Csontbrigád

1.

A kapitány hajnali négy óráig kitűnő hangulatban mulatott a 63-as fogoly társaságában, azután lekiáltott az ablakon:

– Halló, káplár, ezt az embert kikötni!

Biron káplárt, aki már este tíz órától hordta a bort, és hallgatta a mulatozást, igen meglepte ez a váratlan fordulat. Miért mulat reggelig Sirone kapitány, a büntetőtábor parancsnoka, egy rabbal, ha azután kikötteti? De már közeledik a delikvens fütyörészve, kissé részegen, azért katonás kiállással:

– A hatvanhármas fogoly büntetésre jelentkezik!

– Mit vigyorog, maga idióta?! És ne leheljen rám, mert széthasítom! Miért kötteti ki a kapitány? Mi?!

– Mert bemutatkoztam, sergent-major!

És úgy vigyorog, mint egy dakszli.

Kedves arca van, ám az mit sem számít a travaux forcés őrszemélyzeténél. Külső vagy belső jó tulajdonság nem tehetik szeretetre méltóvá az elítéltet itt, Bahr El Szudánban, ahol közel ötven esztendeje kétezer ember tartózkodik állandóan, és még senkit sem szerettek. A Compagnie Discipline jellegzetesen az a hely, ahol a szeretet vagy más hasonló lelkiállapotok kezdettől fogva ismeretlenek. A francia idegenlégió büntetőszázadának egyetlen célja az elrettentés. És az intézmény e hivatás tekintetében csúcsteljesítményeket produkál.

Ezért úgy is nevezték egyesek az erődöt, hogy Coin de l’Enfer. A Pokol Sarka…

Aki itt élt, az bűnhődött. Fegyőrtől a parancsnokkapitányig ide csak megtorlásképpen vezényelték a katonát szolgálattételre.

Ezért itt mindenki mindenkit gyűlöl.

Az őrök gyűlölik a rabokat és egymást, a rabok gyűlölnek mindent és mindenkit. Az altiszteket általában csak az a beteges vágy fűti, hogy kínt okozzanak, amelyhez képest viszonylag jobbnak érezhetik szörnyű sorsukat. A tisztek lélektelenül rágódnak letört egzisztenciájuk képzelt lehetőségein, és közömbösek mindennel szemben.

Ezek még önmagukat is gyűlölik.

Párizsról ritkán beszélnek. Gramofonoznak, nyelveket tanulnak, esetleg intrikálnak, vagy gyűjtenek valamit, és négyszer-ötször napjában végigdőlnek sóhajtva a fekhelyükön, azzal a tuskószerű, ernyedt zuhanással, ahogy némely ember itt a trópuson úgy fekszik le egy keserű pillanatában, mint aki hirtelen meghal.

Ez a Coin de l’Enfer, a Bahr El Szudán-i büntetőszázad erődje.

2.

Sirone kapitány, a parancsnok, aki párizsi beosztása idején szívesen látott vendége volt az úri társaságnak, bőkezű műpártoló, kitűnő úrlovas, bolond kedvű szerelmese az életnek; kedélyében olasznak, természetében franciának született, az édes, langyos, savoyai parton. Örök szenvedéllyel szerette Itáliát. Mint a római francia követség katonai attaséja, megismerkedett egy leánnyal, és halálosan beleszeretett.

A kapitány a barokk férfiábránd tökéletes típusa volt, akit egy nyughatatlan vérű, de érzelmes asszonyfajta különböző olvasmányai közben ugyanolyannak képzel; valószínűtlenül bőkezűnek, szellemes és bátor bolondnak, amilyennek Lord Byron álmodta a szerelem szerencsés ördögét.

De éppen mert ördög volt ez a kapitány, nem tette helyesen, amikor jó útra tért, és elhatározta, hogy felhagy a kalandokkal, boldoggá teszi a leányt, akit szeret. A leány egy igen magas rangú tiszt gyermeke volt.

Mi történt? Ennyi: Egy ismert színésznő Giuseppe di Ferrano gróf estélyén Velencében, a Palazzo Girolamóban nyilvánosan arcul ütötte a kapitányt.

Az események ezután a katonai karrierdrámák tömör sorrendjében követték egymást. Másnap visszahívták az ezredéhez, egy hét múltán sürgős parancs jött, és repült a Bl. St. Honoré-i úriházból a Coin de l’Enfer parancsnoki kriptájába.

Don Juan a pokolra jutott…

Fini!

Szépasszonyok, fényes parkettek, szenzációs turfesemények, úri cimborák, ragyogó Champs Elysées és rozsdaszínű, őszbe vedlő Bois de Boulogne, romantikus találkáiddal, isten veled! Továbbá jó éjszakát, kobaltkék Itália, árkádos márványpaloták, ciprusszegélyű tengerpartok; ez most már nem lesz többé, talán soha!

