Csontbrigád

1.

Egymással szemben ültek.

– Most tud mindent – fejezte be a fogoly a történetet. Elmondta Colette-nek elejétől végig.

A nő keze hideg volt és reszketett. Végigsimította Fécamp arcát.

– Mennyit szenvedett!…

Annyi gyengédséggel nézett a fiúra, és olyan búsan, mintha őérte történt volna mindez.

– A legnagyobb szenvedés az, ha valaki szeretne rossz lenni, és nem képes erre.

– Miért nem tett eddig őszinte vallomást?

– Ki hinné? Mi a bizonyíték?

– De így hamis nyomon járnak a hatóságok!

– Nem is olyan hamis ez a nyom… Ugyanis én tudom, hol a táska!

Egyenesen a leány szemébe nézett.

Colette felállt. Sápadt, megviselt arca vibrált, mintha elektromos áram futna keresztül a bőrén.

– Beszéljen, kérem, világosabban…

– Tudom, hogy hol a táska!

Colette fáradtan végigsimította a homlokát:

– És miért titkolja?

– Mert azt hiszik, hogy én vagyok a tettes. Ha most előadom a zsákmányt, hogy derülhet ki valaha is az ártatlanságom? Így mégis megvan az események milliárd változatából elképzelten a lehetőségek végtelenjéből felvett függvény: elfogják az igazi tettest.

– Ahogy én kitaláltam, úgy más is látni fogja az igazságát!

– A hadbíróság előtt nem lehet hegedülni – felelte Fécamp, és fanyarul mosolygott. Tenyerét hátratette a dereka mögé, laposan, és a falhoz dőlt. – A tettes sportsman. Ez reményt ad. Ha veszít valaha, és elfogják, bevall mindent.

Colette két tenyerébe fogta a 63-as arcát, és úgy súgta közelről:

– Maga tudja? Ki az?

– Carew!

Carew… Hallgattak. Egy légyfogó gyík a mennyezetig surrant hirtelen, és apró állkapcsa kettyent. Bekapott valamit.

– És miből tudta meg, hogy hol a táska?

A 63-as arca szürke lett és komor. Mintha gyászszertartáson egy nagy halottnak végső tiszteletet adna.

– A Csontbrigád-nál… egy régi, jó barátom üzenete megoldotta a titkot váratlanul.

– Kicsoda?

– Jakabnak hívják az illetőt, és kecske. Kár, hogy nem tehet vallomást.

– Kérem, beszéljen összefüggően.

– Jakab, a kecske ama szörnyű reggelen, Bochur kávéházában látszólag élettelenül feküdt a földön. A Csontbrigád-nál újságolta A Kürtös, Akinek Barátja Van, hogy elfogatásom után látta a kecskét. Élt. Ő maga nyírta.

– Folytassa. És?

– Ha a kecske, amely akkor élettelenül feküdt, később feltámadt, úgy csak az lehet, hogy elkábulhatott valamitől. Bizonyára az én zöld moszkitóhálómtól, mivel ezt sokszor döfködte az orrával.

– Carew…

Bólintott.

– Valamikor medikus volt. Ezért Ulogiban az orvos odavette a kórházba.

– Kloroform…

– Igen. A kórházból altatót lopott, és kölniszórójával bepermetezte kábítóval a moszkitóhálómat, és nyugodtan elment, burnuszban, hogy végrehajtsa a bűntényt. Hajnalban már ismét ott volt mellettem.

– És hol a táska?

– Magának joga van ahhoz, hogy ezt a csodálatos titkot megoldja… – Átkarolta a leányt.

Ez kínlódva nézett a férfira, sírásra görbült szájjal.

– Figyeljen, Colette. Olyan rendkívüli, ami ezzel a táskával történt, olyan hihetetlen… fantasztikus…

Ekkor egy test bukott be, végig a padlón, hatalmas zuhanással.

2.

Ligert volt, egy könnyű alkoholmérgezés tünetei között…

– Berúgott ez a pimasz, és elég rossz a szívműködése – szólt Minkiew (mivel ő volt, aki elejtette az írnokot).

Ligert hortyogott, de olyan félelmetesen, mint lappangó leopárd, ha ugrásra készül. Colette zavarban volt, maga sem tudta, hogy miért, és kisurrant az irodából.

Fécamp az orvos segítségére sietett.

– Parancsára, majd én gondoskodom, hogy kórházba kerüljön az írnok.

– Arról már ő gondoskodott, és szó sem férhet az alaposságához. De ha én viszem a kórházig, és mondjuk, csak hússzor ejtem le, ami indokolatlan optimizmus, akkor is koponyarepedést kap.

A 63-as könnyedén felemelte a nehéz testet. Minkiew meghúzogatta ujjával baloldalt a gallérját, és jobb felé kapkodta a fejét.

– Marha erős egy ember maga – mondta mélységes elismeréssel. – A pasasnak csak egy kámforinjekciót akarok adni.

– Leviszem a kórházba.

– Minek?

– Hová fektessem?

– Az asztal alá.

Ligert közömbösen hortyogott, és Minkiew intézkedett a házi telefonon:

– Hozzon fel kámfort, fertőtlenítőt, vattát… Micsoda? Vigyék a mosókonyhába! Nem lesz boncolva… Arra az ágyra fektessék a gyomorfekélyest… És nézze meg a kórházi napló alatt, hogy nincs-e ott egy svéd koronázási sor! – Miután letette a kagylót, elgondolkozva csipegette a bajuszát. – Hihetetlen, hogy ezek a koronázási sorok mindig gyanúsak. Ahány magas címlet, annyi hamis!

