1.
A káplár a pipáját tömte. Kis szünet támadt.
– Ha lenne doboza, akkor nem törne a cigaretta – szólt végre Ligert.
– Mert tartása lenne neki – bólogatott a káplár.
– Kijön a maláriám – szólt Ligert, és megborzadt a fullasztó hőségben.
– Betegségtől van – jegyezte meg a káplár, és köpött. Azután eltűnődve mondta: – Én a dohányt már hordtam papírban is, de nem volt jó.
– Errefelé nem is kapni jó dohányt.
– De attól nem függve, különben sem volt jó papírból a dohány.
– No persze…
Megnyomogatta körmével a dúsan égő dohány felsejét.
Ligert ábrákat rajzolt egy papírra, oktaédereket és keménykalapokat. Közben felhúzta a szemöldökét.
– Egyrészt azért volt rossz, mer belement a zsebbül a piszok.
Pöfékelt, komoran, csendben voltak.
– És másrészt? – kérdezte Ligert.
– Mi történt?
– Ha egyrészt rossz volt, akkor van másrészt is.
– Nincs… – A káplár megrázta a fejét. – Csak egyrészt volt rossz.
És újra hallgattak. A pipa maró füstje szállt, és az íróasztalon egy tikkadt százlábú tántorgott keresztül a mappán. Nagyot reccsent a szekrény, és nagyon távolról harsány altiszti kommandó szüremlett ide.
A káplár ásított, összeseperte maga előtt ráncos, barna tenyerével a dohányt egy zacskóba.
Ligert ezt megfigyelte.
– Így is belemegy a piszok – szólt rosszallóan.
A káplár helyeslően bólintott.
– Egyrészt így is belemegy.
Az őrség szabályos lépései közeledtek. Alkonyul. “Állj!”… Egy rezzenés. Csend… “À… droite!” Rezzen… Koppan… Fordul. Fojtó faszénfüst árad valahonnan perzselő légáramlással, és porszemek suhannak be az ablakon neszelve.
– Hát, ha egyrészt belemegy – fejtegeti Ligert -, akkor egyrészt rossz.
– De ez nem zsebbül megy bele. Asztali piszok nem érzik, mikor ég.
– Csak zsebi piszok – bólogat megértően.
– Csak hát. Meg emberi haj. Az is rossz szagú, ha ég.
– És állati.
– Az is. De az állati, az egyrészt szőr.
Ligert kihúzza a fiókot, és pislogva bámulta a tartalmát. Írások… Néhány pecsétnyomó is volt ott, azután a töltőtoll meg a mappa. És ott volt a néni tárcája is, D. G. kezdőbetűkkel.
– No, én megyek – mondta a káplár. – Említse, hogy itt voltam. Eldugult a mosoda lefolyója.
– Belement valami.
– A csőbe. Attól eldugult… – felelte Tiguer, és bólogatott.
– Nem vár? – kérdezte Ligert, és lehet, hogy nem is tudta.
– Nem. Mer ha jön is az őrvezető, nem ér rá velem törődni.
– Nem is. Mikor lesz a lázadás?
– Tán hónap.
– Maga megyen velük?
Tiguer köpött.
– …Minek? Hadd éljen a sógor. Az is ember. Hanem rakja be a tartalék tömlőket, mert megrongálják a lázadáskor.
– Igaz.
Jött Fécamp. Az írnok ilyenkor elsomfordált. Fécamp még sohasem kérdezte tőle, hogy ki ölt Ligert revolverével, amiért őt a Csontbrigád-hoz vitték.
Fécamp írt. Valami mosoda-összeállítást. Fehérneműs cédulákat hozott egy rab.
Gerard. A jó barát. Aki legyezte egyszer, amikor követ tört. Alig van élet benne. Keskeny arca piros.
– Te, Fécamp. Készül valami.
– Micsoda?
– Nem tudom… De készül. Nyugtalanok.
Éppen leszállt a nap, és az alkonyi áramlásban zörögtek a porszemek.
A folyó felől könnyű léptek koppantak. A rab elment. Fécamp jól tudta, hogy Colette jön… Hosszú árnyak hajoltak szét a padlón.
Kettyen a kapcsoló. Ott állnak szemben.
– Búcsúzni jöttem.
Kezet nyújtott. Fécamp ámult. Régen, nagyon régen nem fogta meg tisztességes ember a kezét.
– Én úgy… érzem, hogy… magának valami titka van – mondta a leány.
A 63-as keserűen mosolygott.
– Alapjában véve jó ember lennék, ha olykor nem támadna fel bennem a bűnözés kényszere. Régen is így volt. Ez a magyarázat.
– Miért keres egy gyilkos mindég a Jósága számára enyhítő körülményt?
– Önt megtéveszti, hogy nem vagyok a szó mértani értelmében rossz, holott orgyilkosságot követtem el. Ennek az oka az, hogy nem fordulnak elő szabályosan dramatizált jellemek az életben.
– A rossz ember nehezen viseli megérdemelt büntetését. Maga alig szenved.
– Nem látom olyan rossznak a rosszat, mint mondjuk, Sirone kapitány. Helytelenül értékeljük a valóságot, amikor a rosszat és a jót állandó értéknek vesszük. A forróság, a sivatag vagy az egyhangú napok csak egy másik környezethez viszonyítva tűrhetetlenek. A dolgoknak van egy külön, legfőbb lényege, a mi korlátozott érzékelésünkben előforduló benyomásoktól független. És ez a tartalmuk igazi jelképe. De ember számára örök titok. Érzékelhetetlen.
A leány nevetett.
– Maga Kantot hozza segítségül, hogy elvetemedettnek lássék.
Fécamp nem felelt. A leány melléje lépett. Bealkonyult lassan. A dohos iroda félhomálya borongott körülöttük, és egy kissé talán bennük is.
Lomha árny jött csámcsogva, és hogy személye felől ne legyen kétség, csuklott is. Ligert volt.
Hátratett kézzel, bambán megállt.
– Hol a kapitány úr? – kérdezte gyorsan Colette.
– Az ezredruhatárban.
– Mit csinál?
– Iszik. Rettentő részeg a kapitány úr. Mióta dugva iszik, mindég rettentő részeg.
– Mondja, hogy azonnal kéretem.
– Hozzám vág valamit.
– Mondja, hogy én parancsoltam.
– Az attól független.
De azért ment. A kapitány fütyörészve, dülöngélve járkált a dohos, porszagú helyiségben, és amikor Ligert belépett, hozzávágott valamit. Egy díszcsákót, mert más nem volt kéznél.
– A hölgy kéreti a kapitány urat az irodába.
És csuklott. Olyan bután nézett, hogy a kapitánynak nevetni kellett. Fogfájása lehetett az írnoknak, mert kissé feldagadt az arca. A kapitány töltött. Nagyon részeg volt már.
– Ligert! Igyál egy pohár pálinkát.
Az írnok ivott, mintha egzecírozna.
– Megjegyzem, rosszul bírom – szólt szerényen, de csak utána.
– Ligert. Beszélgess velem!
– Igenis.
– Mondd… szenvedtél te már?
– De me… mennyire – dadogta Ligert. – Tavaly két… fogamat húzták… – És, hogy ne keveredjen fogfájás gyanújába, nagyot nyelt. Ettől elmúlt a daganata, ami ijesztő volt. Ugyanis Ligert, mint valami hörcsög, titkos kenyérfalatokat tárolt a fél arcában, hogy ne mondjam, “pofazacskójában”.
– Ligert! Mit kívánnál ha kívánhatnál bármit?
– A… azt kívánnám, hogy… bár ne kellene… kívánni… Ne énekeljünk?
– Igyál még, a mindenit!!… Eh!…
Ligert ismét ivott, pedig már piros volt az arca.
– Kérem… az asszonynak nem volt igaza… Hikk!…
– Miben?
– Ugyanis… Itten egy Gerard nevű rab… került a… mosodába. És… ez a rab, kérem… Ehetek egy falat kenyeret?
– Egyél! De csak egy falatot!
– Igenis!
Boldogan kivett a zsebéből egy karéjjal és nagyot harapott.
A kapitány cigarettára gyújtott. Undorítóan sok az egér és a légyfogó gyík… És ni… ott, az miféle roppant giliszta?
– Szóval?…
– Hikk!… Szóval ez a Gerard… kérem, azt a házat építette… amiről említettem, hogy… bedőlt…
– Igyál…
Nagyon részeg volt már Ligert, és jámboran vigyorgott.
– Igenis… Jó ez… az ital… Szóval, hát ő mondta nekem… Most, mert két csíkos huzatot keresünk… hogy azt a házat… Rue Forben huszonhét lett volna… Ő lopta el az anyagát… mer rossz habarcs… meg korhadt deszka… mer svindliztek a szállítóval… És ő… Meleg van itt…
– Szóval ő volt a vállalkozó, és rossz anyagot adott?
– Igen. Ez a Gerard tüdős ember… köhögő… meg beteg… és bezárták egykor ebből kifolyóan… Hát így az asszony tévedett… hogy… azért nem lehet gyerekem… mert az állvány bedőlt… és átok van… Szabad… nekem énekelni?…
– Egy keveset és halkan.
Néhány artikulátlan taktust dúdolt.
– Inkább takaríts itt! – kiáltott rá a kapitány. – Nézd! A patkányok már az íróasztalon futkároznak!
Ligert legyintett.
– Ne adjon arra… semmit… kapitány úr… Az ezredorvos… úr mondta… hogy… ez…
– Na, nyögd ki…
– Azonban félek… hogy a delirium trémenc függelmi sértés… Hikk…
A kapitány arcából elfutott a vér.
– Szóval itt… nincs patkány?!
– Hát… kell hogy… legyen néhány… mert különben nekem is… függelemsértésem van… és kenyértől nem jön… a trémenc… hikk… De olyan sok nincs és… az… abszolúte…
“Delirium tremensben vizionál!”
A kapitány csodálkozva észlelte, hogy ez a befejezett tragédiája nem rendíti meg. Az Úr olykor elküldi a halál mellé narkotikumnak a közönyt, és ez nagy kegy.
– Elég volt. Mehetsz…
– Azt… kö…. könnyű vezényelni…
Felállt, és a szék felfordult mögötte. A szoba hirtelen ugrálva keringett.
Megkapaszkodott valamiben, de mégis leesett.
– Az italtól lehet… – dünnyögte. – A szesz… részegít…
A kapitány is nagyon mámoros állapotban volt. Még egyet húzott az üvegből, és ment. Ligert utánaszólt nevetve.
– Kapitány úr!… Az Isten… éltesse! Rég… mulattam ilyen jól…
– Egészségedre. Eredj lefeküdni.
– Mondja… hehe… kedd…vvess… kapitány úr… