Csontbrigád

1.

Minden újabb döbbenetes fordulatnál Fécamp úgy látta, hogy ezzel vége a drámának. És minden alkalommal tévedett.

És valamennyi tévedése között az volt a legsúlyosabb, hogy valakit nagy szenvedések árán megmentett az élete kockáztatásával, akiről végül megtudja, hogy az illető a Szolgálat embere.

Ez nagyon megrendítette. De mindegy. Itt már igazán mindegy. A Csontbrigád-nál van. Ítéletük úgy szól, hogy az átjáró felszabadításáig. Ez még öt év legalább. Ki éri meg?

Gépiesen csapkodta a sziklát. Körötte a többiek. Nyitott szájjal, ötvenméteres vonalon fejtik a beomlott hegycsúcsot. Alattuk lángol a sárga sivatag. Káprázik a szemük.

Mennyi idő telhetett el? Két hét, két hónap? Maga sem tudta. Itt a borzalmasabb sors ellenére kevésbé érezték a kínt. Ebben a forróságban vagy elpusztult, vagy megaszalódott az ember. Gépiesen végezte a dolgát. Zavaros, kusza képekből állt az agyműködés, a szeme előtt monoton zúgásnak tűnt csak a látás: egyforma sárga színek izzása vagy teljes sötétség a csillagos ég alatt, amit hanyatt fekve néz az ember, és úgy érzi, ott lebeg a táj felett, mint a millió porszemek valamelyike.

A Kétfogú, Akinek Kalapja Van leül egy pillanatra, és kezét a mellére szorítja.

– Nem megy? – kérdezi Fécamp.

– Te vagy Az Ököl – mondja, és bólint. – A Koldus, Akinek Ökle Van. Félünk tőled.

Feláll, és tovább dolgozik.

– Pihenj. Én nem bántlak.

– Gyenge Hiéna nem kell – feleli búsan, és olyan az arca, mintha a kapucinusok pincéje falán sorban felaggatott, összeszáradt szerzetesek közül szökött volna ide.

Fécamp megfogta a rezegve emelkedő, vékony kart:

– Várj. Helyetted én dolgozom.

A Kétfogú, Akinek Kalapja Van, leült.

– Nem dolgozni jó – mondta elégedetten. Fécamp kettőzött sietséggel csapkodott. Közben odaszólt a pihenő alakhoz.

– Te nem tudod, hogy más is van, ami jó?

– De. Enni jó. És aludni is.

Ebéd közben odajött melléje A Kétfogú, Akinek Kalapja Van. Senki sem volt a közelükben. Két hosszú, barna foga között egy nyálcsepp függött nyitott szájában, amely sötét sírüreg volt emberi arcon. Nagyon öreg lehetett már.

Hosszan nézte Fécampot.

– Menj haza – mondta hirtelen.

– Mi? – kérdezte Fécamp. – Haza?

– Menj haza… A Kor újra határozott, még egyszer. Most, a barlangban.

– Mi az, hogy: A Kor?

– Először volt A Kor, Az Őrvezető, Akinek Szíja Van, én, és még mások. Ezek a Csontbrigád-ban az öregek voltak.

Értette. A foglyok között eleinte azok tartották kezükben a hatalmat, akik a legöregebbek voltak büntetésüket megelőzően.

– A Kor gyenge lett. Akkor jött A Tűzmester, Aki Mindent Tud. Sok embert megfojtott, mert nem szerette őket. De igazságos volt, és A Kor úgyis gyenge lett, mert barlangban laktunk, és az gyengeség.

– Miért volt A Tűzmester neve, hogy Mindent Tud?

– Mert imádta Az Írást, Ami Nincs. Ezért nem dolgozott. Ásott, keresett.

– Mit?

– Az Írást, Ami Nincs. A Csontbrigád-ról. Sokat evett, mert kell, aki hírt visz. Ezt mi így akartuk.

– De milyen hírt akart vinni?

A Kétfogú, Akinek Kalapja Van, szinte fulladozott a sok beszédtől:

– A hírt nem vihette. Csak, ha látja Az Írást, Ami Nincs.

Mi lehet Az Írás, Ami Nincs? Valami bizonyíték, amit a tűzmester ismert?

– Először volt A Kor – folytatta nehezen. – Azután A Tűzmester, Aki Mindent Tud. És Volpi megtalálta A Dorongot… Arra… – A munkahely felé mutatott. – Reggel azt mondta Volpi: Én vagyok A Dorong. És elhittük, mert agyonverte A Tűzmestert, Aki Mindent Tud. Most jöttél te. A Koldus, Akinek Ökle Van. Te mehetsz A Völgybe, mert az a legtöbb, aki koldus, és mégis van valamije, amitől félni kell… Gyere!

Követte a lihegő alakot. És nem szólt.

– Ott megy Dugó, A Kürtös, Akinek Barátja Van. Ez is nagy valami, éppolyan, mint a Lámpás, A Kalap meg a Szíj, pedig nem lehet fogni. Szó. És mégis nagy valami. Pedig nem lehet enni. Te vagy A Koldus, Aki Mindenkinek Adsz, és ez a legtöbb…

A Barlanghoz értek. Itt őrizték a halottakat, amíg Hiénák voltak. És itt lakott A Kor. A bejáratnál ketten álltak: Akinek Puskája Van és egy karikalábú alak, A Vörös, Akinek Táskája Volt. Ezt azért tisztelték, mert még emlékeztek rá, és többen látták, hogy igen szép volt ez a táska.

A nedves barlangban még néhány felszerelési tárgy megmaradt a múltból, amikor katonák voltak. Egy asztal volt itt, két padféle és egy ajtó a szikla hátsó falának támasztva. Ezt úgy hívták, hogy: Az Ajtó, Amelyik Nem Nyílik Sehová. Bálványszerűen tisztelték, és félve megsimogatták olykor a rozsdás kilincsét. Egy deszkaház bejárata lehetett valaha.

A megfoghatatlan hit és az illúzió bálványa lett, mint a szíj, a karabély és minden, ami az elsüllyedt civilizáció jelképe. Ha nincs is célja, haszna: tisztelni azért lehet. És tisztelni jó. Egy közönséges használati tárgy is csodálatos és misztikus, ha gyakorlati céljától megfosztja a környezet. Egy harisnyakötő a lábon jelentéktelen holmi. Helyezd egy pagoda közepére, és mítosz lesz belőle, áldozatot mutatnak be neki, mert leprát gyógyít.

A barlangban együtt volt A Kor. Mind tudták már, hogy Fécamp jönni fog. Akinek Szíja Van, így szólt:

– Mi tudunk egy szabadulást.

– Te jó Ököl vagy – bólintott A Vörös, Akinek Táskája Volt, és hályog kezdődött a szemén. – Mi tiszteltük az Ajtót, Amely Nem Nyílik Sehová. Ő volt A Titok.

Fécamp döbbenten állt a penészszagú, nyirkos homályban.

– A Titok ez: – folytatta A Vörös, Akinek Táskája Volt. – Az Ajtó nyílik valahová!

Megfogta a kilincset és rántott egyet. Az ajtó lezuhant…

És íme kiderült, hogy kis hasadék van mögötte!

– Ez Az Út!

– Öt év előtt… Akkor láttuk ezt. Nyílást… De kő és… akadály: nincs vége. Fal! És itten titokban, éjjel dolgoztunk… A nyílást tágítottuk… Azt mondtuk, nem nyílik sehová. És csodáltuk, hogy titkunk van… Mi élni akartunk. Az akadály… a kő és a fal… most nincs…

A Kétfogú, Akinek Kalapja Van elöl ment, és Fécamp követte. Keskeny, tekergő, lejtős út. Húsz perc múltán egy egészen kis nyíláshoz értek. Hason csúszva lehetett csak kibújni. A szikla lábánál volt, éppen a sivatag szélén. A napsütötte föld egy kis darabja látszott.

– Miért nem mentetek el? – kérdezte Fécamp.

A Kétfogú szomorúan állt.

– Hová?… Akkor már így volt. A Titok fontos… Tudtuk a szabadságot. Az Ajtót hittük és őriztük.

– De szabadulni jó. Kint élni A Völgyben.

Szomorúan megrázta a fejét.

– Nem… Itt biztos.

– Miért?

– Nem tudom. De itt biztos. Maradni kell. Csontbrigád, csontfej, csont… A csontembereket nem szeretik A Völgyben. Elfogják, bántják… Más, mint a többi…

Fécamp lehajolt, és kibújt kissé a hasadékon. Azután halkan felkiáltott, és gyorsan visszakúszott.

A Kétfogú, Akinek Kalapja Van, nézte.

– Nem mész? Este akarsz?

– Akkor sem. És soha.

– Miért?

– Itt biztos.

Visszafelé mentek. Fécamp nem mondta el nekik, hogy ez a kijárás az erőd belsejébe vezet, mert a repülőtér céljaira készült cementsíkot határolja, ahol őrség tanyázik állandóan.

Miért ne higgyék, hogy az Ajtó Nyílik Valahová?

2.

Fécamp egy sziklán ült, és a csillagokat nézte. A Vörös, Akinek Táskája Volt ezt mondta:

– Neked mégis menned kell.

– Ököl vagy. Erős Ököl. Te majd élsz, és hírt viszel – szólt egy másik Kor.

– Nincs hír – felelte szomorúan Fécamp. – A Tűzmester tudta. Meghalt. Én is meghalok. Te is.

– Valakinek szabadulni kell. Hogy tudják.

A Vak, Akinek Lámpása Van, bólintott.

– Ezt tudni kell.

Finom por vonult el, és az arcukra ülepedett. A Kor elment. Ki-ki a hálóhelye felé ődöngött. Dugó, A Kürtös, Akinek Barátja Van, most jön csak Fécamphoz. A többieket nem szerette.

Dugóban egyre jobban éledt A Völgy. Feltámadt a szó. Emlékezett, és beszélt. Vagy ami furcsább, már hallgatni is tudott.

Egy denevér csapott el közöttük huhogva.

– Te… – mondta Dugó. – Én most gondolkoztam. Volt egy nóta. Mindég énekelte a kantinos.