Fini!

És az előkelő párizsi társaságok népszerű gavallérja e pillanatban kigombolt zubbonnyal ül a bagószagú irodában, lelógó, nagy harcsabajusza gondozatlan, erősen őszül és sárga színű, mintha hervadozó növényzet volna. Ruháját belepi a hamu, a haja szerteáll, ahogy idegességében néha markolászik benne a nagy, lapos végű, barnult ujjaival, s cigarettát sodor. Az arca egy haldokló, bohém árkádiai isten titokzatosan vidám, bölcsen gúnyos kifejezésébe ernyedt. Félelmetesen kirajzolódó sasorra, sárgás, halottszínű bőre, zavaros, bóbiskoló szemei, a szája szélére beidegződött, lekicsinylő ajkbiggyesztés, mintha az egykor szép arc viaszlevonata lenne, a sivatag forróságától torzulttá olvadt állapotban. Két éve hogy az erődben van.

Az első napon úgy érezte: néhány óráig bírja csak, és meghal. Az első hónap után ijedt gyanakvással megsejtette, hogy itt esetleg soká élhet az ember. Ma már nem sejt és nem hisz semmit.

Bizonytalan ujjai révetegen kapirgálnak némi maradék dohány után a bádogdobozában. Többször és ámultan figyeli, hogy nem oda nyúl, ahová néz. Mintha szemei és a keze elveszítették volna ősi kapcsolatukat egymással.

Ki érti ezt ilyen melegben, amikor a szem lüktet, és mintha dinamó zúgna a nyakában, olyan monoton áramlással tódul valami a torkából a koponyájába?

Az ingét széthúzogatja, mintha láthatatlan súlyokat kívánna eltávolítani a mellkasáról. Nagyot sóhajt közben, de egy kettős csuklás félbeszakítja e készülődésben lomhán emelkedő tüdejét.

Merően nézi a horpadt kis dobozt. Apró csíkokban folydogál róla a verejték, és sok-sok légy döng egyetlen fürtszerű, sűrű rajban körülötte és a pálinka körül. Végighúzza nyelve hegyén a cigarettát, és rágyújt. Nyirkosan fénylő, püffedt arca közönyös, de kielégült vonásokra omlik a szippantás élvezetétől. Nézi a doboz feliratát:

SIMON ARTZ

Hol vásárolta ezt a cigarettát?… Párizsban, a Bl. St. Honorén?… A Claridge halljában?

A mellkasa alatt, a jobb oldalán, időnként szaggatott szúrást érez.

A máj…

Jól tudja, hogy ott valami kezdődik. Általában a máj felől indul el a vég itt, az Egyenlítőnél. A halál csenget ilyen enyhe, elszórtan jelentkező tűszúrásokkal a szervezet ajtaján.

Rekedten, vaktában belekiált a fülledt csendbe:

– Pálinka!

Félhomály van. Az ablakra terített párolgó, vizes pokróc dohos szaggal súlyosodik a fülledt irodára. Iszonyú a hőség.

Egy ingaóra ketyeg a falon. Azután a káplár pálinkát hoz. Leteszi az üveget, de habozva megáll, mint aki mondana valamit. A kapitány iszik, azután hosszút szippant a lazán sodort cigarettából. Felparázsló fénye és elszenesedő papír hullik szerte.

– Akarsz valamit, te disznó? – kérdezi bágyadtan.

– Si, mon capitaine! Nem lenne jó visszatérni a vörösborra? A vörösborral sokáig élhet itt az ember.

– Ki akar itt sokáig élni? Na, ülj csak le.

A káplár zavartan leült. A kapitány kissé bizonytalanul felemelkedik. Szétterpesztett lábakkal, mint akinél bomlófélben az egyensúlyérzék, néhány nehézkes lépést tesz. Hatalmas alakja kissé elhízott, ami errefelé nem a jóltápláltságtól van, hanem az emésztőszervek pangásának a jele.

– Most én mesélek neked a vörösborról meg a pálinkáról, ami nem mindegy – kezdi csendesen. – Figyelj, káplár! Franciaországban, egyszerű étkezéstől a legfényesebb lakodalomig, szomjukat, örömüket, ünnepüket vörösborral édesítik az emberek. A vörösbor nem tűri a magányos ivót. Cimbora kell hozzá, vidám történetek, régi nóták, asszonyokra emlékeztetőek, kártya és muzsika…

– Szegény Screbin főhadnagy úr igen szépen hegedült…

– De meghalt. Tehát fogd be a szádat, kérlek. Annyiban igazad van, hogy vörösbort Screbin nélkül nem lehet inni. De nem is szabad. Én azt mondom: hazaárulás! A vörösbor Franciaország nagy hagyományainak egyike, és bizonyos hazafias szertartással egyenrangúnak kell tekinteni, amikor iszzák. De ha olasz őseimre gondolok, akik megszokták, hogy a quarto rossót minden étkezésnél rendelés nélkül felszolgálja a pincér, akkor szintén kötelez a tisztelet ez itallal szemben, mert Olaszországban is több, mint egyszerű iszákosság a vörösbor élvezete. Ezért csak pálinkát szabad inni. A pálinka mámora fenséges közönyt prédikál. Megveted a halált, és jó az élet is úgy, ahogy éppen van, illetve, ahogy nincs. A vörösbortól eszedbe jut, hogy novemberben Rómában a Borghese park fakoronái között, növekvő mahagóniszínű foltokban terjed az ősz, és alkonyatkor sok-sok harang zúg. Ilyenkor a Piazza de Popolón felrebbennek a galambok esetlen szárnyalással… Fáj a szíved, de képes vagy vágyódni, sőt remélni is, hogy egyszer majd eljutsz innen az Örök Városba, miután ilyen céllal búcsúzáskor bedobtál néhány centesimót a Fontana di Trevi nevű mesterséges vízesés roppant medencéjébe, s ezért viszontlátással kecsegtet a babona némi készpénz ellenében. Hiszed a hihetetlent; ez a vörösbor…

Megtörő füttyszóval egy melódiára emlékezett és közben a két pohárba pálinkát töltött, de vizenyős tekintete a szomszédos szoba ajtaját bámulta, amelyen tábla volt:

SCREBIN FŐHADNAGY
Parancsnokhelyettes

Búsan folytatta:

– A vörösbor elhozta Rómát a sok haranggal. De éppúgy mondhattam volna a firenzei Ponte Vecchio zsivajos környékét vagy akár a genuai temető alig szomorú és mégis fenséges látványát, mozdulatlan szobortömegével. Ha hiszed ha nem: ott nagyon boldog voltam, az olvadó viasz és a gyászosan nehéz szagú virágok párolgásában… Akadt például egy orosz nő, aki csak itt vált beszédessé, ahol általában örök hallgatás céljából tartózkodnak az emberek, és júliusban a hervadásra készülő, érett virágok utolsó, nagy illatbacchanáliáikat lelkendezik, mint bizonyos asszonyok az úgynevezett balzaci korban, kiszépülve és sokszoros szenvedélytől kábultan, hajukban az első ősz szálakkal. Akarsz cigarettázni? Mi? Megengedem. Tessék.

A kapitány annyira szórakozott volt, hogy tüzet adott az altisztnek, amire ez felpattant ültéből, és összevissza szipákolt, de reszkető kezében nem gyulladt meg a cigaretta.

– A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lankadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nemegyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörösbornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: “Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: “Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: “Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz. Menj a fenébe, fiam.

Felhajtotta a pálinkát, és végighúzta fanyar arckifejezéssel alsóajkát a lompos, nagy bajusz lelógó szálain.

A káplár elmegy, Sirone a padlóra bámul, és lassan visszasüpped a székbe.

Eh bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek! Az ablak felső üvegén át látszik, hogy egészségtelenül fehéres az ég. Nem ibolyaárnyalatú, mint Párizs felett, derült időben, és nem változatos, mint Itáliából nézve.

Felállt. Ingerelte ez az izzó, vastag, mozdulatlan büdösség itt, az irodában. Szörnyű! Lehajtott egy pohár pálinkát, és elindult, hogy hozzáfogjon értelmetlen ellenőrző körútjainak egyikéhez.

Hirtelen megtorpant. Mi ez?!

Valami halk pengés hallatszik a szomszéd szobából! A fene! Egy hegedűhúr pengett ott! Mintha a halott Screbin gazdátlan hangszere lenne. Hallucinál?

Tétován az ajtó felé lép, de nem megy, hogy megnézze.

Eh bien… Egyszer úgyis vége lesz mindennek! És kimegy az irodából, végig a folyosón.

Időnként a falat súrolja a vállával, és ettől a középre tántorodik. Az egyik szoba előtt megáll, és kopogtat:

VICTOR GOUILLAUME
Szolgálatvezető főhadnagy

Ez áll az ajtón függő táblán. Benyit.

Gouillaume főhadnagy az ágyon feküdt. Két tenyere a tarkója alatt, lábai keresztbe vetve az ágy végében, magasan a vaskereten. Az ablak fölé néz, ahol egy romboid alakú kopás van a falon, és néhány meztelen, rózsaszínű tégla látszik. Amikor belép Sirone, feláll, nehézkesen, kínos mosollyal.

– Csak maradj – mondja a kapitány, és a rövid úttól kimerülten egy székre roskad lihegve.

Rossz bőrben van ez a Gouillaume… A szeme fakó, mint az ólom, és barna, hosszú haja ziláltan szerteáll. Nagyon gyűrött, elkínzott, árnyékos arc, mélyült barázdákkal. A parancsnok intésére dörmög valamit, megvakarja a tarkóját, azután egy lassú dőléssel visszafekszik.

– Kérlek – dünnyögte a kapitány. – Az elkülönítő barakk mégiscsak szükséges. Két tífuszeset volt.

– Intézkedem – kezdi kissé tagolva, erőtlen nyelvmozgástól egybeolvadó szavakkal -, hogy kiürítsék a mosókonyhát.

– Miért vonulsz vissza annyira? – kérdi kissé idegesen Sirone.

– Tartalékolom az energiámat, kapitány úr – feleli vontatott hangon, mintha megfontolna minden szót. – Rövidesen visszarendelnek Toulonba… az… ez… ez…redemhez… és… azt… akarom…, hogy regenerálódjon a… szervezet, ha ebből a présből kiszabadul. Friss energiák bekapcsolása szükséges… kérlek… kapitány úr… Alaposan… tönkrementem… itt… elsősorban.

Sok mássalhangzót elsikkasztott, lomhán forgó nyelvvel, felületes légzéssel. Ez elég szokatlannak tűnt Sirone előtt.

– Honnan veszed azt, hogy visszarendelnek innen?

– Hó…ónnaan?… Hogy… hó…ón…óónan? – kérdezte mosolyogva, és a szavak szelíd, lehalkuló szétmállással folynak a szájából, mintha beszédtechnikája gyerekesen tájékozatlan lenne. – Egy…szerű… dolog… Ez egy hipotetikus… biztonság, hogy úgy mondjam: a lelki egyensúly helyreácsolt vastraverze. A hit, kérlek, és igen… Hol is?…

Szünetet tartott. Elfelejtette a kapitány kérdését, és utánakúszott emlékezetével agyának egy homályos zugába, ahol a társalgás kiindulási fonalának végét kiejtette, mert ha egyszer úgy adódik, hogy ezt a fonalat nem találja, akkor örökre bebörtönözve bolyonghat a sötét agydúcokat összekötő nyirkos korridoron, végképp bezárul a rohamosan szűkülő kijárás, ellobban a külvilág alkonyuló fénye, amely ködös sugárzással beszüremlik még pillanatnyilag. De ni! Ott fekszik az elveszett fonal, a kapitány kérdése! Megvan! Felkapja, és a keskeny résen át visszapréseli magát vele a társadalom napvilágára.

– Hogy… honnan tudom… a szabadulást? Volt egy pillanat, amikor a lelki alvilág… mert ilyen is van. Nem altudat, kérlek, erre vigyázzunk, mert… általában a tudományos… kutatás sablonképzésre törekszik, sohasem az ember egyéniségének szintéziséből merít… mint ahogy a cipőgyárak sem dolgoznak túl kicsi vagy túl nagy lábra… hanem… a tömegesen előforduló, legáltalánosabb lábméret a fontos… No, mármost… Szóval… Igen! Megvan!… Az egyéniség manapság mostohagyermeke a tudományos megállapításnak… Önmagára utalja a sablonképzés… a közepesre méretezett teóriák Prokrusztész-ágya.

Sirone, kissé ijedten a latin kifejezések sokaságától, csak most bírt szólni:

– Nem beszélnél világosabban?

– Háát… jó, világosan… Tessék! Jelentem neked, kapitány úr – kiáltja torzan felhangosodó vidámságban, elmálló szavakkal -, sikerült a… koporsó fedelét… felfeszíteni!… A halott előállott! Akárhogy rám csukták a koporsót… Mert rám csukták!… Az apám vére… kártya… váltó… mert volt egypár váltó, és Evelyn, aki… kérlek, úgyszólván berobbant az életembe, mert ez berobbanás volt, kérlek… Juan-les-Pins-ben… ott volt a berobbanás… Ne hidd, hogy lázas vagyok… Vagy hidd… Ez mindegy… ez úgyszólván… nem fontos. Megszabadulok…

A fáradt, csontos ujjak mint halódó bogár csápjai lomha érintéssel tapintgatják a homlokát. Beteges arcán bibliai szelídségű, de mégis gúnyos mosoly vonaglik át, kissé megvető gőggel.

