Csontbrigád

1.

Fécamp félig eszméletre tért a szellőtől, amit a felvonó kavart a meleg levegőben rövid, gyors útja közben. Ebben az állapotban nem volt tiszta öntudatánál. Félelemszerű, homályos érzékeléssel, sajgó testtel, mozdulatra képtelenül feküdt a kosár szélén, fejével a sárga, napfényben izzó sziklákhoz dőlve.

Valahol egy majomszerű, keskeny arc tűnik fel. Óvatosan közeledik. Ember? Nem valószínű. Ez a fej egy koponyacsont, barna, ráncos, vékony irhával bevonva. A szemek helyén két sötét folt. Az üreg mélyén halvány, nedves csillogás. Rövid, gyors fejmozdulatok. Előrehajlik, aztán hosszasan figyel, így, lábujjhegyről, dermedten, mint a menekülésre állandóan kész állat.

Fécamp érzi, hogy perzsel a nap. Mozdulni nem tud.

Újabb majomszerű csontarcok tűnnek fel, egyforma mind, és eszelősen fürge pillantásokkal siklanak ide-oda a tehetetlen ember körül. Valaki halkan vihogott. A hatalmas sziklasíkon, amely sima volt, mintha parkett lenne, vakító napfény ömlött végig. Mint túlfűtött kályha lapja, úgy ontotta vissza ez a plató a forróságot.

Most egy kétméteres csontváz közelít, valószínűtlenül hosszú homlokkal. Dorongot tart a vállán, mint ahogy a dupla csövű puskát viszik könnyedén. Szétterpesztett lábbal áll a csoport előtt.

– Gyenge Hiéna – mondta megelégedetten, és bólogatott. Többen utánamakogták, mintha valami szélütött kórus szerepelne itt:

– Gyenge Hiéna… Gyenge…

– Új Hiéna és Gyenge…

Amit az egyik mond, azt elismétli nyomban a többiek kórusa, mintegy örülve a szónak, gépies fontoskodással.

Néhányan nehéz zihálás közben egy-egy lomha ugrást tesznek. Balettje is van ennek a rémoperának. Fécamp mozdulni nem tud, de látja, hallja a víziót. Gyapjas, göndör hajú, olajsárga kis csontember surrant a kocsi felé, de hátraugrott nyomban!

– Már ma eszünk… Van Gyenge Hiéna…

– Már ma eszünk… eszünk… – újságolják egymásnak falevélsusogásszerű, hangsúlytalan, halk beszéddel a csontmajmok.

Az óriási csontváz int a doronggal, és mint a karmester jelére, elnémul a kórus. Valami furcsa torokhangon, mintha litániát mondana, szinte énekelve szól:

– Nem esszük meg, mert Törvény van! Gyenge Hiéna is Hiéna, amíg él. Ez az erkölcs!

– Ez az erkölcs…

– Mert valaminek kell lenni! – Valaminek kell… lenni!…

És lihegtek. Némelyik sípolva. És álltak, és bámulták Fécampot.

– De holnap már eszünk! – mondta a szólista.

– Holnap eszünk…

– Holnapra meghal.

És vágyó lihegéssel nézték a 63-ast. Ez bűvös iszonyattal feküdt tehetetlenül.

Kannibálok?

Emberhúst esznek itt? Felfalják a halottakat? A drótpálya kötelét türelmetlenül rángatták lent. Sürgették a kiszállást. Fécamp felemelkedett, de gyenge volt még a forróságban. Kihullott a kocsi peremén át.

– Meghalt… mégis meghalt… – zúgták reménykedve…

– Nem! – mondta a hosszú. – És nincs már sok nap, amitől meghaljon. Majd holnap meghal!

– Holnap meghal!… Holnap!!

Rövid, éles, vakkanásszerű hangokkal beszéltek. Alig emlékeztettek emberre.

És senki sem mozdult, hogy Fécampot felemelje vagy megitassa. Valahol a közelében leültek, és szabálytalan szuszogással, nyugtalanul mozgó fejjel kuporogtak.

