sőt téged is, Minkiew!

– Az a jó, hogy nekünk nem kell elkülönítő barakkról gondoskodni.

Ligert jött.

– A hatvanhármas fogoly nem jöhet kihallgatásra.

– Beteg?

– Nem. Nyári időszámítás szerint tíz óra harminckor egy különítménnyel lefegyverezte a repülőtér őrségét, és teljes menetfelszereléssel elmasíroztak. Mit hozzak vacsorára?

– Fécamp nem lehet lázadó! – kiáltotta Colette.

Sirone nagyon sápadt volt.

– Elmehetsz!

Ligert kiment. Colette és a kapitány farkasszemet néztek. Feszültség ült a szobán.

– Biz…tos, hogy ártatlan? – kérdezte Minkiew egy dadogással, és a fejét úgy emelgette, mint aki szeretné a nyakát meghosszabbítani néhány centivel.

– Biztos! – kiáltotta Colette.

– Itt a beismerő vallomása – szólt a kapitány, és felhúzta a vállát magasra.

– Mutasd – kérte az orvos.

Sirone kihúzta a fiókot. Azután ijedten felnézett. Egészen fehér volt.

– Mi az?! – kérdezte szorongva Colette.

– A… jegyzőkönyv… eltűnt!

Dermedten összenéztek.

– Nem ő lopta el! – kiáltott élesen és sírós, reszkető hangon Colette.

– De kérem… – töprengett a kapitány. – Járhatott itt a hatvanhármason kívül más?

– Hát persze! – rikoltotta valaki, és a szekrényből, nyílt esernyőjét a feje fölé tartva, kilépett Madam Alfréd. – Jó estét, kisfiúk! Na, mi van?!

3.

A második zászlóalj ott állt beszorítva Bekzat völgyébe. Két napja tartották magukat a túlerővel szemben.

– Nyugalom, gyerekek – mondta a hadnagy. – A tartalék közel van! Elmorzsoljuk a gazembereket.

– Negyedére szállítottam a vízadagot, mon lieutenant – mondta az őrmester.

– Átkozottul kevés – említette egy vén baka.

– Majd neked külön futár hoz vörösbort! – rivall rá a hadnagy. Később, amikor a tisztet találat éri, és az öreg legionárius kulacsából minden vizet a sebre szorít egy kendővel, megjegyzi a hadnagy mosolyogva:

– Így… aztán gyorsan fogy a víz… Te!

– Majd hoz a futár… De ha beszél, akkor nem garantálok.

Azután ráborul szépen a hadnagyra, és nem kell már neki többé víz. Eltalálták. Az őrmester vezényel. Fenemód lődöznek, és jön a rádiós. No, ezt elvihette volna az ördög.

– Az erőd értesít… Árulás volt. Bahr El Szudánnál. A tartalék késik. Bagara portyázók jönnek a hátunkba.

No, ez kész. Mehetnek mind. Azért kell új állást felvenni, hogy hátul védve legyenek.

– Fiúk! Két gépfegyverfészket ott a völgy túlsó oldalán! Itt a dombnál fedezitek két golyószóróval a visszavonulást. Mindenki utánam! Ott, a két homokdombhoz… Ne törődj semmivel, csak rohanj!

Futnak. Iszonyúan záporoz rájuk a golyó. De a többség eléri a dombot! És a két géppuskaállás elnémíthatatlan.

– No, ez nem tart soká – mondja az őrvezető.

– Legalább nem késöl el a pokolban. Fiúk, akinél van dohány, az szíjjon nyugodtan. Én már nem sokat mérgelődök veletek…

Gyászos kedvében felkavarja a laza homokot egy kis hirtelen jött szél.

– Hej, sergent! Oda nézzen! – rikoltja egy rekedt, mély hang.

A tüzelés is elnémul, olyan döbbenetes…

Az alkonyodó sivatag ibolyaszínű porfátylain keresztül látszott, hogy jön valami… Ott közeleg a végveszély.

A jelzett portyázók! A sok veszett bagara elébük nyargal… A szél zúg és zörög, portölcséreket vonszolva, a rőtszínű, dagadt nap utolsó lobbanásával szétterül a homokhalmokon.

Azután elül a szél, a porfüggöny lehull a közeledők elől, amikor már csak kétszáz lépésre vannak…

Rémült kiáltással hátrálnak a bennszülöttek… De a katonák is eltakarják az arcukat.

Uram, ne hagyj el!

Szabályszerűen beöltözött és felfegyverzett hullák elképzelhetetlen látványa.

A Csontbrigád.

Lázálomszerű! A sírból érkező halott gránátosok, egyetlen, előírásszerű menetoszlopban. Hamisan, recsegve rivalg a kürt. Puszta szemgödörrel néző koponyák arcvonala.

Most villan egy kard… Gyerekes, artikulátlan vonítás:

– En joue!

Szabályszerű súlyba.

És sortűz!… És még egy!

Azután erőtlen, de hallható recsegéssel “rohamra” fúj a trombita, és szuronyt szegezve fut a Csontbrigád…

Rémületes látvány. Szinte sikoltva, egyetlen lövés nélkül elrohan a tájról mind a bennszülött…

Mire feljön az este, vége a harcnak. A Csontbrigád győzött. Amikor az őrmester elindult feléjük, sikoltó, rekedt hang kiáltott rá:

– Ne jöjjön ide senki!…

És nem is ment oda senki…

A katonák dermedten, babonás, szorongó döbbenetben nézték, amint száz lépésre tőlük tábortüzet gyújt a Csontbrigád.

Oszlásnak indult, régi tetemek ültek némán a tűz körül, de nem néztek, nem láttak és nem álmodtak többé semmit a táncoló láng szuggesztiójában.

Huszonegyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.