– Miért nézed állandóan a falat?

– Pa…rancsolsz, kérlek?… – szinte kavarja a szavakat, fáradt nyelvvel… – A… falat?… Ez a nézés úgyszólván az energiacirkuláció megóvása… Ez olyan, mint a napi svédtorna. Az erős lelki izomzat… a direkciót nem hagyja… kihunyni… mögötted… ugyanis ez a nagy probléma itt, mögötted maradt a direkció, pedig előtted kell lenni. És… aki elveszti a direkciót itt… Szudánban… az lelkileg szomjan… pusztul… éppúgy, mint a beduin, ha… eltéved…

A kapitány most már attól ijedt meg, hogy érti, amit a főhadnagy mond… Egy lépést tett az ajtó felé.

– Várj… kérlek… ez neked is fontos… Rendszeres… akaratkoncentráció nélkül… a lélek… hulla lesz! Szétesik a fogalmak laza komplexuma, mert az akarás egy foglalat, és amíg intakt marad, addig… keményen szorítja az emlékezés harapófogója az… elhagyott… direkciót… mögötted… Az akaraterő… úgyszólván egy motor… amihez napi olajozás kell… Ha egy pontot nézel… Első nap öt percig nézed… második napon félóráig… És azután már olyan, mint a svédtorna… Érted?… Ez egy poszt a lélekvártán, rendületlenül!… Na!… Ez legyőzi… hiába… itt meg kell hajolni…

Elhalkult, lihegett.

– Mondd, kérlek – kiáltotta hirtelen a kapitány, és keze a kilincsen volt már -, a barakkal mi lesz?

– Majd holnap… Intézkedem… Ez, kérlek, így van… Én most így fekszem, és holnap már intéz…kedem… Ez a megújuló energiák titka… az olajozás… a direkció… Ez, kérlek, egy… géppuska védőövezet akciórádiusza felett… Várj, kérlek…

De Sirone ment… Lázas ez? Vagy… ennyire meglazult benne a lélek szerkezete? Az orvosnak kell szólni… Nehézkesen csoszogva ment a következő ajtóig.

JEAN BERLAC
Adjudant-chef

Belépett a tiszthelyetteshez. Csodálkozva megállt a küszöbön.

Berlac nincs itt. Ha tudná, hogy a kapitány benyitott hozzá, talán elsüllyedne a szégyentől. A tiszthelyettes a saját szobájában nem törődött a legelemibb renddel sem. Vetetlen ágy, piszkos mosdóvíz, zubbony, szappan, törülköző a földre dobva, szivarhamu, papírok szerteszét a padlón.

Az asztalon könyvek.

Valamennyi könyv életrajz, Dzsingisz kán, Nagy Sándor, Napóleon… Hadvezérek története. Sirone felnyitotta az egyiket.

Hát ez mi?!

A tiszthelyettes széljegyzetekkel kísérte Napóleon történetét!! Ezt írta például egy helyütt a lap oldalára: Miért folytatta N. az előnyomulást Moszkva felé? A megszállott részek pacifikálása biztosította volna az utánpótlást egy lassú, de kockázatmentes felvonulási tervhez.

Később:

A törökökkel szövetkezve N. meghódította volna a világot. Az értelmetlen egyiptomi kaland ezt lehetetlenné tette…

No lám! Ki hinné erről a szófukar tiszthelyettesről, hogy ilyesmikkel rontja az egészségét. Olcsó illatszer szaga érződik a levegőbe vegyülten. Hajlekötő fekszik a tükrös asztalon és egy gyógytorna rendszer, amely a légzésgyakorlatok útján megőrzött örök ifjúság tanát hirdeti.

Elég!

Visszaimbolygott az irodába. Hiszen ez… lidércnyomás!

Eh bien! Egyszer úgyis mindennek vége lesz! Elmúlik az egész, mint Screbin főhadnagy hegedűjén az utolsó vidám melódia, azon az estén, amikor vállat vont, és főbe lőtte magát.

És bevesz néhány kinint.

Rőt sugárzással özönlik be a sivatag halódó nappali világa. Ebben a zsibbadt, vérszínű csendben az iroda magánya hangokat rezdít a semmiből. Egy nő kacagva kiabál néhány év távlatából:

“August!” Körülnéz a félhomályos, büdös szobában, és ettől elnémul a gazdátlan, csengő, női kiáltás, de az utolsó foszlánya még ott rezeg a levegőben.

Zümmög a csend.

Az alkony árnyaiba mosódó bútorok dermedten figyelik. Van valami fenyegető ebben a permanens mozdulatlanságban, amellyel szekrény, asztal, szék némán körülveszi az embert. A tárgyak várakozása halálos titkot őriz. Talán, mert ösztönében már régóta sejti, hogy a valóság csak szimbólum. Érzés, fogalom, szekrény és bánat: ez mind csak a jelképe valaminek, ami állandóan kifejeződik, de mi nem érthetjük meg soha.

A csend ilyenkor provokálja a kapitányt, hogy hallucináljon.

Aki fél egyedül, különösen alkonyatkor vagy éjszaka, az voltaképpen attól tart, hogy a tárgyak fellázadnak a dolgok okszerű, helyes rendje ellen. Ha e mozdulatlan bútorok most másképpen viselkednének, mint eddig, akkor megingatnák a kapitány önnön létezésébe vetett hitét, és a szörnyű vég bekövetkezne…

Eh bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek! Elmúlik az egész, mint Screbin főhadnagy hegedűjén az utolsó vidám melódia.

Hökkenten felfigyel!

A másik szobából hegedűszó hangzik fel! Finom, halk melódia ömlik a húrokból…

A halott Screbin hegedül!

3.

Olyan kísérteties volt ez a felcsengő muzsika Screbin emlékével párhuzamosan, hogy egy pillanatig tátott szájjal meredt a pálinkásüveg nyílása körül zsongó legyekre… Azután felállt, a szomszéd szobához ment, és nagyot rúgott az ajtóba, hogy kitárult.

Ki merészkedett Screbin hangszeréhez nyúlni?! A mindenit.

Lihegve állt. Nézd csak… Egy rab!

Elmélyülten, félig behunyt szemmel hegedül, és ahogy meglátja a kapitányt, befejezi egy rántással.

– Ki vagy… te disznó?…

– A hatvanhármas fogoly, mon commandant.

Liheg. Azután csuklik. Végignézi a rabot. Hm… Nem az a halálfejű, tébolyult arcvonású alak, mint a többi. Tömött, barna haja még fényes és rugalmas. Ez az ember él. Nemcsak a szónak abban a pusztán vegytani összefüggéseket jelentő, gépies értelmében, amelyet talán a “létezés” szóval jelölhetünk meg a legtalálóbban; ez a rab még él, külsején a lélek jelképeinek kifejezésével, ahogy az élet összetett fogalma, érzés, tudat, test és becsvágy együttesen jelent csak valamit. Kerek, barna, csinos arca némi vidámságot is elárul.

– Mióta vagy itt?

– Öt hónapja.

Ez a Magiron úgy látszik, kivételez vele, azért ilyen egészséges! Az őrmester egy korrupt fráter. Valami sikkasztás miatt került ide, és a sikkasztó mindig korrupt marad.

– Te disznó! Már régen figyellek! Te mindég a raktárban lógsz!

– A kőtörőknél dolgozom, mon commandant!

– Ne hazudj, mert összetörlek! Miért vagy ilyen egészséges?!

– Jó szervezetem van.

– És… hogy kerülsz most az irodába, mi? He?! Erre felelj, te… Te mindentudó! Mi?!

És egészen eléje állt a legénynek, derékban meghajolva, alulról felfelé a fiú arcába nézett, mintha e különleges látószög síkjából is tanulmányozni szeretné.

– Nem kaptam pihenőt, kapitány úr. Pedig ma július tizennegyedike van!

Szóval a Bastille ostromának évfordulója van! Ez a Magiron nagy kutya, hogy még ilyenkor is nyúzza ezeket a koporsószökevényeket.

– Miért nem adott ma pihenőt az őrmester?!

– Mert a teljes vízadagot kértem. Három nap előtt fél vízadag elvonással büntettek.

– Csak azért, mert… külön vízadagot kértél? Mi?!! Te, ne hazudj, mert széttöröm a koponyádat, a mindenségit az ilyennek!! Phű!!

– És… Visszafeleltem. Az őrmester megtagadta a vízadagot, azzal az indokolással, hogy semmi köze egy magamfajta alaknak július tizennegyedikéhez. Azt feleltem, hogy: “Maga sem a Bastille ostrománál sikkasztott, sergent…”

A kapitány kurtán nevetett. Ez jó.

Elképzelte Magiront amint kisebb törléseket eszközöl a zsoldkönyvben, miközben a forradalmárok tarackokkal lövik a Bastille-t.

Újra széthúzta az ingét, de csak nem szűnt a préselő súly. Itt nincs levegő, vagy mi?… Émelygett, mert érezte a szájából kirezgő, átható alkoholpárát.

– És hogy merészeltél te itt… hegedülni?! Mi?!

– A kapitány úr előadása lelkesített. Hallottam a nagyszerű összefüggést, amelyet a vörösbor és a történelem között felismert!

– Mi? Ezt… megértetted?

– A szakmámba vág.

– Te történelemmel foglalkoztál valaha?

– Nem, csak vörösborral, kapitány úr, de igen intenzíven.

Sirone ismét elnevette magát, de ezt megbánta, és rárivallt:

– Takarodj!

Nagyokat fújt. Ilyen egy fráter!

Azzal a nyakig begombolt zubbonyával. Átődöngött az irodába. Itt a félhomály, a pálinkafoltok körül zsongó legyek és a püffedt, vastag csend úgy feszül, mintha egy kioltott gyertya duzzadt, füstölve izzó kanócában lenne mindaz, ami történik, illetve, ami történés nélkül, egyszerűen van. Csak van! El innen! Újra kimegy. A másik ajtón.

A folyosón dohos iratok lehelete nehezül a porízű, langyos félhomályra, és a léptek reccsenésétől felriadt egerek fürgén szétfutnak a padlósarok zugai felé. Mennyi egér! Megpróbálhatná irtani őket az a piszok Magiron.

Mintha belülről feszítenék a koponyáját, olyan nyomással jelentkezett az elmúlt alkoholmámor visszahatása, ahogy lassanként elvértelenedő agya lehűlt ismét. Jeges veríték csurgott a bőrén, és keze-lába elhaló bizsergéssel, érzéketlen művégtagokként tartoztak hozzá, csak azért, mert tudta, hogy vannak.

Gouillaume-mal baj van. Ez kétségtelen… Itt a másik tisztje, a parancsnokhelyettes:

GASTON LIBOURNE
FŐHADNAGY
Számvevőség
Tessék kopogni!

Kopog.

– Ki az?! – kérdezi belülről egy csengő, kellemes férfihang.

A kapitány kinyitotta az ajtót. Libourne cigarettát töltött és a rádió szólt előtte az asztalán. Dús haját oroszosan hátrafésülte, nagy homloka mellett két besüppedő halánték lüktetett nyugtalan ritmussal, fiatalos arca, élénk szeme értelmet, tetterőt és jókedvet manifesztált, szokatlanul lelkes mértékben.

A szobában kínos, nagy csend. A falon egy hatalmas rajzlapra elkészített táblázat, a zsoldnapok, a létszám és egyéb fontos adat megjelölésével.

Az asztalon szamovár és cigarettadohány, töltéshez szétteregetve.

– Azt hiszem, te – kezdi a kapitány -, ezzel a Gouillaume-mal valami nincs rendben.

– Bogaras lett szegény – bólogat Libourne, és koppan a töltőfa, azután lehullik az asztalra egy kész cigaretta. – Parancsolsz teát, kapitány úr?

– Nem kérek, de azt rummal szeretném.

A tiszt jóízűt nevet, és rumot tesz a felettese élé. Koppan a töltőfa. Lehullik egy cigaretta.

– Mi újság?

– Kérlek, kapitány úr – magyarázza Libourne -, most új módszert kezdtem a zsoldszámvitelben, ahogy legutóbb jeleztem előterjesztésemben.

– Én nem értek a könyveléshez. Pfű!

– Új eljárás. A legkisebb hibafelületet adja, és áttekinthetőség dolgában csodálatosan egyszerű! Feleslegessé teszi az ellenőrzést, mert hűtlen vagy hibás kezelés lehetetlen.

– Eh! Akárhogy számolsz, ez mégiscsak Szudán fészkes közepe!

– Azt hittem, kérlek, kapitány uram, hogy számíthatok rád Bahr El Szudán reorganizációjáért végzett munkámban – szólt kissé hidegen. – Néhány elgondolásom a katonai büntetőrendszerek terén nagy horderejű lesz.

– Istencsudát! Mit akarsz itt reorganizálni?

Csuklott, és tenyerébe hajtotta jéghideg homlokát. Úgy érezte, hogy ha egy baltával a koponyájára csapnának, nem is fájna. Ezt a jégdarabot csak úgy a nyakára tették. Nem lehet a feje…

Kínos csend.

Sirone kiténfergett a folyosóra, és ment… Hopp… A falhoz ütődött…

Vissza az irodába.

Zsongnak a legyek, és pálinkabűz.

Leül a korhadt, verejtékes, vén íróasztalhoz.

Eh bien! Oly mindegy. Hisz ez disznónak való… Dühösen ellöki cipőhegyével a négyzetméternyi kókuszszőnyeget lábai előtt. Csak épp jelezte a rúgást, mert túlontúl fáradt ilyesmihez most. És végeredményben a kókuszszőnyeg sem volt maga a valóságos örömökkel teli élet, hogy érdemes legyen szívből, őszintén belerúgni!

