Csontbrigád

1.

Az első, elég lényeges hiba, hogy a bűnösként elítélt Fécamp teljesen ártatlan volt.

Ez elég kínos tévedés, amiről senki sem tud. A második hiány: a tettest meg sem említik az iratok között.

Ugyanis a tettes egy ötsous értékű aprópénz.

Szép, nem?

Most vegyük sorjában:

Az aktában szereplő Ulogi-oázis, amelynek a hivatalos írásban csak forma szerint adtak helyet, az ügy egyik főszereplője. Másik főszereplője, akit az akta nem is említ, egy Szaidzsa nevű arab leány, voltaképpen Fécamp bűnösségének az oka; és a harmadik, leglényegesebb szereplő – mint felbújtó és tettestárs – a sűrű, megbokrosodott férfivér és a langyos, nehéz, afrikai éjszaka, amikor a sivatagban ijesztő a csend, és a katonák lihegve kínlódnak álmukban.

Először nézzük Ulogit, a titokzatos oázist.

Ulogi aránylag modern helység, délnyugatra az Atlasztól, mélyen bent a Szaharában, és arról ismeretes, hogy sok-sok zarándok látogatja, mert itt helyezték nyugalomra a csodatevő Hagir nevű szent marabu földi maradványait.

Kétszáznegyven éve pihen Hagir, a szent orvos, Ulogi-oázis mecsetjében. Ramazán ünnepén kibontják csákánnyal a követ, amely alatt a koporsója van, és a mecset szentélyében közszemlére teszik ki. Messze földről érkeznek ilyenkor a hívők, akik csodálatos varázserőt tulajdonítanak ennek a koporsónak. Állítólag, aki a csodatevő cédrusládát kezével illette, azt nem érheti baj.

És ez csakugyan így is volt.

Száz meg száz hívő érintette a koporsót reggeltől hajnalig, anélkül hogy a legcsekélyebb baj érte volna őket.

De mit árthat az embernek egy ilyen érintés?

Itt állomásozott egy rozzant erődben Henry Fécamp százada, és itt találkoztak John Carew-val. Carew angol volt, és az utolsó orvosi vizsgák előtt otthagyta az egyetemet, hogy felcsapjon a Riviérán bárzongoristának. Később díjat nyert Stockholmban a szabadstílusú birkózásból, majd egy praktikus találmánya révén emlegetik, amely lehetővé tette a rizshántolásnál nyert értéktelen pelyva felhasználását. Miután egy folytatásos regénye a Paris Soir hasábjain általános feltűnést keltett, kitiltották Franciaország területéről, mert fogadásból felmászott az Eiffel-torony tetejére.

Ilyen előzmények után került Afrikába, az idegenlégióba, és egyévi szolgálat elteltével az Ulogi-oázis 72-es erődjébe, ahol ketten, rokonlelkek Fécamppal, nyomban egymásra találtak.

A két szilaj, bolondságokra hajlamos fiatalember hamarosan elválaszthatatlan jó barát lett. Szerettek verekedni, énekelni és tréfálni.

Ulogiban a jó kedély nagy szó, mert egy rossz ízű, sós mocsár közelsége igen komisz tartózkodási hellyé tette az oázist. De ezeknek nem ártott semmi! Vasból voltak!

És hogy végeredményben ők is Ulogi áldozatai lettek, annak nem a por, a közeli mocsár, a forróság vagy más kifejezetten szaharai oka volt.

A bajt, amitől ez a két színarany kedély oxidálódott, Európában is jól ismerik váratlan bonyodalmakkal kapcsolatban.

A neve mindenhol más, a neme mindenhol nő. Ulogiban az említett bonyodalmat Szaidzsának hívták, és legfeljebb tizennyolc éves lehetett.

Szaidzsa két szemöldöke egy-egy szabályos, hosszú boltív volt, és misztikusan szép arcát különös mosoly tette vonzóvá. A vak Bochur nevű nagyapja nevelte.