Őt nézték kíváncsian. Kissé türelmetlenül. A nap már megdőlt, lemenőben és vörösre gyúltan, mintha kevésbé égetne itt. Csakugyan “nincs már sok nap, amitől meghaljon”… Majd később. Nem merte a szemét kinyitni. Nem akarja látni őket… De jól hallja a kórus lihegését… Közben lebukott a nap. Hirtelen este lett. Mintha éledne kissé. Megmozdult, de visszahullott. Később valaki megfogta a karját, és így szólt:

– Jó napot, uram, hogy van, mint van? Nevem báró Naftalin, de ez nem tesz semmit.

2.

Ijedten felnézett.

Ez tisztára lidércnyomás volt. Egy hindu zarándok állt mellette. Világosszőke, ősemberszerű haj és szakáll, különös köpeny, hosszan lelógó zsinórral átkötve, és a lábán sarucipő.

De a legdöbbenetesebb volt az esernyője. Mert egy fekete selyemesernyőt tartott a feje felett, ami nagyon hasznos holmi lehetett itt nappal a forróságban, de jelenleg este volt. Derült, tiszta, csillagos ég domborult felettük.

És a zarándok magasra tartotta kifeszített esernyőjét.

– Adjon… inni… – lihegte.

– Hát persze – kiáltotta vidáman, és megitatta Fécampot.

Felült. Távolabb a sziklák egy halomba roskadt része jelezte, hogy kilenc év előtt az árulók hol robbantották fel az átjárót.

Most tűz lobogott azon a helyen. És keskeny sziluettek guggoltak körötte. Átfogták egymás vállát, ütemesen himbálóztak jobbra-balra, és makogtak.

A füstnél soványabb árnyak a láng ritmusára imbolyogtak. Miért gyújtanak tüzet? Hisz pusztulni kell a sziklakemencétől, amely hajnalig árasztja vissza a nappal forróságát.

– Tűznézés… – súgta magyarázva egy Hiéna, aki odajött közben, és kíváncsian megtapintotta Fécamp arcát. – Este Tűznézés van! Visszalátnak A Voltba…

Fécamp még mindig azt várta, hogy felébred a szörnyűségből. A vékony árnyak imbolyogtak, a tűz lobogott, és tűhegynyi porszemeket dobált a szél.

A csontváz lihegve súgta mellette:

– Ami Volt, az A Völgyben maradt, de tudni kell!… Ez a Tűznézés… Reggel Üvöltés van, hogy tudjuk, mi A Hang, mert jaj annak, aki elfelejti…

Miféle furcsa nyelv ez, primitív és jelképekben beszélő, mint a vadembereké? Fécamp lassan gurult oldalt. Nehéz felemelkedni.

– Itt az élelme… – rikácsolta az esernyős zarándok, és a csajkára mutatott. – Az előbb feljött liften.

– Itt van?

– Hát persze. Nem ették meg kedves kollégáink, mert a Gyenge Hiéna is Hiéna. Ezért itt maradt a vacsorája. Valaminek kell lenni.

Fécamp előtt felrémlett:

– Az erkölcs.

– Nem. Szárazbab főzelék…

– Ön kicsoda?…

– Báró Naftalin, divatszabász és gavallér! Pá, pá, kedves – legyintett, és csípőit kényeskedve mozgatta, miközben odébbment.

Fécamp megette a főzeléket, és hanyatt dőlt. Gyorsan elaludt. Mélyen, nehezen. Nyomasztó érzésre ébredt. Szétrántotta a pilláit.

Egy csontarc hajolt föléje, és nézte. Hogy él-e még!… És hajnalig óránként felriadt, mert állandóan nézte valaki sóvár szemmel…

3.

A széles, lapos fennsíkon nyüzsögtek a csontemberek. Kis csoportokban guggoltak, vagy magukban ődöngtek a szüntelen izzásban, amelyet nem enyhített e széles síkon semmiféle árnyék.

Legendás volt ez a csupasz sziklatönk. A sivatag pora magasan körülfogta, és úgy emelkedett ki a homoktengerből, mint valami magányos sziget, háta megett a napfényben ködlő homokszemek füstszerű, bizonytalan ragyogása elnyelte a hozzá tartozó hegyláncot.

A szikla tetején, kiugró szirtek között fejtették a követ az áruló brigád katonái és mindazok, akik még ide kerültek. Csak hűtlenség, szökés és árulás bűntettéért kerülhetett legionárius a Csontbrigád-hoz. Igen jó fajtájú mészkődarabok széles torlaszát csákánnyal fejtették. Az egyes koloncok könnyen leváltak és egyszerűen legurították a mélybe, ahol éjszaka, amikor nem volt kőfejtés, egy transzport elhordta. Mindaddig fennáll a Csontbrigád, amíg a lázadók által felrobbantott átjáró elkészül. A kifejtett kőmennyiségért cserébe élelmet kapnak. Az előírt munkát pontosan el kellett végezni, különben csökkentették az élelem- és vízadagot.