Kinyitja ismét a pléhdobozát, amely valami csodálatos módon elkísérte ezen az úttalan életbolyongáson, Párizsból a Szaharába, és csak itt fedezte fel, hogy e jelentéktelen holmi annyi kedves és szükséges tárgy között egyedül maradt meg neki. Aránylag közömbös kis párizsi midinette-tel van így az ember, akit sommás szívügyeivel együtt úgyszólván személytelennek vél, és amikor alámerül a felületen nyüzsgő jóbarátok dús moszatja közül a magány iszapjába, egyszerre meghökken a felfedezéstől, hogy egy ilyen kis cseléd kitart mellette. Ez a látszólag olcsó emberanyag, ki tudja, miért, elnyűhetetlenül és hűségesen, de az úrinők félelmetes heroizmusa nélkül meglapult valahol élete szivarzsebében, észrevétlenül, de úgy, hogy íme ráakadt, miután ruhájának egyéb zsebei kiürültek. És most már más szemmel néz rá, kissé megkésve, de hát ki hitte volna, hogy eme bádogdoboz aránylag tartósabb az ötvösremekbe készült aranyszelencénél…

No lám. És nézi. Ez meg folyton ugyanezt feleli, piros betűkkel kiáltva:

SIMON ARTZ
Kairo

Eh! Hát meg kell őrülni! Valahol takarodót fújnak. Rövidesen itt lesz a nyomasztó, halálosan hosszú éjszaka, és felvonulnak a kivilágított, zsibongó boulevard-ok, a harangszótól zúgó római terek zavaros látomásai.

Nem! Nem egyedül…

– A hatvanhármas számú elítélt jöjjön fel! – kiáltotta a telefonkagylóba. És lecsapta…

Az istencsudát. Jópofa fiú, majd mulatnak, és kész!

Talán, ha tudja, hogy milyen döntően új, megdöbbentő események, tragédiák és komédiák pergőtüzét indította el rövid parancsával, akkor sietve visszavonja az intézkedését.

– A hatvanhármas, mon capitaine – jelentette koccanó bokával a fogoly.

A kapitány fáradtan legyintett, és kedvetlenül mondta:

– Csend, csend… Disznó, disznó… Te mit hegedültél itt?! Mi?!

– Mendelssohntól a Velencei gondolás dalá-t, mon capitaine.

– Micsoda dal? Velence… Gondola?? – És tűnődött. Hohó! Hát persze! A Campanile! Az Arzenál… Nézd csak! Velence!

És egészen a fiú arcához tolva az orrát, hogy pálinkagőzbe burkolt fejjel nézték egymást, rárivallt:

– Ezért, te piszok, most ki kellene köttetni téged! Érted? És addig korbácsolni, amíg a bőröd lerongyolódik csontig. És tudod, hogy miért? Mi?

– Tudom, kapitány úr – felelte sóhajtva. – Tudom… Mert sajnos én is voltam Velencében.

A kapitány úgy nézte a 63-ast, mintha ez a körülmény gyanakvásra késztetné.

– Úgy? Szóval voltál… Velencében? Hm… Ez… mindenesetre érdekes. És mit csináltál te ott… Mi?! – kérdezte továbbra is vallató modorban Sirone kapitány.

– Őszinte leszek kapitány úr – lihegte. – A Lidón történt. Egy fiatal leánnyal sétáltam az Excelsior előtt, és a tenger… tessék kiköttetni, de nem hallgathatom el tovább, kék volt! – és feltremolázó, lelkes, kiáltó hangon ismételte. – Kapitány úr, ölessen meg, de a tenger olyan kék volt, mint tejszőke bakfisok szemei, ha barnára égette arcuk bőrét a nap!!

– Gazember!! – kiáltotta a kapitány. Azután odaténfergett az íróasztal elé, és szájához emelte a pálinkásüveget.

Utálkozó grimasszal visszaejtette, és lassan széthúzogatta az ingét egy marcangoló mozdulattal, amilyen megmérgezetten halódó embereknél is lehetséges, ha kínjukban a testüket szeretnék feltépni puszta kézzel. Azután két ököllel dörömbölt az asztalon.

– Káplár! Káplár! – kiáltotta nekivörösödött arccal.

– Present, mon capitaine – jelentkezett a rémült altiszt.

Sirone visszaernyedten a fellobbanó erőfeszítéstől, lecsuklott állal bámult. Azután elővette a dobozát és cigarettát pödört, tétova, nyirkos ujjakkal. Közben csuklott egyet.

– Küldj vörösbort… te disznó.

Harmadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.