Az öreg Bochurnak kávéháza volt Ulogiban. Naphosszat a parázzsal telt kosár előtt ült, főzte a kávét, és egyik cigarettát a másik után sodorta. A két legionárius pedig Szaidzsával suttogott az egyik gyékényen, a sarokban.

Szóval amit nem bírt elvégezni a harc, a sivatag, a gyilkos éghajlat, azt elintézte egy nyavalya, ami az óhazában éppolyan elterjedt, mint itt:

A szerelem!

Mint szövődmény fellépett a féltékenység és a hiúság is.

A két katona szerelmes lett Szaidzsába. Odalett a jó barátság és a jókedv.

Kissé lefogytak mindketten, nem tréfáltak, elmúlt az ének, a harsány kacagás, és épp úgy ődöngtek a kaszárnyában szótlanul, komoran, mint a többiek.

Már úgy látszott, hogy Fécampnak kedvez a szerencse. Szaidzsa kedvesebb volt hozzá. Azután Carew remélhetett, végül a leány óvakodott attól, hogy érzelmeit kimutassa.

Így történt, hogy egy napon Jakab, az öreg kecske csodálatos halála elhozta a végkifejlést.

Jakab, a kecske fél szemére vak volt, és Bochur háztartását tejjel látta el. A jámbor állatnak sejtelme sem volt szenzációs bűnügyi jövőjéről.

Ugyanakkor megérkezett Villiers százados, és talán még kevésbé sejtette, hogy itt temetik el két nap múlva mint Henry Fécamp áldozatát…

2.

Ramazán ünnep előtt megelevenedett az oázis. Sorra érkeznek a karavánok. Délben befut egy poros, terepszínű autó három tiszttel. Villiers százados továbbmegy. Ő csak egy napra száll meg, átutazóban Timbuktu felé.

Az oázis egyre tömöttebb csoportok ácsorgásától zsúfolódik. Két nap múltán megindul a ramazáni ordítás, zűrzavar, tömeges imák a szabadban és életveszélyes, hisztérikus tolongás, lökdösés a mecset előtt, hogy bejussanak az emelvényhez, ahol Hagir napvilágra került koporsóját megérinthetik. Ez tipikus keleti felfordulás, amely azonban végül is nyom nélkül elmúlik, mint egy gyors nyári zápor, ijesztő külsőségei dacára ártalmatlanul, hirtelen.

A katonákat kettős őrszemekben cirkáltatják a városban, hogy fenntartsák a rendet. Egy ilyen páros őrszemet alkotnak ketten: Carew és Fécamp.

Csak mennek tülekedve a zajongásban. Természetesen Bochur kávéházába.

– Hej, Bochur, lepihennénk Carew-val, valami odú kellene!

– Gyertek, légionista urak – mondja a világtalan arab, és egy benyíló felé indul.

Az üzlethelyiség mögött egy kis agyagfalú szoba volt. Ablaka nincs, és egyetlen ajtaja a kávéház felé nyílik. A földön két gyékény fekhely. A két fekhely mellett a csodálatos kecske, amelyet Jakabnak hívtak.

Az arab megbecsüli a kecskét, és közös fedél alatt hál vele. Olykor a tevét is megbecsüli, és ezzel már automatikusan igen sokféle bogár és különböző apró meg egészen nagy féregfajta iránti megbecsülését is kifejezi.

Carew mint katona is megőrizte dandy szokásait. Előhúzta bardájából a kölniszórót, és bepermetezte a gyékényt. Ő már ilyen volt. Például borotválatlanul nem ment ütközetbe. Az egyetlen legionárius volt, aki vasalta a nadrágját. Az ezredorvos sűrűn foglalkoztatta az egykori medikust a katonai kórházban, és azt szokta mondani, hogy elsőrangú szanatóriumi vagy fürdőorvos veszett el Carew-ban.