Nappal hatvanfokos forróságban izzott a tető, és vakított a sima, fehér kő. De jobban tartotta a hőt, mint a sivatag laza homokja, és hajnalig lassan visszasugározta.

Az elátkozott emlékezetű Csontbrigád katonái közül igen sokan élnek még ma is.

Kilenc éve.

A krétaszínű, sima sziklatönkön az életnek minden feltétele hiányzik. Egyetlen fa, egyetlen szál növény sincs. De bőven akad skorpió. Undok nyüzsgésbe fognak, ha valamelyik nagyobb követ felbillentik. A szarvasvipera is feljön ide olykor a zsírszínű, forró sziklára.

Fécamp az első reggelen úgy érezte, hogy pillanatokon belül megpattan az agyában valami. Ez a forróság hasonlított a máglyahalálhoz. Mintha elevenen égne az ember. A lapos sziklatömb szinte nyomban fellángol, a káprázó szem úgy látja, hogy füstölög. Pedig csak por szállong a vakító sárga síkról.

Egy ősz hajú, vak, múmiaszerű csontváz jelzi az ébredést. Nagy, ócska, horpadt bádoglámpás van a kezében. Ezt rázza. A lámpa belsejében néhány kavics zörög.

A vak ember mindég tisztában van a pontos idővel. Senki sem tudja, hogy miért.

A Csontbrigád felébred.

A széles sík megelevenedik, imbolygó kísértetek nyüzsögnek csákánnyal a vállukon, és a sík végébe meredő lapos falnál vágják a sziklát, talicskáznak, aszerint ahogy Volpi, A Dorong beosztja őket. Volpit azért hívják Dorongnak, mert egy vastag bot van nála.

A talicskások a szirt oldalán lezúdítják a köveket. Ha kevesebb a kő, kisebb a fejadag.

Fécamp szédelegve elindul. Egy göndör suhanc, olyan arccal, mint valami döglött foxi, odalép.

– Csákány!

Csak ennyit mond, és oda mutat, ahol a szerszámok hevernek.

– Ki vagy te? – kérdezi a 63-as.

– Figaro… Hang nem kell. Nap van.

Értette. Itt minden szó túl sok energiát fogyaszt. Takarékoskodnak az erővel. A hatvanfokos meleg parancsol.

Elindult a csákányhoz. Kísérteties volt. Ennyi ember egy hang nélkül siet a munkához. Csak zörej és koppanás, csörgés, nyikorgás, de egyetlen szót sem beszélnek.

Hang nem kell. Nap van.

Egy rongyoktól cifra, madárijesztőszerű alak megáll, és ránéz.

– Manszki. – Ezt mondja. – Manszki. Az Őrvezető, Akinek Szíja Van.

Ez gentleman volt! Hazajárt benne a megkövült, elsüllyedt, igazi társadalom úri dogmatikája.

Bemutatkozott.

A csípőcsontjáról egy rohamkés szíja fityegett, szinte térdig, mert e hajdan kifogástalan derékszíj alól elfogyott a csontig úriember minden húsa. Fő öröme az volt, hogy újonnan érkezőknek bemutatkozott, és másokat is bemutatott.

Ilyesmire itt ritkán van alkalom. Vörös, rövid hajszálai férceknek tűntek. Széles, oroszlánszerű orra volt. Ettől egy csontfantom kifejezésébe torzult idővel. Feszülő bőre sötét mélyedések felett ráncolódott, és millió barázdába vonult szét, ha a roppant száj mosolygott. Kitartóan Fécamp mellett maradt, amíg a munkahelyhez siettek, és bemutatott mindenkit.

– Ez ott A Kétfogú, Akinek Kalapja Van.

Az illető pisze orrú halálfej volt. Első pillantásra vagy ezerévesnek tűnt. A nyakából egy rothadt szalmakalap lógott a mellére spárgán.

Most az ősz világtalan felé mutatott. A pontos idő jelzőjére:

– A Vak, Akinek Lámpása Van!… – mondta Manszki.

…És Fécamp nekiállt a csákánnyal. Itt a munkahelyen délután némi árnyék volt, ha a nap legmagasabb pontján túl a hegy mögé került.

Amikor valaki lankadtan csapkodta a követ, röviden rászólt a másik:

– Dolgozz!

És Fécamp csapkodta a követ. Itt a szó, a mozdulat rövid és gyors. Takarékoskodni kell az energiával. Rövidülések, jelek, képek, hangok.

A mozgás is lassúbb, vontatott. Barmok, akik élni akarnak, és hatvanfokos meleghez alkalmazkodik a lényük.

Délben A Vak, Akinek Lámpása Van, megzörgeti a köveket. Pihenés. Ebéd. Elszélednek.

Fécamp is elindul valamerre. Nem érez semmit. Érzés, értelem itt beletompul a forró zúgásba.

Egy egészen hegyes fejű, vessző vékonyságú halotti maszk jön. Vízfehér szeme a járomcsontból beomló üregben tágra nyílik, és liheg, hogy a rongycafatok rezegnek rajta, mintegy regisztrálva finom műszerként a felindulását:

– Te!… Fé… Fé… igen!… é… Fé… é…é!!

Erőlködik és zihál. De nem jut eszébe a hiányzó szótag. Egy másodperc alatt csurogni kezd a víz pórusaiból. Ki ez? A 63-as megdöbben… Szent isten! Hát persze… Ismeri!

– Ki vagy… te?!…

Folytatni szeretné, de itt nem lehet.

– Én Du… u… u.!… Én Du!…

– Dugóóó!… – hörgi, és csodálja, hogy az elindított hangot nem szüntetheti meg akarata szerint, az csak gördül a torkából!

Dugó! Hiszen ez… ott volt a Fej vagy írás játéknál, amikor Carew nyert…

– Igen… – sípolja a másik… – Most nem… lehet beszélni…

– Csak azt mondd: ti emberhúst eszteeek?!…

– Nem… Nem hiszem… Nem láttam legalábbis… De törvény nincs… Szabad…

– És a Gyenge Hiénák?

– Aki meg fog… halni… Azt eldugjuk. A Kor Barlangjában…

– Mi az, hogy Kor?

– Imádják… Az Ajtót…

– Mi?

Halálos erőfeszítéssel beszélnek. Dugó erőlködve mondja:

– Imádják Az Ajtót, Amely Nem Nyílik Sehová… Ez A Kor.

– És minek a halott?

– A… Az élelmét esszük… Aki meghal, az táplálja a többit…

Most értette. A halottak menázsiját elosztják, és bizonyára csak később küldik le a tetemet a drótpályán, amikor már nem tarthatják.

Szédült, lihegett… Ég… lángol…

Zúg a meleg, ezt érzi. Perzsel és vakít a rettenetes napfény, ahogy érzéketlenül elömlik a lapos tetőn.

Most sokan körülállják.

– Én… erős vagyok… – lihegi Fécamp vadul.

– Volpi, A Dorong az Erős Hiéna.

– Én erősebb vagyok!

Feszült csend. Volpi állt, vállán a doronggal. A többire nézett. A sziklatömb lángol.

– Lehet, hogy erősebb – szólt komoran és megfontoltan. – Nem verekszem. Friss Hiéna… Még üthet jól. Az élet mindennél fontosabb.

– Az élet mindennél fontosabb – lihegtek mohón.

Micsoda nagy misztérium. Csontvázszerű alakok, akik sohasem szabadulhatnak egy kopár, égő szikláról, és az életüket görcsösen féltik és védik. Mindennél fontosabb. Se ház, se fű, se cél, se dal, csak semmi és kín. De az élet fontos.

A Vak, Akinek Lámpása Van, zörgeti már a köveket. Mennyi idő telt el?

– Vegyél kalapácsot – szólt Volpi, A Dorong. – Dolgozni kell. Az életért.

– Veszek, de nem, mert te mondod.

– Én Volpi vagyok, A Dorong!

– Én erősebb vagyok…

Most megjelent báró Naftalin is, és közbeszólt licitálva:

– Én szebb vagyok…

Ettől feloldódott a feszültség…

Fécamp már indult dolgozni, de a bolond megfogta:

– Várjon, kolléga úr… Egy szívességet kérnék…

– Mit akar?

– Ha nem terhelem ezzel, ugyan mondja meg nekem, hogy hová a csudába dugta azt az irattáskát?

Fécamp kezében meglendült a csákány… Hát itt is?!! Hát mindenhová utánajön?…

– Honnan tud a táskáról?!

De nem ütött.

– Nevetséges! Azért vagyok itt! Négy muszlin, kilenc kreppszatén és zsorzsett, továbbá két finom bunda és egy hermelinbelépő ára is a táskában maradt!

Fécamp nem hallgatta tovább… “Dolgozni!”… “Dolgozni!”… – kiáltotta mindenki.

Ment dolgozni.

4.

Báró Naftalin egynéhány hónapja, hogy itt élt. Mindenkihez udvarias volt, állandóan mosolygott, és a mosoly szélességével emelkedett a szemöldöke, de oktávokkal magasabb lett ilyenkor a hangja is, derűs, rikácsolóan éles. Sűrűn használta azt a szót, hogy “persze, persze”, de ritkán tudta, hogy miről beszél. Kissé laza, kövér figuráján valami barna, hálóköntösszerű holmit viselt, azt derékban átkötötte egy rejtélyes módon szerzett zsinórral. (Egyesek szerint csengőhöz szolgálhatott, mások úgy vélték, első osztályú temetéseknél használatos drapériáról lopta, bár errefelé csengőhöz vagy első osztályú temetéshez aligha juthat az ember.) Arra jó volt hogy derékban átkösse a köpenyét. Hasonlóan bő és rövid köntösöket csak idős zarándokok vagy ifjú színésznők viselnek. De csengőzsinórral kizárólag báró Naftalin hordta. Különös köntöséhez, melyről később kiderült, hogy a nagy háború előtt az észak-afrikai Rabat kikötőben mint abrosz működött, olyan szakállt és bajuszt viselt, hogy első pillanatban Tolsztoj Leó grófra emlékeztetett, ha nem is feltételezzük a Jasznaja Poljana-i remetéről, hogy csengettyűzsinórral övezte volna derekát. Még az is kétséges, hogy egy első osztályú temetés drapériájának bojtos zsinórját felhasználta volna-e, de az egész bizonyos, hogy a régi, fekete selyemernyőt megvetően utasítja vissza a halhatatlan író, ha felkínálják állandó viseletnek.

Hol szerzett ez az őrült egy esernyőt a sivatagban? Nem tudni. Talán a raktárban lopta, amikor még a Coin de l’Enferben mint rab tevékenykedett. Az bizonyos, hogy szőrzetével, köntösével és a hazajáró zsinórral együtt vérfagyasztó látvány e helyen. Civil életében női szabó volt, és ezt ma is állandóan észrevenni. Ha egy rab habzó szájjal odakiált: “Végem”, báró Naftalin széles, kedves mosollyal, felhúzott szemmel sikoltja biztatóan:

– Hát persze! Hát persze, kérem!… De mennyire igaza van… Ennek vége alássan…

Vagy egyszer havonta lemegy a liften. Neki szabad. Ruhafélét hoz olykor, szerszámot, kinint. És nem sovány, nem ül halál az arcán, semmibe veszi a pokoli helyet.

Fél éve, hogy mint szökött legionárius munkába állt odalenn. Az esernyő már a hátizsákjában volt, de még nem hordta. Az őrmester egy árokhoz vezette:

– Felhányod a két oldalát estig! Olyan egyenes legyen, mint a zsinór. Érted?

– Hát persze – bólogatott nyájasan, mire kapott egyet a bikacsökkel.

– Csúnya őrmester – jegyezte meg kedélyesen, mire kapott még egyet.

Így kezdett az őrültség mutatkozni rajta. Naftalin báró az őrmester távozása után elővett egy zsírkrétát, és “jól szabott” árkot hasított, olyanféle beszögelléssel, mint karcsú női derékra készült kabát. Diadalmas mosollyal fogadta az altisztet.

– Mit szól? Ezt nevezem fazonnak!

– Maga ló! Ez görbe!

– Hát persze… Ott a kunyhó felé egy kis mellénykét szabok az árokra, berakott aljat, gloknisan, és deréktájon az a mimózabokor díszíti. Kár, hogy nem művirág. Pedáns kis munka. Mi?

– Maga bolond?

– Hát persze! Aki nem bolond, az ilyen melegben otthon marad Európában. Maga hogy van?

Erre egy nap sötétzárkát kapott. Másnap követ tört. Az apróra pattanó darabokat a szájába gyűjtötte, mint gombostűt, és este a kőhalom rokokó stílűen gömbölyű lett. Amikor a konyhakertben dolgozva úgy szedte össze délben a salátát, hogy a megmaradt fejek egy szép hermelin belépőt képeztek, állógallérral és derékban néhány csomó hónapos retek dísszel, betelt a mérték. Elkezdték verni. Az ilyen rab szűnjön meg.

Egy napon Naftalin báró, akkor még 45-ös fogoly, felszaladt Sirone kapitányhoz.

– Azonnal kérem a fizetésemet! Kilépek! Beállok a konkurens büntetőtáborba.

Minkiew doktor megállapította, hogy őrült, és a kapitány intézkedésére békében hagyták. Azután felküldték valami írásbeli üzenettel a Csontbrigád-hoz. Később már ok nélkül is jobb szeretett fenn lenni, ki tudja, hogy miért, talán mert odalenn nem tűrték az esernyőjét. És itt jókedvű. Úgy közlekedhetik, mint egy rossz álom mellékalakja: felhúzott szemöldökkel, boldog, meglepett mosollyal és széles csodálkozással: “Jó napot, kollégák! Csak dolgozni, fiúk!”

Eleinte agyon akarták verni, azután hagyták: ő A Száj. Vele lehet üzenni.

A Száj nem dolgozik, és kap enni. Így mondta egyszer Volpi, A Dorong, és ez most Törvény.

Fécampnak ezt a szomszédja meséli csákányozás közben, amennyire már ilyenkor beszélgetni lehet. Ennek a rabnak Rouen volt a neve, de itt úgy hívták, hogy A Fehérhajú, Akinek Tükre Van. Még ép hús ül az arcán, akárcsak Fécampnak, fényes a szeme, és néha egy tükörbe nézve megigazítja a haját.

Innen a neve: A Fehérhajú, Akinek Tükre Van.

– Én doktor vagyok – mondja, és csákányoz. – Ain Szefrában állomásoztam a csapatommal. De elszöktem. Ide hoztak… a közelmúltban…

Csákányütések.

A nap lemenőre dőlt síkja már rájuk terítette a szikla árnyát. Könnyebb volt most.

– Maga… Kicsoda? – lihegte Rouen.

– A hatvanhármas…

A Fehérhajú, Akinek Tükre Van megértette: nem hozta magával a titkát. Nem akart beszélni róla.

– Nem… mindegy… itt már… phű!? – kérdezte csapkodva Fécamp, és csattog a csákány, ömlik a verejték.

– Ki tudja, hogy mit hoz… a holnap?…

– Holnap meghalunk – csapott le egy mindent bezáró megállapítás csákányfejével a 63-as…

– Én… a remény imádója vagyok… – felelt Rouen. – Igaz: itt a remény csak mítosz lehet… Vagy… – Lihegve nekihuzakodott. Puff!… Porzik a kő… – Vagy vakon imádod, vagy nincs egyáltalán… Hisz valamiben?

– Abban, hogy barom vagyok!

Csontvázak, porba enyésző kísértetkarokkal, nyögve, zihálva, lihegve csapkodnak.

– Barmok vagyunk… Maga is… én is…

– Hát persze! – rikoltott egy hang.

Báró Naftalin állt ott. Kedélyesen nézte őket. Rouen egy kiugrásnál balra eltávolodott. A por befedte, a zaj eltakarta, mintha nem is lett volna. Ketten voltak: Fécamp és az őrült.

– Maga kedves, ahogy csákányoz, de én ezt egy balettben másképp láttam. Egy csákányütés… két piruett… jobbra… balra…

És eljárta. Esernyőjével csákányszerű, kecses sújtással jelezte az ütemet.

– Menjen innen, mert megütöm véletlenül.

– Ha megkérhetem: ezt ne tegye, kedves Táskai úr.

Fécamp feléje fordult.

– Mondja! Honnan tud a táskáról?

