Csontbrigád

1.

Ezen a végzetes reggelen elindult a különös dráma. Az ébresztő után kezdődött…

Trombita…

Fécampnak minden tagja fáj, de felszedelőzködik. Hajnali sorakozó. Ha most nem bírja, akkor elveszett ember. Aki rosszul végzi a munkát, azt verik, gyötrik, újabb büntetést kap, dolgozik, és így gördül gyorsan a halál felé; munka és büntetés halmozódó nehézségeivel küzdve. Grison káplár és Magiron őrmester különösen gyűlölték a 63-ast, de eddig nem sikerült a büntetéstől leromló állapot harapófogójába szorítani! Ma itt az ő napjuk…

Hajnalodik.

A hegyek felől nyúlós, nedves pára ereszkedik le, a napkelte még messze van. Sorba állnak a kondér körül, bádogedényekkel, mogorván, kábultan.

Tiguer, egy vörös bajszú káplár végignézi a sort. Néha oldalba döfi egyiket-másikat.

– Gyerünk, gyerünk… Aki kész, az menjen tovább!

Ez a káplár, gömbölyű, alacsony homlokával, bütykös kezével a megtestesült, bornírt közöny. Nem kegyetlenkedik pusztán a kínokozás vágyáért, de szánalmat sem érez.

Megjelenik Magiron, az őrmester. Álmos és morózus. Valaki éppen elejti a csajkát. A híg lé szétfolyik.

– Csak tovább! Gyerünk!… Mars, te disznó! Nincs kétszer kávé!

A nap már jön… Harsogó bíbor-, majd sárga színek szétterülésével tágul a fény egyre hatalmasabban. Az őrmester Fécamp felé sandít. Jól tudja, hogy most itt az ő ideje… Nom du nom!… Majd megmutatja ennek, hogy ki sikkasztott a Bastille ostrománál…

– Vigyázz! – kiáltja az őrmester. – Indulás!… Hé! Zárkózz, mert gúzsba köttetlek!

Magiron katonásdit játszik ezekkel a nyomorultakkal. Csapatszolgálatra éhes, félreállított altiszti ambícióit kegyetlenül kiéli a lézengő roncsok kimondhatatlan alárendeltségén.

Itt nem szabályozza előírás a szigor határát, itt részvétre és humanizmusra jogosult igényüket eljátszották a rabok, és senki sem ellenőrizte a bánásmódot. Mennél rosszabb, annál jobb.

Külön szenvedés volt fedezni, zárkózni, homorítani és kilépni, ha az őrmester kívánja.

A katonai szokások, fegyelmezett mozdulatok, redukált életigények elviselhetetlen, megalázó szenvedést jelentenek olyan embereknél, akiket bezártak ide az afrikai büntetőtáborba. A Szudán-Szahara közötti műút, amit építenek, nem hoz számukra elismerést, dicsőséget, jobb közlekedést és eredményt. Minek hát az igazi, megbecsült katona irigyelt sorsával kigúnyolni őket, ha már sorsuk úgy akarta, hogy bűnös csillagzat alatt szülessenek.

Itt, a Coin de l’Enferben, nem a kőtörés a legrosszabb, hanem a “zárkózás”, a “csatlakozás” és mindaz, ami a hozzá való tartalom nélkül, meddőségénél fogva halálosan ostoba műveletnek tűnik előttük, és emlékezteti az erőd megbélyegzettjeit a boldog megbecsültek társadalmára, ahol katonák lehettek, mert tisztelték őket.

Berlac tiszthelyettes jön sietve. Ez meglepő. Nem szokott egyébként ilyenkor intézkedni.

Keményen jár feszülő egyenruhájában, és gőgös arckifejezéssel leveri a hamut cigarettájáról. Közben az egyik szemöldökét magasabbra vonja. Hűvös tenorhangon intézkedik.

– Magiron!

– Oui, mon adjudant…

– A hatvanhármas kivonult munkára? – kérdezi élesen. – Ezt az embert különös elővigyázattal kezelje. Hogy miért… ez, ez… hadititok… felsőbb ügy… Vigyázni kell, hogy életben maradjon.