Kigombolta Ligert zubbonyát, az írnok valószínűtlenül csupasz, sima, gyerekes bőrére tette a hallgatót.

– Érdekes. Minden szívben ott nyöszörög a rosszul záródó rekesz muzsikája. Ebből lesz az angina, ami a kapitánynál kezdődik.

– A kapitány úr… súlyos?

– Ő, szegény birkózik a delirium tremensszel… Milyen kár. Talán még visszanyerhetné az erejét, ha gyorsan északra vinnék vagy Európába…

– És… ha itt marad?

– Minden pillanatban kitörhet rajta. Szegény Mademoiselle Cheyne…

A szanitéc megérkezett a műszeres táskával, és a svéd koronázási sort is elhozta.

Fécamp pedig a kapitányhoz sietett, hogy vallomástételre jelentkezzék.

3.

Másnap Fécamp is látta:

Valami készül… Idegesek az emberek!

Két legény összeverekedett, és az egyik súlyos sebet ejtett rohamkéssel a másikon. Az altisztek forralt vizet ittak, és a helyőrségben szájról szájra járt, hogy a fertőzött vízcső miatt tífusz és dizentéria pusztít.

Ebben körülbelül igazuk volt. De mégsem ez a fontos előttük. Valaminek történni kell! Erről van szó. A fullasztó egyhangúság provokálja, hogy kitörjön belőle az ember eseményéhsége, veszett szabálytalansággal.

Valami készül!

Legfeltűnőbb az őrszemélyzet engedékenysége. Nem kegyetlenek. Sőt olykor tréfálkoznak is.

Mi ez?

– Valami készül… – súgja az egyik rab villogó szemmel és biztatóan Fécampnak.

Mit tegyen?

Az erőd levegőjében van: valaminek történni kell!

Kell!

Fécamp Sirone-hoz megy. Önkívületben fekszik.

Libourne két nap előtt ismét dühöngeni kezdett. Minkiew kábultan tartja valami szerrel.

Gouillaume hetek óta mozdulatlanul hever az ágyán. Valakinek mégis tudni kéne…

Fécamp később átment a tiszthelyetteshez.

– Á! Maga az? Jöjjön!

Berlac szinte örült. Mintha kedves ismerőse lenne a 63-as. Mintha nem is miatta küldték volna a Csontbrigád-hoz.

A tiszthelyettes lábadozott már.

Fécamp néhány rövid mondatban jelentette az esetet. A szaharai lázadás, a szudáni felvonulás nyugtalanságot kelt.

– Igen, igen – felelte könnyedén. – Érdekes. És maga nem tart a békétlenekkel?

– Én a magam útjait járom.

– Individualista… Nagyon helyes.

Nem értette a tiszthelyettes szokatlan derűjét, amely mögött mintha szorongás vagy izgalom is lappangana.

– Vegyen ki egy cigarettát a dobozból. Ott van gyufa is. Gyújtson rá… Hát, kérem, nekem tudomásom van az ügyekről. Én a háttérből mindent tudok, és tervem van magával. No, ne lepődjön meg. Azt hiszi, hogy én ellensége voltam, vagy mi?… Szó sincs róla. Kemény, értelmes, gyors felfogású ember. Én az ilyent megjegyzem. És nagy hadvezérek, akiktől szívesen tanulok, elsősorban azt tartották fontosnak, hogy a megfelelő embert felismerjék. Maga az én emberem, hatvanhármas… Mi a neve?

– Fécamp.

– Igen… igen… Akar édességet? Ott talál az asztalon marcipánt. Párizsból küldetem. Ne tekintse nyalánkságnak. A túlerőltető szellemi munkához feltétlenül fontos. Szénhidrát híján kifárad az agyvelő.

Fécamp csodálkozva látta a fémdobozt, telve nyalánksággal. “Ez meg mit akar?” – gondolta közben, de a tiszthelyettes arca olyan nyugodt és derűs volt, hogy élénk szemeivel összevetve, legfeljebb ravasznak tűnt. Olyan embernek, aki kerülő úton igyekszik elérni a beszélgetés célját.

– A kapitány állapota miatt sürgős lenne, mon adjudant-chef…

– Semmi sem sürgős. Akar teát?

– Ne…em kérek…

– Most figyeljen, barátom. Ritkán csalódtam még emberben. Úgy érzem, hogy magában bízhatom. De mindenképpen bíznom kell valakiben. Maga elsősorban jön számításba. Adjon csak ide még egy cigarettát… Köszönöm… Vegyen maga is…

…Miközben lehajolt Fécamp kezére, hogy beszippantsa a tüzet, gyors, kutató pillantást vetett rá.

– Szóval – folytatta, és hanyatt feküdt a mennyezetet nézegetve -, hazárdjátékba kell fognom, és kockáztatni azt, hogy maga elárul, holott ez halomra döntené a lélektani matematikát, amely szerint, aki elárulja a hazáját, az nem fog elárulni egy árulót.

Fécamp úgy érezte, hogy minden csepp vér leszáll a szívéről. De az arca mozdulatlan maradt.

– Tehát – csevegett tovább rosszul leplezett izgalommal Berlac – őszinte leszek. Tudomásom van az eseményekről. Sőt! Én vagyok a spiritusz rektor! A Szudán déli tartományában tanyázó hatalmas bagara törzs fellázadt. Mert ha nem tudná, a Szaharában erősen szorongatják a franciákat a beduin és tuareg hordák…

– De úgy hallom, hogy egy hete már feltartóztatták őket Aszir-Marudánál.

– Ez igaz. De ha a bagarák fellázadnak, és átcsapnak a Szaharába, akkor ennek a francia seregnek azonnal fel kell adni a pozícióját, mert átkarolják.