– Az a csitri Magiron mutatta magát odalent, az első osztályú háló és étkező rabok között. Én nemrégen lenn jártam. Én vagyok A Száj, Aki Jár… Kedves, mi? – És megfenyegette viccesen a 63-ast. – Maga nagyon csúf kisfiú. Szabad hazaárulónak lenni?! Mi?

– Dolgozz!… Dolgozz!… – futott végig a soron a 63-asig.

Fécamp lecsapott.

Báró Naftalin leült, és elővett a zsebéből egy darab ebédről maradt húst.

– Ez az én ötórai mócsingom… Csak az a baj, hogy zene nincs… Megkérném egy szívességre. Ha itt van a táska magánál, csúf kis rablógyilkos, fizesse ki a számlámat. Jó?

– Miért? – kérdezte Fécamp most már kíváncsian. – A táskában pénz volt?

– Hát persze!… Egymilliós örökség… De mennyire. A Villiers-ek örökölték, és a leány kelengyéjét én készítettem. Madam Alfréd néven ismert szabásza vagyok a Világnak!… Érti már, Csibike? A nagy színész! Martin Villiers!… Micsoda művész!… Nálam rendelte a kelengyét!

És fénylett a zsír a szakállán, szája szélén, ahogy piszkos, nagy karmú kezével tépte a húst. Ez nem szenvedett. Élő csoda volt itt aránylag kedélyes hangulataival.

Fécamp előtt szikrázva rezgett a levegő. Feszült a mellkasa, sajgott a szeme, miközben csapkodta a beomlott átjáró hatalmas sziklakoloncait.

Madam Alfréd egy hosszú csontszilánkkal derűsen piszkálta a fogát, és lábait átvetve egymáson, csevegett.

– Ez a nagy művész, ez a Villiers örökölt… Benne állt a lapokban… És így szólt: “Madam Alfréd, most készítse el a húgom kelengyéjét…” Maga ismer engem, Táskai úr… Belefeküdtem!… Az a nyomorult Patou sírva fakadt, amikor meglátta az angol tavaszi kosztümöt és a hermelinkeppet, amivel Nobel-díjat nyerek, mert van már alap a fazonkutatóknak is.

Most sírdogált.

– Igen, kisfiú, ez volt Madam Alfréd! És a Villiers-ek nem tudtak fizetni, mert maga, komisz ember, megölte a századost… – És dühösen ráripakodott: – Hát milyen jogon tesz ilyen haszontalanságot?!! Mi?!!

És könnyes, villogó szemmel felugrott, parapléját gyengéden magához szorítva.

– Maga… – lihegte Fécamp – elveszítette a pénzét… a kelengyén… mert a táskában… volt a pénz, amiből fizették… volna?

– Tönkrementem…. Százezer frank forgótőkém volt… oda lett! Itt alig van üzlet! A varrólányok tűpénzét sem keresem meg a Csontbrigád-nál! – És rimánkodva szólt: – Kedves bőrtáskás úr… Ne legyen ilyen gonosz kis jogutód, fizesse ki a szabószámlát. – Zokogott. – Én eljöttem Afrikába, hogy a százezer frankomhoz jussak… Beálltam a légióba inkasszálni, és megszöktem, hogy fegyenc legyek.

– Menjen innen!

– Rendben van! Adja meg a pénzemet, és már itt sem vagyok!!… Azt hiszi, nekem ez öröm?!

Hát hová dobhatja a sors, ahol nem éri utol a megölt százados bűne? Mintha ő követte volna el, és üldözné a kiontott vér átka…

Fécamp fejére újabb tragédia hullott a magasságos váratlanból, és nem tudta, hogy miért, de ez volt a legfájdalmasabb. A szakállas őrült keservesen sírt, úgy, mint valami kisgyerek. Kezével mázolta az orrát és a könnyeit, szörcsögve, szipogva. Fécamp eléje állt. Sötéten, komoran, és csak ennyit mondott, két kézre fogva a csákány végét:

– Menjen innen!

– Jó… – és nyájas vigyorral bólintott. – Elsején újra eljövök. Pá… pá, kis gyilkosom…

És könnyű tánclépésekkel, dúdolva elmasírozott. Vergődve, köhögve csapkodtak… Nyikorgott a taliga, hullott a kő, és a magasba terjengő, felvert porfalak mögött bordó visszfények parázsló ködébe múlt a nap.

A Vak, Akinek Lámpása Van, megzörgette Az Időt.

Tizenegyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.