– Oui, mon adjudant!

– És nyissa ki jól a szemét. Gyanús tüneteket tapasztalunk újabban az erődben.

Az utolsó mondat csak nagyképűség volt. De Magiron még sokáig eltűnődik felette.

Berlac sarkon fordul, és továbbmegy.

Mi lehet evvel a 63-assal? És miféle gyanús “tünetek” lehetségesek itt az erődben? Szamárság.

Ebben a pillanatban lövés dörren valahonnan, és utána alarm…

2.

A harmadik merénylet volt egy éven belül Magiron ellen… és a tettesnek semmi nyoma.

Alarm!

A kapitány álmosan felugrik az iroda bőrkanapéjáról. Gépiesen a zubbonyába bújik, azután ásítva felcsatolja a kardját.

– Berlac! – kiáltja idegesen.

És jött a tiszthelyettes.

Önérzetes, de szolgálatkész embert jellemez az arckifejezéssel, ahogy sietve jön, és egy dobbanással megáll feszesen a küszöbön.

Berlac szép férfi volt. Klasszikus arcéle, magas homloka és arányos, kisportolt alakja festői összhatással érvényesültek a kissé túl díszes tiszthelyettesi egyenruhában. De lerontotta a kedvező összhatást az, hogy pózolt.

Annyira tudatában volt előnyös külsejének, mint némely másodrangú szerepkörre kárhoztatott vidéki drámai hős, aki hosszas edzéssel tölti az idejét csak azért, hogy az egyik szemöldökét a másiktól függetlenül akár órákig is felvont állapotba rögzíthesse, amikor Metternichet alakítja; nem is szólva Mefisztóról a Faust című drámai műben. Jelenleg olyan feszesen áll, mint a legalázatosabb baka, homlokán három szomorú, de férfias redő, és várakozó érdeklődéssel néz Sirone-ra.

A kapitány nem szereti az ilyen magatartást.

– Ide figyeljen, Berlac… Ne rángassa magát állandóan ilyen ficamodott glédába! Nom du nom… A francia altiszt kemény katona, de nem lakáj, és nem is viselkedik úgy, mint valami túlbuzgó újonc.

A tiszthelyettes tűzvörös lett. És a megalázott stréber halálos szégyenérzetének hideg gyűlölete áradt szét mellkasán.

– Jelentést!

Berlac bokája ismét összekoccan.

– Mintegy hét perccel ezelőtt, amikor a foglyok munkahelyükre igyekeztek…

– Röviden kérem! Minek ez a drámai nagyképűség?!

Berlac krákogott. Fájó megalázottságától mindég berekedt egy másodpercre.

– Ismét merénylet történt Magiron őrmester ellen…

– A harmadik már… Hogy az a… Jöjjön! Ligert készítsen jegyzőkönyvet.

Megkezdődött a vizsgálat.

A kórház melletti mosókonyhából adták le a lövést. Ez kétségtelen volt. Az ablak mellett, a földön, kis rézhüvely hevert…

A kórházépületben folytatták a vizsgálatot. Nagyon meleg volt, tehát a kapitány sietett. És mert a tiszti jó ízlése tiltotta, hogy vizsgálat közben pálinkát igyék, még idegesebb volt, még türelmetlenebb, és bosszantotta Libourne nagyképű aprólékossága, aki noteszébe jegyezgetett, és úgy járt körül, fontoskodva, mint egy regényből közismert mesterdetektív.

– Szóval… – mondta sietve a kapitány – innen nincs kijárás az udvar felé… phű… Hol a csudában van Vigoin?

– Ki az? – kérdezte Minkiew doktor, aki azonmód, ahogy felverték álmából, egy női selyemkimonóban és szalmapapucsban kísérte végig a vizsgálatot. Ha csak tehette, ezt a vörös és arany színekkel kikopott, piszkos, szakadt női pongyolát viselte egyenruha helyett. Néha sűrűn pislogott, vagy időnként a jobb vállát felrántotta.