Bizonyos dinamikus erővel szinte szavalta ezt, a pozőröknek azzal a különös lendületével, amely eltúloz egy-egy hangsúlyt, lényeges indok nélkül is, pusztán a szó drámai vonzásának engedelmeskedve.

Fécamp igyekezett közönyös maradni, és leverte cigarettájáról a hamut.

– De a szaharai határt elzárja a szudáni hadosztály – mondta fojtott izgalommal.

– Én a bagarai sejkkel megállapodtam. Holnapután megtámadja a franciákat Bekzat völgyénél. Ezek nyomban visszavonulnak egy bázisra. Hol lehet ez? Csakis Bahr El Szudán erődjénél. De holnapután már az erőd arab kézen lesz, és közben, ha erre áthatolhatnak, hátba kapják a Bekzat völgyében erősítést váró csapatot! Hihetetlenül sok lőszer, géppuska, fegyver, tank és üzemanyag birtokában a bagarák rázúdulnak a Szaharára. Aszir-Marudánál, a szétvert francia sereg hátában egyesül a két bennszülött csapat… Mi?

– Ér… érdekes… – felelte valamiféle mosollyal. – De az erőd…

– Ne folytassa. Holnap az erődben én vagyok az úr, és egyben a keleti bennszülött hadsereg főparancsnoka, továbbá a Szabad Sivatag Afrika néven egyesülő bennszülött állam katonai parancsnoka! Akar ön marsall lenni?!

Villogó szemmel, tűzpirosan nézett rá. De ez a tekintet nem volt zavaros. Csak nagyon fényes. Mint a súlyos részegség első stádiumában. Fécamp nagyot lélegzett. Nem volt jó színész, de most komédiáznia kellett.

– Szívesen lennék bármi módon szabad ember, de nem értem…

– Hát várjon. – Gyorsan, izgatottan felült az ágyban. Térképet húzott elő a fekhelye alól. Csak úgy egyszerűen a földön tartotta ezt a halálos titkot. – Nézze… A francia csapat behúzódik Bekzat völgyébe… A tartalék első osztagát itt elvágom négyszáz főnyi emberemmel… a többi itt fent védőállásba megy… Végül… Bulennél átcsapok a Szaharára… Sok gyorsan mozgó kis egység egy központra támaszkodva, ezt Dzsingisz kán óta nem lehet másképp… Itt az egyik szárny azonnal észak felé nyargal, és a Tigert-hegy vonalára támaszkodik, a többi nyugat és nyugat-észak felé majdnem párhuzamosan görbülő balszárnyat alkot, amely a lakatlan sivatagot használja bázisának. Ha megnézi például Napóleon felvonulási tervét…

– De hát – kiáltott türelmetlenül – Bahr El Szudán a franciáké…

– Volt! – felelte büszke vigyorral. – Bahr El Szudán altisztjei és a legénység nagy része elhatározták, hogy itthagyják holnap az erődöt. Nem csatlakoztak a sejkhez, de nem is harcolnak ellene.

Fécamp megkönnyebbülten sóhajtott. Mégsem árulás. Csak végkimerültség. Nem bírják tovább, elmennek!

– Maradi népség – legyintett fitymálva Berlac. – A fin du siècle késői álmodozói, az öreg Dumas és Walter Scott modorában… Férfias érzelgők. Haza! Afrika nekem nem hazám.

– De akiket leölnek majd, azok az ön honfitársai.

Berlac meghökkent.

– Ezt ön mondja, aki Villiers-t megölte, hogy eladja a haditerveket?

Fécamp észbe kapott.

– Az én szempontomból természetesen mindegy. Azért a helyőrséget megértem, amikor nem áll kötélnek.

– Nos, jó… ez nem is fontos. Ők elvisznek annyi élelmet, felszerelést és teherhordó állatot, hogy Egyiptomnál angol földre jussanak.

– És… az erőd üres marad?…

– Igen. Csak a rabok lesznek itt. Ezek csatlakoznak hozzánk. És néhány óra múlva háromszáz bennszülött gerilla fegyvert ad a raboknak.

– Micsoda?!

– Megtehetik. Mert ha nem győznek a bagarák oldalán, akkor a franciák ismét állati sorban tartják őket…

– És a Csontbrigád?

– Ugyan… Azokat szélnek eresztjük vagy lepuffantjuk! Nem számít!

Semmi sem számított nála, ami nem vadul száguldott, ami nem helyeslően csatlakozott az ő fantáziáihoz.

– Tehát?

– Én segítek mindenben – felelte Fécamp, és felállt.

– Helyes. Szokja meg, hogy habozás nélkül engedelmeskedjék, és nem lesz oka megbánni. Az írásait értékesítheti majd, ahogy tetszik. A hozzáértésemben bízhat. Én tiszt voltam.

Fécamp csodálkozva visszafordult.

– Meglepi, mi? – folytatta öntelt mosollyal. – Igen. Tiszt voltam. A kabil felkelésnél parancsom volt négy tiszttársammal együtt, hogy Neriznél tartsuk az összeköttetést este hatig a sivatagból hátráló vadászokkal. Szóval feláldoztak bennünket. Védtelenül egy kiszáradt folyómederben, sűrűn pásztázó géppuskák ellen. Nem tudtam, hogy az egyik tiszttársam még él, és sebesülten minden szót hall. Igen!… Ez baj volt! Öt órakor, amikor már hadászatilag nem volt értelme az ellenállásnak, elrendeltem a visszavonulást. Az a tiszt, az ördög tudja, hogyan, visszamászott a francia állásokig, és feljelentett – sikító hangon felkacagott -, ezért “gyávának” mondott a haditörvényszék, és megvonták két rangfokozatomat… Majd meglátják, ki a gyáva!

Fécamp most már megértette. Nem bolond. Ez hiú. És a gyávaságát szeretné önmaga előtt túllicitálni. Az sodorta idáig.

Felállt, hogy elmenjen. Az undor fojtogatta. Eszébe jutott Gouillaume és Libourne, akik egy panaszhang nélkül tönkremennek a sivatagi beosztásukban, vagy a hajdan világfi Sirone, lomposan, iszákosan, betegen, de töretlen kötelességtudással és feltétlen hűséggel.

– Én gyáva!… Ugye, mulatságos? – És harsogva, kivörösödve, öklével a térképet csapkodta. – Majd ők meglátják, hogy ki a gyáva!

Fécamp nem bírt szólni.

– Nézze… – lihegett kissé csendesebben a tiszthelyettes. – A fejsérülésem most akadályoz. Szükségem lesz hát az olyan emberekre, mint amilyen maga.

– Re… rendelkezésére állok…

Alig tudta kimondani.

– Helyes. Jó ember vagyok, de az engedelmességet megkövetelem. Elmehet, barátom… és gondoljon rá, hogy én mindenért megfizetek! A másik tisztet, aki élve menekült, és feljelentett… Vigoinnak hívták…

– Az a tiszt… a… akit megöltem?…

– Nem, barátom. Azt én öltem meg – felelte vigyorogva. – A mosókonyhából, ahonnan az a hülye Minkiew a bélyegei miatt lövöldözött Magiron feje mellé. Onnan puffantottam le, miután előző éjjel figyelmeztettem!

4.

Kiszédelgett a folyosóra.

Most mit tegyen? Ha szól a kapitánynak, akkor elárulja bajtársait.

Az is bizonyos, hogy szörnyűség, ami történik! Az ellenség kezére adni egy erődöt! Hazaárulás!

Lenézett az udvarra. Nyugtalan zsongással ide-oda jártak az őrök, a rabok.

Bomlóban a fegyelem!

Eh! Jelentenie kell. Ez kétségtelen. Az őrszemélyzet körülbelül hatvan emberre apadt a tífuszjárvány miatt és az ötvenfokos hőség amúgy is magas halandósága következtében. Mindenkit végsőkig elkeserített a vízszűrő és a megfelelő utánpótlás hiánya Szudán pokoli környezetében.

Bekopogott Gouillaume-hoz.

– Igen – mondta valaki tompán. Gouillaume az ágyán feküdt.

Úgy, mint hónapok előtt. Feje alatt a két keze, és egy fix pontot nézett. Az akaraterő napi svédtornáját űzte. Sárga és sovány volt. Két szeme természetellenes csontfoglalat közepén dülledt, a belépő felé irányulva.

– Csak tessék, tessék. Hát mi van… jelentés??

– Igenis… A legénység körében tapasztaltam…

– Tapasztalat! – vágott közbe megvetően. – Empirizmus és gondolattartalom, a priori, a posteriori stb. Ezt én mind tudom. Ezen túl vagyok… – és türelmetlen legyintéssel folytatta. – Ezek mind közel jártak. Még a jó, öreg Bergson is… a múlttal, ami hozzánk nőtt, mint a hajunk… Ezek csak súrolták a megoldást…

– A legénység körében olyan tünetek…

– Csak figyeljen, barátom. Mert ez olyan meglepetés lesz egy nap… Most már kiforrott bennem, mint a csírázó mag, szép lassan és egészségesen: a vérségdetermináció. Hatalmas! Nem érti?… Mi? – És mosolygott. Vastag ajkai széttorzultak valami félelmetes vidámságban. – Nézzen szét! Én itt jól kezdtem… Filozófiával…

A 63-as csak most látta, hogy egy halom könyv áll a sarokban. Legalább ötven kötet. Spercer, Bergson, Planck, Darwin, Hegel, Bacon, összevissza mindenfelé.

– Igen, barátom! – rikácsolta a halálfej. – Ez a Kant közel járt… Mert a világ nem valóság… Nem! A mindenség egy idea! Ha én látom, akkor van!!… És ha én meghalok, azzal kihunyt a világ a tudatomban, mint egy lámpa, ha eloltják! És nincsenek kategóriák. Meg őstények!… tessék tudomásul venni!… És segítsenek rajtam, mert elmúlik minden, ha én nem érzékelem… Az idea elhal a megszűnő tudattartalommal!… Ez az… Ez az… – zihálta.

– A legénység körében olyan az izgalom…

– Ostobaság! – jelzi fanyar türelmetlenséggel. – Izgalom, pszichózis, tömeg és egyén… Ezen én túl vagyok… Nekem jöhet Gustave Le Bon és Herbert Spencer… Szintézis. Nevetséges. Ez mind közel jár. De én megfejtettem!! Szamárság a világot organizmushoz hasonlítani… Ez olyan, mintha a lóról képzelnénk el az összes állatot… Miért éppen a lóról?… Mert ő is állat? Nevetséges! Ezt maga nem érti. De majd hanyatt esik egy napon. Ha egyszer előállok… Mert én rájöttem: az egyik testvér lerója a másikért a vérátöröklés atavizmusát… Ez olyan, mint a váltókezesség: valakinek fizetni kell! Mert a mi apánk kártyás volt és mulatozós… És ezt öröklik… És én vállaltam… Jerome helyett is… Csak így lehetett ő százados. Fizettem Evelynnel… Az egy berobbanás volt, ahogy jött az életembe… És így Jerome felszabadult… Nem lett… kár…tyás… És én idekerültem helyette is… mint mondjuk, egy túsz…

Kifulladt. Fécamp vizet adott. Gouillaume a kezébe vette. De nem ivott belőle, csak fogta lihegve.