Halkan dúdolt. Igen búsan, és mutatóujját lehunyt bal szemére helyezte. Fécamp nyitott szájjal apró lélegzetfoszlányokat fújt. A járomcsontja már jött… Már elindult az apadó hús mögött.

– Miért vagy ilyen? Miket gondolsz? – kérdezte Fécamp.

– Most mindég A Kürtről álmodom – mondta. – Jó A Kürt. Fáj nagyon… Ó!… A Kürtöt fújni… Az jobb lenne, mint sok víz…

A holdfény odahullik egy hirtelen kibújó sugárnyalábbal, éppen kettőjükre, és amint szétterül sebesen, jégszínű, ragyogó sík lesz a tető, titokzatos, árnyékba burkolt hegycsúcsok alatt.

Tölcsért csinált a két kezéből, és elfúló, sustorgó, hörgő hangon próbálta utánozni az Alarmot!

– Tra… rá… Tra… rá…

Nevetséges pávarikoltás recseg a torkából: kifulladt.

Mint elhagyott csatamező, olyan a fennsík. Szerteszét elhajítva rongyok, marcangolt kadáverek félelmes illúzióját keltik a mozdulatlan, alvó csontemberek.

– Carew!! – mondta hirtelen Dugó.

Fécamp összerezzent:

– Mi van Carew-val?

Valami fojtogatja. Ez az este rosszabb ízű és nyomasztóbb, mint a többi…

Dugó röhög. Azután élénken, izgatottan fecseg.

– Az a Carew egy remek pofa volt. Tőlem kérte a pénzt, hogy borba játsszon veled Fej vagy írás-t… emlékszel? Együtt ittunk… Te feldobtad… és fizettél!… Haha… Én sokat röhögtem akkor…

– Mit kell azon röhögni, ha valaki egypár liter vörösbort fizet?

– Jó hecc volt… Tőlem kérte Carew a pénzt. Itt van nálam az a pénzdarab… őrzöm… Kabalából.

Fécamp megdöbbent. Itt, a sivatag közepén találkozik azzal a souval, amely eldöntötte, hogy élet helyett a szenvedés, a nyomorúság legyen a sorsa.

– Mutasd – súgja rekedten.

– Nesze… – mondja Dugó. – De visszaadd, a kabalám… Ez megvéd…

Vigyorogva átadta. Fécamp nézte… Egy barna pénzdarab. Ott van rajta a kopott sas. Ezen az oldalán éppen a Fej.

Fej! Megforgatta…

Azután úgy érezte, hogy a sötét afrikai mennybolt iszonyú recsegéssel-ropogással lezuhant rá hirtelen…

A pénz másik oldalán is Fej volt!

A pénzverde egy ritka torzszülöttjét fogta a kezében. A sou mindkét oldalára Fej-et préselt a gép.

– Carew elkérte, hogy megtréfáljon téged… – szólt vigyorogva Dugó. – Valamennyien tudtuk, hogy hibás a pénz, csak te nem…

3.

Mit tegyen egy ember, akitől elrabolták a tragédiáját?

Mit tegyen, aki azt hiszi, hogy nagyszerű jelleme miatt vállalja a halált, a pusztulást, a szenvedést, de egyszerre kiderül, hogy csak ostoba, kötni való bolond? Hogy nem hős, hanem pojáca?

Nem sajnálatra méltó, hanem nevetséges! Nem a vihar tombolásában áll fedetlen fővel, hanem egy aréna közepén, és kiröhögik. Közben meghal… De még ezen is annyit lehet nevetni!

Az imbolygó ég, a hullámzó táj és a lobogva szertefoszló levegő káprázata elmúlt. Fécamp lecsillapult kissé. Végigsimította a homlokát.

– Mondd – szólalt meg, és rémülten úgy érezte néhány másodpercig, hogy megnémult, mert recsegő suttogás jött csak ki a torkán -, Carew azért kérte… a pénzdarabot… tőled… hogy becsapjon?

– Igen… mondta, hogy kibékültök… És becsap… Hogy a bort te fizesd… És majd, ha ő szól, hogy kinél van egy ötsous érem, akkor adjam kölcsön a hibás sout… Amin két fej van… Jó vicc lesz, ha majd eláruljuk.

Körülnézett… Mindenfelé szikla és sivatag…

Döghalál, bűz, forróság, kegyetlenség… És a pénzdarab…

Haha!

Messze hangzóan kacagott, hogy felriadtak egy pillanatra az alvók. Egy hiéna felelt valahonnan a mélyből.

Újra hangot érzett a torkában.

Dugó is jót röhögött. Azt hitte, Fécamp vidám…

– Mielőtt bementünk a kantinba, megbeszélte velem a heccet, mert látta nálam a pénzt két Fej-jel – mondta Dugó. – Megtréfált, hogy te fizessél. Mindenért.

– Igen… Akkor én fizettem mindenért – mondta Fécamp vontatottan.

Olyan volt a hangja, mint amikor egy hamis pénzdarab koppanva lehullik az asztalra.

Fej vagy halál…

Tizennegyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.