– Screbin pótlására jött, mint a parancsnok helyettese – mondta Sirone kissé fájdalmas gúnnyal, és furcsán mosolygott. – Rangidős vagyok, de ő a helyettes parancsnok.

– Gouillaume is elmaradt – szólt a doktor. – De hát mit kell annyit vizsgálni? Úgysem értünk hozzá. – Elővett egy üveget, és jót húzott belőle. – Akarsz? – kínálta a kapitányt.

– Ne… nem iszom most – felelte dühösen Sirone. – Mondd… ez a Gouillaume… hm… nem tetszik nekem…

– Kutya baja! – legyintett Minkiew. – Maláriás rohama volt. Na, gyerünk tovább, elázik valamennyi bélyegem.

Egy türelmetlen lépést tett, amitől szétnyílt a rikító színű, igen piszkos selyempongyola mindkét szárnya, és így nyilvánvalóvá lett, hogy a doktor nem lehetne hirdetője az ókorban oly magas színvonalon álló, hedonista kultusznak, amely az erő és szépség közös kiterjedésében látta eszményinek a férfit. Minkiew doktor alakját igen mostoha elbánásban részesítette az alkotó természet. A doktor azonban nem látszott levertnek ezért, és egy higgadt mozdulattal jobbról balra vagy balról jobbra csapva a kimonót dereka köré, napirendre tért elárult testhibái felett. Arcát egy torzképrajzoló is tervezhette volna. Különösen csúfolódó kifejezést operált rá egy robbanás. Ezernyi puskaporszem perforálta örökre a bőrét, lepörkölte a fél szemöldökét és apró, fekete sörtebajusza egy részét. Termete alacsony, csámpás, csontos volt.

– Ligert! – kiabálta Libourne, de az írnok nem jelentkezett.

Amikor még a távoli mosókonyhából a bizottság továbbment, Gouillaume nem követte a többieket, hanem megfordult tétován, és Ligert-re pillantott, akinek egy darab kenyér a fogai közül a homlokához kunkorodott, miközben két kezével a jegyzeteket kapkodta össze gyorsan.

– Írnok… – hebegte Gouillaume – à… moi!…

Az írnok egy régi katona ösztönszerű mozdulatával feszes kiállásba rezzent, szinte egy időben a vezényszóval.

– Azt hiszed… hogy megbolondultam?… Hát figyelj! Te Ligert írnok vagy… – lihegte a tiszt. – Három év előtt, amikor én jöttem… vérhasban… voltál… Láthatod: a memóriámat… Itt… nincs… hiba… Ez olyan, mint az irányzék viszonya… a löveghez… ha pontos volt… az állítás… akkor… a találat is az…

Ligert megszokta e helyen, hogy felettesei időnként érthetetlen dolgokat közölnek vele, ezért nem csodálkozott, és köteles figyelemmel hallgatta a lomha, sok levegővel telített, erőtlen szóáradatot.

– Egyet jegyezz meg… az én bátyám Jerome… százados… ő is tüzér volt. Ez családi… Az apám Sedánnál… Jerome bátyám Verdunnél… és rólam Rheimsnél megemlékeztek a napiparancsban, hogy: “…Gouillaume őrvezető halált megvető elszántsággal…” Itt aztán ne beszéljen senki… Mert a legjobb… bajtársak hulláival fedeztük magunkat…

Lihegve, kifulladtan megállt. És Ligert úgy érezte, hogy szólnia illik ennyi nagyszerű, bizalmas közlésre.

– Igazán csodálatos, amit főhadnagy úr, valamint kedves atyja, továbbá tisztelt fivére tettek. Egy rokonomtól tudom, hogy Verdunnél komoly harc volt.

– Tessék megjegyezni – hadonászott újra suttogva és mégis harsányan -, mi… ott voltunk a poszton!… Verdun, Rheims… és a Marne… Mert Marne-nál is belém lőttek… Hát most coki! – lihegve leroskadt. – A golyó nem tud beszélni, csak fáj… És viharos napokon… úgy jajgat a húsban… Hogy meg kell veszni tőle…

– Az nagyon is igaz kijelentés – helyeselt Ligert -, hogy a golyó fáj. Különösen, ha a seb mérgezése megszepszisedik. Az többnyire általános.

Gouillaume az ajtóig ténfergett. Erősen őszülő, hosszú haja szerteállt, és fonnyadt arcát életre sóvárgó kifejezéssel a nap felé emelte:

– Te… hallgass… ide most… – kezdte újból lecsillapulva a hadi emlékek részegségéből. – Nemcsak az a vér… van… ami a harctéren hullik… Van atavisztikus… apai vérörökség… Ez egy expresszvonat… Kártyaszenvedélyek fűtötték a vonatot… és így rossz… rossz váltóra futott… Nem volt hamis… csak rossz… És akkor… berobbant az életembe… Evelyn… Mert berobbanás volt, ahogy ez a nő jött… – remegő térddel egy székre ereszkedett, és jobb tenyerét a mellére szorította; baljával megtámasztotta leboruló homlokát az asztal felett… – Úgyszólván az apa vérségének eugenikai nyaktilója kivégzett… egy nőért… és váltó is jött… akkor Toulonban…

“Az apját kivégezték egy nő miatt, és ezért leváltották szegényt touloni ezredétől. Ennyi világos” – gondolta Ligert, de csak ezt mondta, hogy:

– Tessék csukamájolajat szedni. Egy reumás nagynéném újjászületett tőle. Főhadnagy úr is igen reumás, ami vérszegénységet idéz…

– Figyelj, Ligert… Nagy titok, amit elárulok: Jerome bátyám százados volt. Evelyn berobbanása idején… És… mostanában felfénylett… bennem… Ha kín és magány… találkoznak… egy arra hivatott ember sorsában… akkor az nagy igazságokat revelál a világnak… Jerome megúszta… most tartozik… nekem. A vér parancsát… az én bűnöm árán elkerülte. Ez nagy dolog! Nagy… Ez… Ez… – Lihegve csapkodta az asztalt. – Itt nincs semmi kétség! Itt mindenkinek kusti!… Én ebben megkapaszkodtam… Itt, a sír szélén! Helyette bennem fizetett az apai bűn… a kártya… a nő… a szórakozás…

– Ezt… helyesen tette főhadnagy úr, habár, szerintem jobb, ha egy apa nem jár szórakozni…

Gouillaume nem látta az írnokot. Csak beszélt:

– …És Jerome is tudja ezt… és ha ezredes lesz… rövidesen… ő majd visszarendel… Ez egzakt és… biztos stratégia. Jó lesz megtanulni!!

– Ligert! Hol a csodában mászkál!? – kiáltotta Libourne, és jött is már ingerülten.

– A főhadnagy úr stratégiára oktatott – jelentette az írnok.

3.

Visszatértek a többiek is. Eredmény: nulla. Egy csomó céltalan kihallgatás. A kapitány dühösen az asztalra csapott…

– Mégiscsak hallatlan! Ez a harmadik merénylet az őrmester ellen, és a vizsgálat semmit sem képes felderíteni.

– Azt hiszem – szólt Minkiew doktor a két kimonószárny egy gyors átcsoportosításával -, szólni kellene az őrmesternek hogy legyen kíméletesebb a foglyokhoz.

– Ez más kérdés! – mondta határozottan Libourne. – Az őrmester cselekedetei semmi esetre sem tehetik indokolttá az orgyilkosság bűnét!

– Mikor történt az első merénylet? – kérdezte Sirone.

Berlac feszesen kiállt:

– Az elmúlt évben, mint azt megállapította a vizsgálati jegyzőkönyvbe foglalt…

– Beszéljen röviden! – kiáltotta a kapitány és idegesen az asztalra csapott. – Mikor történt?!

– Ta…valy… – hebegte lángvörös arccal Berlac. – Április ötödikén történt…

Most Gouillaume, aki eddig mereven nézte a kilincset, felállt. Az arcáról verejték csurog, és undok karbolbűz fekszik az amúgy is penészlő falú helyiségben.

– Azt hiszem – kezdte lassan -, nincs rám szükség… Nekem most vigyázni kell magamra…

– Nem ártana, ha megmondanád a véleményedet az ügyről – mondta Minkiew doktor, és eléje állt, hogy jobban lássa az arcát.

– A véleményem? – kérdi, és a magánhangzói kissé elnyúlnak. – A véle…ményem az, hogy profilaktusan kell… illetve úgy, mint a fertőtlenítést, tehát az okát izolálni… vagyis, mint ahogy például… amikor engem ideküldtek, elasztikus… fiatal erőkkel… ebbe a verembe… mert ez verem, kérlek…

– Most menj pihenni.

– Mi?… – Lihegve ránézett. – Ha nem… hallgattok végig, kérlek alássan… akkor igazán…

– Gyerünk tovább! – szólt közbe Libourne türelmetlenül.

– Várjatok… Csak egy pillanat… – lihegte. – Ez fontos… ezt még meg kell mondanom… A pszichikai erő… az a pont, ahol… a lelki alvilág morbid ördögei… megtörnek…

– Mintha megzavarodott volna – mondta Libourne, amikor kiértek.

– Ugyan – legyintett Minkiew doktor, és úgy hatott pongyolában, mint akit egy gonosz dzsinn nővé varázsolt, de valami hiba következtében csak félig sikerült a mutatvány. – Ez az éghajlat oxidálja az idegrendszert, de Gouillaume-nál nincs hiba. Neuraszténiás.

Minkiew szivarra gyújtott, amitől még sokkal nyugtalanítóbb külső megjelenése lett.

– Hol az ördögben van Vigoin főhadnagy? – nézelődött jobbra-balra Sirone.

Talán nem ilyen felületes az érdeklődése, ha e pillanatban meglátja, hogy Ligert egy szertehullott jegyzőkönyvet mutat Minkiewnak.

– Tessék nézni… ezredorvos úr… ez a vörös nedvesség vér?

Minkiew elsápad, és kiveszi a kezéből.

– Ezredorvos úrnak szakmája, tehát tudja. Vér ez?

– Nem! – feleli kurtán. – Vörösbor! És jól tartsa a száját erről, érti?

A véres noteszen ez állt:

VIGOIN

Az udvaron egykedvűen folyt a vizsgálat.

4.

Sirone csuromvizesen a törzsépülethez sietett. A kapuban váratlanul Berlac toppant eléje.

– Engedelmével… ha szabad szóla…nom… kapitány úr… azt hiszem, ön félreismeri a képességeimet.

– Miii?… Beszéljen értelmesebben, Berlac… Phű…

A nap égetően tűzött már, mert lomha iramban, mint valami sárga, vén pók, fokonként magasabbra kapaszkodott az égen.

– Engedelmével, kapitány úr…

– Ne mondja folyton hogy “engedelmével” – szólt rá türelmetlenül, és aggódva érezte, hogy semmi sem indokolja ellenszenvét, amellyel iszonyú ingerültségében minden alkalommal éppen a hiúságában korbácsolja vérig ezt a túlbuzgó alakot. – Mit akar, kérem?! Mondja ki egyszerre, ahelyett hogy cifrázza.

Kínban elmeséli, bár jól tudja, hogy végképp nevetséges ostobasággá torzult a mondata:

– Kapitány úr, nem a képességeimet ítéli… illetve, ahogy kapitány úr megítél, az nem fedi való képességeimet, és…

– Ugyan kérem! Miféle ostobaságok ezek? – feleli legyintve. – Azzal törődjék, amit mondtam! A hatvanhármassal bánjanak keményen, de életben maradjon, mert maguk sem élik túl, ha elpusztítják. Különben intézkedjék, hogy ez a fogoly azonnal kihallgatásra jelentkezzék! Rompez!

És otthagyja. Fél perce sem távozhatott a kapitány, amikor futva érkezik a vörös bajuszú káplár, és lihegve jelenti Berlacnak:

– Az őrmester úr… előreküldött!… Nem tehetünk róla. Tessék elhinni! Későn jött a parancs.

– Mi történt?!

– A… az őrök… agyonverték… a hatvanhármast!

Nyolcadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.