1.
Minden újabb döbbenetes fordulatnál Fécamp úgy látta, hogy ezzel vége a drámának. És minden alkalommal tévedett.
És valamennyi tévedése között az volt a legsúlyosabb, hogy valakit nagy szenvedések árán megmentett az élete kockáztatásával, akiről végül megtudja, hogy az illető a Szolgálat embere.
Ez nagyon megrendítette. De mindegy. Itt már igazán mindegy. A Csontbrigád-nál van. Ítéletük úgy szól, hogy az átjáró felszabadításáig. Ez még öt év legalább. Ki éri meg?
Gépiesen csapkodta a sziklát. Körötte a többiek. Nyitott szájjal, ötvenméteres vonalon fejtik a beomlott hegycsúcsot. Alattuk lángol a sárga sivatag. Káprázik a szemük.
Mennyi idő telhetett el? Két hét, két hónap? Maga sem tudta. Itt a borzalmasabb sors ellenére kevésbé érezték a kínt. Ebben a forróságban vagy elpusztult, vagy megaszalódott az ember. Gépiesen végezte a dolgát. Zavaros, kusza képekből állt az agyműködés, a szeme előtt monoton zúgásnak tűnt csak a látás: egyforma sárga színek izzása vagy teljes sötétség a csillagos ég alatt, amit hanyatt fekve néz az ember, és úgy érzi, ott lebeg a táj felett, mint a millió porszemek valamelyike.
A Kétfogú, Akinek Kalapja Van leül egy pillanatra, és kezét a mellére szorítja.
– Nem megy? – kérdezi Fécamp.
– Te vagy Az Ököl – mondja, és bólint. – A Koldus, Akinek Ökle Van. Félünk tőled.
Feláll, és tovább dolgozik.
– Pihenj. Én nem bántlak.
– Gyenge Hiéna nem kell – feleli búsan, és olyan az arca, mintha a kapucinusok pincéje falán sorban felaggatott, összeszáradt szerzetesek közül szökött volna ide.
Fécamp megfogta a rezegve emelkedő, vékony kart:
– Várj. Helyetted én dolgozom.
A Kétfogú, Akinek Kalapja Van, leült.
– Nem dolgozni jó – mondta elégedetten. Fécamp kettőzött sietséggel csapkodott. Közben odaszólt a pihenő alakhoz.
– Te nem tudod, hogy más is van, ami jó?
– De. Enni jó. És aludni is.
Ebéd közben odajött melléje A Kétfogú, Akinek Kalapja Van. Senki sem volt a közelükben. Két hosszú, barna foga között egy nyálcsepp függött nyitott szájában, amely sötét sírüreg volt emberi arcon. Nagyon öreg lehetett már.
Hosszan nézte Fécampot.
– Menj haza – mondta hirtelen.
– Mi? – kérdezte Fécamp. – Haza?
– Menj haza… A Kor újra határozott, még egyszer. Most, a barlangban.
– Mi az, hogy: A Kor?
– Először volt A Kor, Az Őrvezető, Akinek Szíja Van, én, és még mások. Ezek a Csontbrigád-ban az öregek voltak.
Értette. A foglyok között eleinte azok tartották kezükben a hatalmat, akik a legöregebbek voltak büntetésüket megelőzően.
– A Kor gyenge lett. Akkor jött A Tűzmester, Aki Mindent Tud. Sok embert megfojtott, mert nem szerette őket. De igazságos volt, és A Kor úgyis gyenge lett, mert barlangban laktunk, és az gyengeség.
– Miért volt A Tűzmester neve, hogy Mindent Tud?
– Mert imádta Az Írást, Ami Nincs. Ezért nem dolgozott. Ásott, keresett.
– Mit?
– Az Írást, Ami Nincs. A Csontbrigád-ról. Sokat evett, mert kell, aki hírt visz. Ezt mi így akartuk.
– De milyen hírt akart vinni?
A Kétfogú, Akinek Kalapja Van, szinte fulladozott a sok beszédtől:
– A hírt nem vihette. Csak, ha látja Az Írást, Ami Nincs.
Mi lehet Az Írás, Ami Nincs? Valami bizonyíték, amit a tűzmester ismert?
– Először volt A Kor – folytatta nehezen. – Azután A Tűzmester, Aki Mindent Tud. És Volpi megtalálta A Dorongot… Arra… – A munkahely felé mutatott. – Reggel azt mondta Volpi: Én vagyok A Dorong. És elhittük, mert agyonverte A Tűzmestert, Aki Mindent Tud. Most jöttél te. A Koldus, Akinek Ökle Van. Te mehetsz A Völgybe, mert az a legtöbb, aki koldus, és mégis van valamije, amitől félni kell… Gyere!
Követte a lihegő alakot. És nem szólt.
– Ott megy Dugó, A Kürtös, Akinek Barátja Van. Ez is nagy valami, éppolyan, mint a Lámpás, A Kalap meg a Szíj, pedig nem lehet fogni. Szó. És mégis nagy valami. Pedig nem lehet enni. Te vagy A Koldus, Aki Mindenkinek Adsz, és ez a legtöbb…
A Barlanghoz értek. Itt őrizték a halottakat, amíg Hiénák voltak. És itt lakott A Kor. A bejáratnál ketten álltak: Akinek Puskája Van és egy karikalábú alak, A Vörös, Akinek Táskája Volt. Ezt azért tisztelték, mert még emlékeztek rá, és többen látták, hogy igen szép volt ez a táska.
A nedves barlangban még néhány felszerelési tárgy megmaradt a múltból, amikor katonák voltak. Egy asztal volt itt, két padféle és egy ajtó a szikla hátsó falának támasztva. Ezt úgy hívták, hogy: Az Ajtó, Amelyik Nem Nyílik Sehová. Bálványszerűen tisztelték, és félve megsimogatták olykor a rozsdás kilincsét. Egy deszkaház bejárata lehetett valaha.
A megfoghatatlan hit és az illúzió bálványa lett, mint a szíj, a karabély és minden, ami az elsüllyedt civilizáció jelképe. Ha nincs is célja, haszna: tisztelni azért lehet. És tisztelni jó. Egy közönséges használati tárgy is csodálatos és misztikus, ha gyakorlati céljától megfosztja a környezet. Egy harisnyakötő a lábon jelentéktelen holmi. Helyezd egy pagoda közepére, és mítosz lesz belőle, áldozatot mutatnak be neki, mert leprát gyógyít.
A barlangban együtt volt A Kor. Mind tudták már, hogy Fécamp jönni fog. Akinek Szíja Van, így szólt:
– Mi tudunk egy szabadulást.
– Te jó Ököl vagy – bólintott A Vörös, Akinek Táskája Volt, és hályog kezdődött a szemén. – Mi tiszteltük az Ajtót, Amely Nem Nyílik Sehová. Ő volt A Titok.
Fécamp döbbenten állt a penészszagú, nyirkos homályban.
– A Titok ez: – folytatta A Vörös, Akinek Táskája Volt. – Az Ajtó nyílik valahová!
Megfogta a kilincset és rántott egyet. Az ajtó lezuhant…
És íme kiderült, hogy kis hasadék van mögötte!
– Ez Az Út!
– Öt év előtt… Akkor láttuk ezt. Nyílást… De kő és… akadály: nincs vége. Fal! És itten titokban, éjjel dolgoztunk… A nyílást tágítottuk… Azt mondtuk, nem nyílik sehová. És csodáltuk, hogy titkunk van… Mi élni akartunk. Az akadály… a kő és a fal… most nincs…
A Kétfogú, Akinek Kalapja Van elöl ment, és Fécamp követte. Keskeny, tekergő, lejtős út. Húsz perc múltán egy egészen kis nyíláshoz értek. Hason csúszva lehetett csak kibújni. A szikla lábánál volt, éppen a sivatag szélén. A napsütötte föld egy kis darabja látszott.
– Miért nem mentetek el? – kérdezte Fécamp.
A Kétfogú szomorúan állt.
– Hová?… Akkor már így volt. A Titok fontos… Tudtuk a szabadságot. Az Ajtót hittük és őriztük.
– De szabadulni jó. Kint élni A Völgyben.
Szomorúan megrázta a fejét.
– Nem… Itt biztos.
– Miért?
– Nem tudom. De itt biztos. Maradni kell. Csontbrigád, csontfej, csont… A csontembereket nem szeretik A Völgyben. Elfogják, bántják… Más, mint a többi…
Fécamp lehajolt, és kibújt kissé a hasadékon. Azután halkan felkiáltott, és gyorsan visszakúszott.
A Kétfogú, Akinek Kalapja Van, nézte.
– Nem mész? Este akarsz?
– Akkor sem. És soha.
– Miért?
– Itt biztos.
Visszafelé mentek. Fécamp nem mondta el nekik, hogy ez a kijárás az erőd belsejébe vezet, mert a repülőtér céljaira készült cementsíkot határolja, ahol őrség tanyázik állandóan.
Miért ne higgyék, hogy az Ajtó Nyílik Valahová?
2.
Fécamp egy sziklán ült, és a csillagokat nézte. A Vörös, Akinek Táskája Volt ezt mondta:
– Neked mégis menned kell.
– Ököl vagy. Erős Ököl. Te majd élsz, és hírt viszel – szólt egy másik Kor.
– Nincs hír – felelte szomorúan Fécamp. – A Tűzmester tudta. Meghalt. Én is meghalok. Te is.
– Valakinek szabadulni kell. Hogy tudják.
A Vak, Akinek Lámpása Van, bólintott.
– Ezt tudni kell.
Finom por vonult el, és az arcukra ülepedett. A Kor elment. Ki-ki a hálóhelye felé ődöngött. Dugó, A Kürtös, Akinek Barátja Van, most jön csak Fécamphoz. A többieket nem szerette.
Dugóban egyre jobban éledt A Völgy. Feltámadt a szó. Emlékezett, és beszélt. Vagy ami furcsább, már hallgatni is tudott.
Egy denevér csapott el közöttük huhogva.
– Te… – mondta Dugó. – Én most gondolkoztam. Volt egy nóta. Mindég énekelte a kantinos.
Halkan dúdolt. Igen búsan, és mutatóujját lehunyt bal szemére helyezte. Fécamp nyitott szájjal apró lélegzetfoszlányokat fújt. A járomcsontja már jött… Már elindult az apadó hús mögött.
– Miért vagy ilyen? Miket gondolsz? – kérdezte Fécamp.
– Most mindég A Kürtről álmodom – mondta. – Jó A Kürt. Fáj nagyon… Ó!… A Kürtöt fújni… Az jobb lenne, mint sok víz…
A holdfény odahullik egy hirtelen kibújó sugárnyalábbal, éppen kettőjükre, és amint szétterül sebesen, jégszínű, ragyogó sík lesz a tető, titokzatos, árnyékba burkolt hegycsúcsok alatt.
Tölcsért csinált a két kezéből, és elfúló, sustorgó, hörgő hangon próbálta utánozni az Alarmot!
– Tra… rá… Tra… rá…
Nevetséges pávarikoltás recseg a torkából: kifulladt.
Mint elhagyott csatamező, olyan a fennsík. Szerteszét elhajítva rongyok, marcangolt kadáverek félelmes illúzióját keltik a mozdulatlan, alvó csontemberek.
– Carew!! – mondta hirtelen Dugó.
Fécamp összerezzent:
– Mi van Carew-val?
Valami fojtogatja. Ez az este rosszabb ízű és nyomasztóbb, mint a többi…
Dugó röhög. Azután élénken, izgatottan fecseg.
– Az a Carew egy remek pofa volt. Tőlem kérte a pénzt, hogy borba játsszon veled Fej vagy írás-t… emlékszel? Együtt ittunk… Te feldobtad… és fizettél!… Haha… Én sokat röhögtem akkor…
– Mit kell azon röhögni, ha valaki egypár liter vörösbort fizet?
– Jó hecc volt… Tőlem kérte Carew a pénzt. Itt van nálam az a pénzdarab… őrzöm… Kabalából.
Fécamp megdöbbent. Itt, a sivatag közepén találkozik azzal a souval, amely eldöntötte, hogy élet helyett a szenvedés, a nyomorúság legyen a sorsa.
– Mutasd – súgja rekedten.
– Nesze… – mondja Dugó. – De visszaadd, a kabalám… Ez megvéd…
Vigyorogva átadta. Fécamp nézte… Egy barna pénzdarab. Ott van rajta a kopott sas. Ezen az oldalán éppen a Fej.
Fej! Megforgatta…
Azután úgy érezte, hogy a sötét afrikai mennybolt iszonyú recsegéssel-ropogással lezuhant rá hirtelen…
A pénz másik oldalán is Fej volt!
A pénzverde egy ritka torzszülöttjét fogta a kezében. A sou mindkét oldalára Fej-et préselt a gép.
– Carew elkérte, hogy megtréfáljon téged… – szólt vigyorogva Dugó. – Valamennyien tudtuk, hogy hibás a pénz, csak te nem…
3.
Mit tegyen egy ember, akitől elrabolták a tragédiáját?
Mit tegyen, aki azt hiszi, hogy nagyszerű jelleme miatt vállalja a halált, a pusztulást, a szenvedést, de egyszerre kiderül, hogy csak ostoba, kötni való bolond? Hogy nem hős, hanem pojáca?
Nem sajnálatra méltó, hanem nevetséges! Nem a vihar tombolásában áll fedetlen fővel, hanem egy aréna közepén, és kiröhögik. Közben meghal… De még ezen is annyit lehet nevetni!
Az imbolygó ég, a hullámzó táj és a lobogva szertefoszló levegő káprázata elmúlt. Fécamp lecsillapult kissé. Végigsimította a homlokát.
– Mondd – szólalt meg, és rémülten úgy érezte néhány másodpercig, hogy megnémult, mert recsegő suttogás jött csak ki a torkán -, Carew azért kérte… a pénzdarabot… tőled… hogy becsapjon?
– Igen… mondta, hogy kibékültök… És becsap… Hogy a bort te fizesd… És majd, ha ő szól, hogy kinél van egy ötsous érem, akkor adjam kölcsön a hibás sout… Amin két fej van… Jó vicc lesz, ha majd eláruljuk.
Körülnézett… Mindenfelé szikla és sivatag…
Döghalál, bűz, forróság, kegyetlenség… És a pénzdarab…
Haha!
Messze hangzóan kacagott, hogy felriadtak egy pillanatra az alvók. Egy hiéna felelt valahonnan a mélyből.
Újra hangot érzett a torkában.
Dugó is jót röhögött. Azt hitte, Fécamp vidám…
– Mielőtt bementünk a kantinba, megbeszélte velem a heccet, mert látta nálam a pénzt két Fej-jel – mondta Dugó. – Megtréfált, hogy te fizessél. Mindenért.
– Igen… Akkor én fizettem mindenért – mondta Fécamp vontatottan.
Olyan volt a hangja, mint amikor egy hamis pénzdarab koppanva lehullik az asztalra.
Fej vagy halál…
Tizennegyedik fejezet—>>>