A kecskét régen ismerték, hiszen a kitűnő háziállat az üzletbe is bejáratos volt. Itt nevezték el Jakabnak, és az állat ezt bölcsen tűrte.

Szúnyog természetesen itt is bőségesen döngött, de ez nem baj, mert minden legionárius ott hordja a sűrű szövésű moszkitóhálót a táskájában.

Eleinte a kecske zavarja Fécampot, mert a zöld hálót takarmánynak nézi, lógatja felette a fejét, döfködi és nyalogatja. A katona időnként belerúg.

– Eredj innen, Jakab.

Amikor látja, hogy ez nem használ, elalszik.

Nem is tudták, hogy lefekvésük óta mennyi idő telt el. Arra ébredtek, hogy az öreg Bochur, Szaidzsa vak nagyapja rázza őket.

– Alarm!… Katona urak!… Felkelni!

Felugrottak.

Mi ez? Valami verekedés?! Sietnek.

– Hű, de fáj a fejem – mondja Fécamp.

– Az enyém is.

A légtelen kis fülkében a kecske fojtogató, átható bűze, vegyítve Carew parfümjével, fullasztóvá tette az amúgy is romlott levegőt.

– Mi történt? – kérdezte Carew.

– Nem tudom… – feleli a kávés. – Nagy felfordulás van!

– Gyerünk!

Már menetkészek. Szuronyt fel!

– Ő!… A kecske! – kiáltja Bochur, és letérdel az állat mellé, amely ott hever a földön, és olykor megrezdül a patája.

Mi történt Jakabbal? Ez bizony elvégezte, úgy látszik. Vén kecskékkel előfordul. Ez a Jakab is egy főszereplő, amelyik kimaradt az aktákból. De ki gondol arra, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel egy kecske vallomásáról?

Pedig hányszor mekeg egy ilyen állat értelmesebben némely ember hosszú és jelentős mondatainál…

Pánik az oázisban!

Sikongás, összekeveredő tömegrikácsolás… Bőgnek a tevék… Egy altiszt kardlapoz, és szüntelenül recseg a kürt:

Aux armes… Aux armes!

Az emberek fejvesztetten szaladgálnak, és a katonaság futólépésben körülfogta Ulogit. Mindenfelé gépfegyvereket állítanak fel.

– Mi történt?! – kiáltja futtában Fécamp egy Dugó csúfnevű bajtársának, aki ezredkürtös volt.

– Az ördög elszabadult – feleli ez lihegve, és másfelé rohan, amerre a szakaszát sejti. Csak sokára tudják meg a pánik okát.

Hajnali öt órakor, az oázis közelében, a sivatag kezdetén, az autó mellett holtan találták a századost és a sofőrt is, akik még virradat előtt útnak indultak az erődből.

Tevés berberek egy burnuszos embert láttak a távolban, és utánasiettek. De nyoma veszett a tolongásban.

Az autóból eltűnt az irattáska, amit Villiers egy percre sem tett le a kezéből. A benne őrzött okmányok felbecsülhetetlen fontossággal bírnak. Az afrikai gyarmatbirodalomban kiépíthető katonai támaszpontokat jelölték meg bennük. A tervezetben féltve őrzött hatalmi törekvésekről volt szó.

Életkérdés az okmányok visszaszerzése!

Az események fergeteges iramban gördültek előre:

Ulogi minden talpalatnyi földjét feltúrták, minden viskót szinte szétszedtek, a kaszárnyát pincétől padlásig átvizsgálták, hiába! A zarándokok egyenként mehettek csak el, és tetőtől talpig levetkőztették őket előbb.

Az oázist kettős katonai gyűrű fogta körül! Megnézték a mecset belsejét. Sőt! Felnyitották Hagir koporsóját, ami kis híján zendülésre vezetett.

Az eset délelőtt történt. A mohamedán papokból alakult menet egy zárt cédrusládát vitt a vállán, hogy az esti imádság előtt mindenki láthassa és érinthesse Hagir koporsóját, mert azután egy teljes évre befalazzák ismét.

A Raghib-Amur téren találkozott egy őrjárat a menettel. Tevehajcsárok táboroztak itt a kút körül, állataik között. Hagir koporsóját nyolc mohamedán pap vitte a vállán.

A hadnagy eléjük toppant.

– Állj! Nyissátok fel a koporsót!

Dühödt felháborodás morajlott fenyegetően. A tevehajcsárok öklüket rázva közeledtek. A hadnagy nyugodtan áll, lábainál egy víztócsa. Hátraszól:

– Fixe! En joue!

A tizenkét puska súlyba lendült, onnan vállhoz… Két másodpercig csend… Egy bátortalanul elhajított kő odaesik a hadnagy lába elé, és felfreccsen a tócsa. A tiszt lenéz, de nem szól semmit. Vár.

A kör tágul. Halk morgással húzódnak a tizenkét mozdulatlan cső elől.

– Kinyitjuk a koporsót – mondja azután a papoknak. – Nem érintem meg, csak belenézek, és máris továbbmehettek. Ha valami ostobaságot tesztek, akkor nagy jajgatás lesz holnap a bennszülött duárokban és sok kunyhót kell majd kimeszelni a gyász jeléül. Egy percig gondolkozhattok ezen, Allah papjai…

A hadnagy elővette az óráját. Déli tizenkettő volt. Dugó, a hosszú fejű ezredkürtös ott állt mellette, és várakozóan nézte. A hadnagy mosolyogva feléje fordult, vállon veregette, és mintha valami tréfás beszélgetésbe fogna, így szólt halkan:

– Ha lövetek, akkor nyomban riadót fújsz… Megértetted?

– Igenis – bólogatott elégedett vigyorral, mint akinek valami humorosat mondtak.

A papok csak néhány szót beszéltek. Amikor az erőd kápolnájában delet ütött a vékony szavú kis harang, ott feküdt a hadnagy előtt nyitva Hagir koporsója.

Tisztelgett, és a menet folytatta útját a déli harangszóban.

Délután a csodatevő Hagir koporsóját befalazták, és a zarándokok türelmetlenül, indulásra készen várakoztak az oázist körülzáró katonai gyűrűben.

Egyenként és bőrig motozva mehettek csak útjukra. De az irattáska nem került elő.

Minden katonát, valamennyi bardát gondosan átnéztek: semmi. A gyilkosság idejére minden legény alibijét igazolni kellett: semmi.

Pedig az irattáskának itt kell lenni.

Első napon százezer frank jutalmat ígértek a nyomravezetőnek. Két nap múlva már falragaszon hirdették mindenfelé, hogy ötszázezer frank jutalmat kap a feljelentő, és ha cinkos, akkor bűnbocsánatban részesül az illető, aki a tettes nyomára vezeti a hatóságokat.

Hihetetlenül hangzott.

Fécamp a gyilkosságra virradó délelőttön ottjárt Bochur kávéházában. Még motozták az embereket. Az éjszakai rémtett szörnyűsége még azon frissen ott lebegett az oázis felett, ahogy felriadtak rá a gyanútlan alvók. Szaidzsa nem volt ott. Szaidzsa nem akart találkozni velük. Delet csilingeltek az erődben. Kint az úton látta a menetet, ahogy vitték a koporsót.

A koporsót, amely ezen a napon hitetlen szem előtt is feltárult egy rumi tiszt kívánságára.

Azután következett a meglepetés!

Az eset közvetlen előzménye a bőrtáska volt. Carew-val jöttek a gyakorlótér mögötti, köves dűlőúton át. Az egyik dombhullám mélyén ott feküdt a táska. V betű volt belepréselve. Pipereholmik őrzésére szolgált.

– Ez a meggyilkolt századosé! A tettes itt dobta el.

– Beadjuk a századirodába.

Carew elment a táskával, Fécamp beült a kantinba.

Szaidzsa iránti szerelmi bánatát hegedűjének sírta el. A legénység csendesen üldögélt körülötte, és vörösbort ittak. Ki sejtette volna, hogy ez a poharazgatás milyen hihetetlen drámában végződik?

Kora délután kezdődött. Egyszer csak a Dugó nevű kürtös társaságában jön Carew, és odaül közibük.

A feszülő, száraz meleg pörkölte a bőrüket. Különösen nyugtalanító nap volt.

– Fiúk! – mondta hirtelen Carew. – Beszédem van Fécamppal, hagyjatok magunkra.

A katonák ismerték a közös nőügyet, és átültek más asztalokhoz. Úgy sejtették, hogy a két fenegyerek között végzetes összecsapás készül. Talán éppen most.

– Te – mondta hirtelen Carew -, nekem elég volt Ulogiból.

– Na és? Mit tehetünk?

– Ide hallgass! Kettőnk közül az egyik úri módon távozhat, ha a másik csúnyán meghal.

– Hm… Hogy érted ezt?

– Fej vagy írás! Feldobsz egy sout, és amelyikünk eltalálja, hogy melyik felére esett, az nyer. Szabad, gazdag ember lesz.

– És aki veszít?

– Azt a nyertes elfogja, átadja a hatóságoknak mint a kétszeres gyilkosság tettesét, és a vesztes elvállalja a bűnt. Bevallja! A nyerőnek kifizetik az ötszázezer frankot. Ha leszerelt, hazamegy, és boldog ember lesz. A másikat viszont felkötik vagy lelövik.

– Ez őrültség, de érdekes – mondta Fécamp. – És mit vall az, amelyik veszít? Hogy követte el a tettet?

– A homokdomb mögül lelőtte a századost és a sofőrjét. A táskát elrejtette, és erre nézve nem hajlandó vallani. A Fej vagy írás nyertese majd alátámasztja ezt a vallomást. Ide nézz! Nem adtam még le… – Óvatosan, hogy ne lássák, a sáros, piszkos bőrtáskát előhúzta a zubbonya alól.

– Ez… a bőrtáska…

– A meggyilkolt Villiers százados útikészlete. Elég jó bizonyíték. A nyertes majd azt mondja, hogy a vesztesnél látta…

– És biztos vagy benne – mondta tűnődve Fécamp -, hogy ha nyersz, akkor én megteszem ezt az őrültséget?

– Biztos.

– Hm… Én is!

– És… Szaidzsa dolgát amúgy sem tudjuk másképpen elintézni.

– Igazad van – mondta Fécamp -, így egyikünk sem él, úgy legalább csak az egyik pusztul el.

Azután harsányan felkiáltott:

– Hé, fiúk! Két régi cimbora kibékült! Ma mindannyian isztok az egészségünkre!

– Én fizetem vagy Fécamp – szólt jókedvűen Carew. – Döntsön a sorshúzás!

– Rendben van! – bólintott a másik és odasúgta: – Fej vagy írás Szaidzsáért és a szabadságért!

– Rendben van – felelt halkan Carew -, adjatok egy ötsoust!

A Dugó csúfnevű kürtös elővett egy öt sou értékű pénzt, és átadta Fécampnak.

Fécamp feldobta. A pénzdarab kétszer-háromszor átfordult.

– Fej – mondta Carew, mielőtt a sou leesett. Nagy, halálos, tompa koppanás.

Érdekes.

Erre a rövid, csengés nélküli hangra, ahogy a pénz a fára hullott, Fécamp nyomban megérezte, hogy veszített.

És úgy is volt.

A rézpénz látható lapján Fej volt.

– Én fizetek! – kiáltotta vidáman Henry Fécamp, és fizetett is, ahogy mondta, mint egy úr!

Másnap magára vállalta a gyilkosságot, amelyről kevesebbet tudott, mint a hatóságok.

Mindössze ennyi volt, amit Sirone az ügyről nem sejtett Bahr El Szudánban, a C. D. erődjében.

Hatodik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.