– Most… Jerome… aki ezt tudja… ha ezredes lesz, eljön értem… Mert én vállaltam… a kártyás, mulatós ősök… véradósságát! Érti? És itt nem számít elmélet… itt azután eltörpül Spencer és… az öreg… Platón meg az ő Szókratésze is… mind… Ez a komoly valóság: elmélet a gyakorlatból… kérem… Ez az, és…

Érzéketlen ujjai közül kiesett a pohár, és eltört. Fécamp a szünetet arra használta fel, hogy gyorsan kimenjen. Úgyis hiába várna.

A folyosó végéről hallotta, hogy a hadnagy még mindég beszél.

Alkonyult, és kongott az ürességtől az iroda, a lépcsőház, a napos szobája.

Hol vannak?

Az udvar telve emberekkel. Az erőd közepén síkká döngölt agyagtérség. Készülődtek! Benézett a kapitány szobájába. Sirone az asztalnál ült, és aludt, előtte egy boríték, úgy látszik, azt akarta továbbítani, és közben álomba merült. Fécamp odalépett. Felkeltse? De közben egy pillantást vetett a borítékra…

És jeges zsibbadás szállt a sarkáig.

– Mi ez?!

A borítékon ez állt:

Colette de Cheyne megbízásából jelentését a Titkos Szolgálathoz különfutárral kézbesíttetem Bahr El Szudánból.

Sirone kapitány

Zárt boríték volt!

Egyik sarkában ez: 90. C. d. C.

Szóval Colette de Cheyne a 90-es számú szolgálati megbízott!

Most úgy érezte, hogy megőrült!

Hogy nevetni és ugrálni kell! Törni, zúzni, de állandóan kacagva. Torkában, szájszegletein már ott vibrált, és ha kitör… akkor nem ura többé az idegeinek.

Összeszorított ököllel, mély lélegzettel, lehunyt szemmel áll, hogy leküzdje az ismeretlen, félelmes, belső ösztönzést.

Azután lábujjhegyen kimegy. Így nem tudják meg, hogy itt járt. És ne tudják meg!

És… nem akar ember lenni tovább! Nem kell! Szív! Érzés! Emlék: minden… minden múljon el!

Rouen, akinek az életét megmentette!

És Colette, aki annyi finom szomorúságot, annyi gyengéd sugalmazást, el nem mondható érzéseknek annyi könnyes pillantását komédiázta.

Nem kell! Ez mind Carew! Mind! Mind!

Egyenesen Berlachoz megy.

Felajánlja segítségét! Folyjon a vér, szóljon a fegyver, hulljon a könny!

Nem kell becsület, heroizmus, jónak lenni akkor is, ha nincs miért!!

És menni akart…

De a lába mintha kőből volna. Csak állt… Csak vánszorgott. Ó, jaj! De szörnyű!

Kétségbeesetten, sóhajtva dőlt az ajtófélfának.

Micsoda kínszenvedés: nem képes arra, hogy rossz legyen!

5.

Az erődben sok részeg katona volt. Az őrségen nyíltan pálinkát ittak, a szakaszvezető nyitott zubbonyban röhögött.

Magiron és többen a raktárban összeállították a könnyű menetoszlop felszerelését Egyiptomig. Százhetven kilométer.

Gerard, a tüdőbajos építési vállalkozó már alig lézengett, ronccsá fogyott. És iszonyú köhögés rázta.

– Gerard… – Fécamp megállította. – Tudja, mi készül?

– Senki sem tudja a rabok közül. De mind azt mondják, hogy történni fog valami.

– És mit szól ehhez?

Görcsösen köhögött. Vércsík jelent meg a szája sarkában. Bágyadt mosollyal vállat vont.

– Ezt…

– Tudja… azért nem ilyen sivatag az egész ország… És akárhogy is van most… Mi ide tartozunk…. Komiszul bánnak velünk, de mi mégsem tehetjük, hogy ne legyünk franciák.

– Én sokat gondolkoztam ezen. Igaza van, azt hiszem.

Elakadt. Ültek csendben.

– Mondja, Gerard, van itt egypár ember, akire számíthatunk? Aki elég bolond ahhoz, hogy élete kockáztatásával is védje a rabságát?

– Azt hiszem… akad.

– Ezeket gyűjtse a szivattyúhoz. Az őrök nem fogják zavarni.

Mit akart? Maga sem tudta. Majd gondolkozik, és valamit tesz. Visszament az irodába, és leült. Csengetés. Felvette a telefont.

– Műszaki osztag Bekzat előtt – jelentkezett egy hang. – Várjuk az utánpótlást.

– Halló! – kiáltja a 63-as. – Azonnal értesítsék a pelotont. Hátba támadják őket! És…

Megszakadt a beszélgetés!

Nincs áram…

Sötétedett. Hirtelen, érezhetően, egyszerre alkonyult, mintha felleg érne a nap elé, pedig itt soha sincs felleg, nincs eső.

Se tél, se nyár.

Csak száraz, forró kín.

Nyílt az ajtó a sötétben, de nem jött be senki.

– Ki az?!… – kérdezte Fécamp.

Semmi válasz. Ki lehet?

Az ajtó csukódik.

Mintha mellbe csapták volna a férfit! Könnyű, finom szagot érez.

– Ki az?… – kérdezte újra, pedig jaj istenem, tudja jól…

Előtte állt a jó szagú, láthatatlan valaki.

– Colette… – hebegi ijedten.

Most mit tegyen? Finom érintés rezeg át a haján. Colette megsimogatta.

– Mennyit szenved maga…

Nem bírt szólni. Ez olyan valami iszonyúan elképzelhetetlen… Colette… Ilyen komédiás!

– Tudok mindent – mondja. – Maga… maga… a Szolgálatnak dolgozik!

Tisztán hallotta saját szívének sebes, hatalmas dobbanásait.

– Igen – felelte nyugodtan a leány. – Már elkészült a jelentésem.

Odament a páncélszekrényhez, kizárta, és egy borítékot vett elő. Az volt, ami a kapitány asztalán feküdt. Feltépte, és átadta a jelentését.

Fécamp az ablakhoz lépett. Elolvasta, gyorsan és olyan izgatottan, hogy rezgett a papír az ujjai között:

Meggyőződésem, hogy Fécamp ügye mögött különös rejtély húzódik meg. Rouen kapitány úr csak azt jelentette, hogy Fécamp bűnösségét nem érti. Szerintem Fécamp ártatlan! Tisztességes, kitűnő katona, nagyszerű jellem. Sajnos, megállapításomat kellően bizonyítani nem tudom. De hogy Fécamp sohasem ölt, és nem is volt hazaáruló, azt úgy hiszem, mint a bibliát.

Bahr El Szudán.
193… X. 2.

Colette de Cheyne
I. S. 90/sz.

Fécamp kezéből kihullott a papír.

Csak állt…

– Én mint a Szolgálat munkatársa kerültem össze Sirone kapitánnyal Rómában, és a menyasszonya lettem. Az apám magas rangú katona, és mikor véletlenül megoldottam egy kémkedési ügyet, nem ellenezte, hogy így szolgáljam Franciaországot. Rouen jelentése kíváncsivá tett. Kis híján azt mondta, hogy maga kitűnő katona… Így jöttem ide én, hiszen a vőlegényem aggasztó állapota jó alkalom volt. Nem hazudtam magának, csak elhallgattam, hogy a Szolgálat tagja vagyok.

Fogta a leány kezét. Olyan szívesen meghalt volna most ezért a nőért….

Colette egészen eléje lépett.

– Ki fog derülni az ártatlansága!

– Colette… miért… hiszi… miért van itt?

A leány keze az arcához ért.

– Szeretem magát.

Sötét volt. Már nem is látták egymást.

– Sirone?

– Igen. Tudom… – Búsan bólintott, és a haja előrehullott kissé, hogy néhány szála súrolta Fécamp száját. – Sirone felesége leszek. Ha valaha eljön innen. De maga az az ember, az egyetlen férfi a világ minden férfija közül, akivel boldog lennék…

Nyílt az ajtó. Hirtelen!

Bejött a kapitány. Csak a küszöbre.

– Hej! Fécamp… Egyedül van?

Érezte a nő szívdobogását és a kapitány nehéz lihegését a nyirkos, meleg sötétben. Rekedten felelt:

– Egyedül.

Szünet. Kis szuszogás. Úgy látszik, a kapitány jobban lett, és ivott is már.

– Hát akkor… izé… – kissé megtántorodik – hozza a hegedűjét, maga disznó…

– Igenis.

– Mulatunk. Érti?!…

Egyedül maradtak… Egy puha, női száj sóhajt egészen az arca előtt.

Megcsókolták egymást…

6.

A kapitány még nem tudta, hogy mi történik az erődben. Akkor ébredt álmából. Amikor Fécamp jött a hegedűjével, nyugodtan állt, elgondolkozva.

Az asztalon férgek futkostak. És légyfogó gyíkok megszámlálhatatlan sokasága iramlott szerte.

Az ajtón kövér patkányok baktattak ki és be. Valami röpdösött is időnként huhogva a szeme előtt.

Most már tudta jól: ez Edgar Allan Poe hollója, aki mindenre így szól: Nevermore.

A delirium tremens sötét madara szálldossa körül. És Minkiew ezt régen tudja. Milyen is az a börtönszerű dühöngés, ami várja? Ami jön… Itt káprázik már a szeménél. Itt huhogja a fülébe: Nevermore… Ez a holló!…

– Azt játszd a Bohémek-ből, amikor Mimi meghal.

– Igenis.

Azt játszotta. És a kapitány egy cigarettát sodort. Már nem törődött az ujjai között életre kelt dohányszálakkal. Tudja jól: vízió!

Szép dal… Lehunyta a szemét. Hallgatta a hegedűt.

Azután hirtelen felemelkedett:

– Hol van Colette? – kérdezte, és keményen a fogolyra nézett.

Fécamp csodálkozva állt.

A kapitány megkereste a lovaglóbotot, és rezgette a végét. Figyelte ezt a bőrdarabot.

“Már az első naptól kezdve gyanús volt.”

– Neked tudni kell – kezdte újra -, az imént beszéltél vele a szobában. Éreztem a parfümjét, és hallottam a lélegzetvételét…

A 63-as állt. A kapitány közben arra gondolt, hogy Róma szökőkútjaiból e pillanatban éppúgy elővillog a víz, mint régen, amikor ő ott járt. Ez furcsa.

– Nézd, te… én nem értem ezt… – folytatta nehezen, és a pálcát rezegtette. – Egy bizonyos: te nem vagy gyilkos, és nem vagy hazaáruló… Igen… Ez tény… Ez így van… Colette jelentése… igenis… korrekt… No, de akkor, hogy van az, hogy te ismered a táska rejtekét, mi?…

A 63-as hallgatott.

– Hogy vagyunk ezzel a múlt éjjel bemondott jegyzőkönyvvel itten, amiben azt állítod, hogy a velem való iszogatás késztetett vallomásra?… Mi? He?…

A kapitány, nagyot fújt, és néhány lépést tett. Nem fontos e percben, amit beszél. Az sem, amit lát. Patkányok. Az egyik légyfogó gyík egész zöld, és kis szárnya lett. Ez rendben van. Idealakult.

De a Piazza Barberinin, egy gombán ott térdel az a szobor, és mellén, ahogy iszik a magasra emelt tülökből, ragyogva patakzik a víz, most is, amiközben ő itt meggebed!

És ez egészen furcsa! Félelmetes. Mert bizonyos, hogy így van! Most! E percben is! És a Scala di Spagna toronyiránt vonuló fokain gyermekek és asszonyok közlekednek, tarka virágokkal telt kosarat hordanak a fejük tetején, mert a Scala di Spagna csupa virág… Én Istenem! Mennyi virág!…

És talán harangoznak is éppen. Éppen most! E pillanatban, amikor Bahr El Szudánban ez az iroda olyan büdös, forró és közönséges.

És ő itt van.

Nevermore!…

Ezt gondolta, miközben komolyan rázogatta a botot, és jelenlétével kényszerű junktimban úgy tett, mintha valami köze lenne önmagához.

Pedig jól tudta, hogy élete kiterítve fekszik a Villa d’Este ciprusai között, a roppant parkban, ahol lótuszok hevernek a tavon, vagy az is lehet, hogy Róma szökőkútjainál marad örökre halva, és talán éppen Ruttelli bájos bronzangyalai gyászolják, de ezért e pillanatban is csillognak a fröcskölő víztől. Ez iszonyúan furcsa érzés, a bronzangyalokkal, amelyek mintha szállnának a Termininél, hová ő most már nem fog megérkezni soha, soha… Ó, Istenem!

Nevermore!…

– Nahát – mondta rekedten. – Engem nem érdekel a titkod. Vallottál. Jó! De miért éppen nekem?? Erről én teveled nem beszélek. – Leült lihegve, és jobbról-balra csapott a botjával, azonban a nyüzsgő, undok egerek és siklók alig rebbentek. De hiszen nincs sikló, és Rómából csak a harangzúgás zeng-bong szüntelen itt a fülében. No jó… – Hát én azért mégis válaszolok. Figyelj, te, te kém… te… te… te prófétaéletű gyilkos, te álhazug. Ezt hallgasd meg… – És felolvasta a vallomást, amelyben Fécamp elmondta, hogy hol a táska… – Most én ezzel a kísérő szöveggel továbbítom, figyelj: E vallomást Gouillaume főhadnagy eljárása következtében sikerült Fécampból kivenni. Kérem nevezett áthelyezését, és kérem, hogy engem mint az erőd parancsnokát szolgálati helyemen továbbra megerősítsenek… He?! Ehhez mit szólsz??!

Fécamp döbbenten állt.

– Ez a válaszom arra, amiről mi nem beszélhetünk egymással. – És amikor látta, hogy a 63-as beszélni akar, rászólt keményen: – Hátra arc! Indulj!

Egyedül maradt. Önkéntelenül a pisztolyához nyúlt, de eszébe jutott, hogy nincs töltve. Azért mégis kihúzta, lassan.

Mintha nehezebb lenne! Megnézte a fegyver dobját. Töltve van! Ligert elfelejtette volna? Illetve visszatette a töltényeket?… Miért?…

– Ligert!

A kiáltás hosszan visszhangozva zengett az elhagyatott irodában, de senki sem felelt. Végigsietett a folyosón.

– Ligert!

Az irattárból jött az írnok, tollal és kenyérrel a kezében.

– Miért van maga az irattárban?

– Konyhaelszámolást készítek… Hikk!

Ez megint csuklik! Rémes…

– Miért tett golyót ma a pisztolyomba?

– Mert lázadáskor szükség lehet rá.

– Mi?… Hol van… lázadás…

– Itt, az erődben. Este nyolc-negyvenötkor kezdődött.

– Ez… biztos?!

– Nem biztos, mert ma életbe lép a nyári időszámítás. Így az is lehet, hogy hét-negyvenötkor…

Zavaros hangokat hallott lentről.

Sirone az ablakhoz lépett. Éppen öszvéreket vezettek ki fáklyafénynél. Zajongtak, összevisszaság volt.

A kapitány nyugodt, tempós léptekkel visszament az irodába. Derekára csatolta a kardját, feltette a sapkáját, és kissé oldalt húzta a vállszíjjal megerősített bőrtokot, amiben a pisztolyt hordta. Még a tükörbe is vetett egy pillantást, hogy előírásszerű-e a külseje, mivel jól tudta, hogy meghalni megy. Gondosan rekonstruálta egykori tiszti karakterét, mely e katlanban a célja vesztett szolgálattól régi fényét elveszítette.

Végigsiet az irodákon, mindenhol villanyt gyújt. Senki… Gouillaume szobájából női hang hallatszik.

– Hagyjon beszélni! – kiáltja Colette. – Értse meg, Gouillaume!

– Ez mind… lényegtelen… – recitálja közben a főhadnagy. – Az én Jerome bátyám… tartozik az eugenikai kezességem… vérátvállalási szenvedésváltómat… mint mondjuk, ha én…

Sirone keményen kopog, belép, és nyomban vezényel.

– Gouillaume főhadnagy! À moi!

Colette döbbenten látja a vérré, hússá vált fegyelem csodáját: amint ez a meredek, roppant homlokú halálfej hátralebbenve felfigyel a kapitányra. Azután egy ugrás… egy dobbanás… És ott áll Sirone előtt.

A széteső szellem hiányos működésével talán nem is lett tudatossá, talán csak a háborút járt igazi katona legszentebb szubordinációjának beidegződése, amely két örök ösztönzőjétől életre kelt: veszély és parancs! Ettől, ha nem áll keményen talpra, akkor meghal a katona!

– Öt perc múlva parancsra készen az irodában jelentkezik, és átveszi a szolgálatot! A helyőrség fellázadt! Helyt kell állnunk! Rompez!

És kimegy Colette-tel, Libourne-hoz.

– August… – mondja halkan a leány -, nekem most mondani kell valamit…

– Mindent tudok. Beszélni nem lehet erről. Maga rendes lány, Colette. Tisztelem, és szeretem.

Kezet csókolt. Közben arra gondolt, hogy Róma és Nápoly között most narancsok között dalolja együtemű melódiáját a gyorsvonat.

Nevermore!…

Libourne-nak jó napja van. Nyugodt. Csak ne lenne ilyen dermedt az arcbőre. Kőlelkű. Ezt gondolja a kapitány, és hallja a gyorsvonat dalát.

– Adjudant Libourne!

– Oui, mon capitaine!

– Öt perc múlva parancsért jelentkezik az irodában. Az erőd tisztjei átveszik a szolgálatot. Fellázadt a helyőrség. Rompez!

Colette ámultan látja az egyre fényesedő csodáját kötelességben megkovácsolódott, elhomályosuló lelkeknek.

Gouillaume jelentkezik!

Amikor tisztelegve, terpesztett lábán dobbant, ketten is elkapják, mert alig bír megállni.

De tiszteleg!

Azután jön Libourne. A két tiszt előírásszerűen felöltözött, és szolgálatba lép!

Sárgán, ernyedten, de a helyükön…

A kapitány rázárja Colette-re az irodaajtót, és elindul a tisztjeivel: három kísértet, némán, szabályos léptekkel.

A kapuban a káplár pipázik egy padon.

– Tiguer! Maga lázadó?

– Nem, kapitány úr. Én dohányzom – de máris elteszi a pipát. – Már nem aktuális.

– Őrségre rendelem az iroda ajtajához. Egy hölgy van ott bezárva.

– Kapitány úr bezárta?

– Igen.

– Szerintem – mondja vigyázzban Tiguer – a hölgy nem hibás. Aligha vehette rá zendülésre a pelotont.

– A hölgyet védelemben részesítem!

Továbbmennek. Kiáltozás; énekhangok, ordítozás, csörgés…

Az udvar közepén Berlac áll bekötött fejjel és Magiron. Összeállítják a menetoszlop felszerelését. Lárma, készülődés. Néhány részeg…

– Ti maradjatok hátra – mondja Sirone, és kilép a világosságba. – Sergent Magiron! – kiáltja élesen. – Ez az éjszakai kivonulás nem volt benne a napiparancsban!

– Megyünk, mon capitaine! – nevet az őrmester. – Ez a Szudán egy pokol! Elég volt.

– Sergent! – kiáltja ismét Sirone. – Megparancsolom, hogy vezesse hálóhelyére a legénységet! Szereljenek le minden öszvért!

– Ugyan, kapitány úr! Ezt nem mondja komolyan!

Kétség, habozás nincs: Aki megtagadja az engedelmességet, azt helyben és nyomban lelőni az arcvonal színe előtt. Ezt előírja a szolgálati szabályzat.

A kapitány a táskájára csap!… Egy mozdulat… A pisztoly kint van… Lövés!

Magiron holtan felbukik.

– Berlac! – süvölti a kapitány, és egy fejjel magasabbnak látszik. – Intézkedjék, hogy az öszvérek leszerelve az istállóba kerüljenek.

Oldalról közelednek a kapitányhoz ketten is. Ez erőt ad a tiszthelyettesnek.

– Kapitány úr! – mondja. – Fellázadtunk! Átvettem a parancsnokságot, és…

A kapitány karját lefogják. Valahonnan pongyolájában, kivont karddal előrerohan Minkiew, de fejbe ütik, hogy összerogy.

Ekkor lövés dörren, és Berlac felbukik holtan. Gouillaume áll ott, és Grisonhoz fordul füstölgő revolverrel. Elkínzott, rekedt hangja tompán, de határozottan vezényel:

– Szakaszvezető! Intézkedjék, hogy leszereljék az öszvéreket!

Mi van a többivel? Egy sortűz, és végezhetnének a felettesekkel. De csak állnak, és képtelenek rá, hogy Sirone-t vagy a másik két tisztet lelőjék.

És most Jázon szakaszvezető harsány kommandója hallatszik:

– À terre!

Ott áll egy lángszóróval, mellette félkaréjban Fécamp, Gerard és még vagy tíz katona, rab, felfegyverezve, lövésre készen.

– Mindenki tegye le a fegyvert, és menjen a barakkba! – kiáltja a szakaszvezető. És tíz perc múlva jelenti: – A lázadást elfojtottam, mon capitaine. Előbb nem tehettem semmit, de most egyszer csak szerzett megbízható, felfegyverzett embereket ez az áruló.

És Fécampra mutatott.

Sirone kapitány bólintott. Azután elindult a szedelődzködő Minkiew felé. De hirtelen visszafordul:

– Jázon szakaszvezető! A hatvanhármas nem áruló. Ezt jegyezd meg… Fécamp! À moi!

És kezet fogott vele!

Huszadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.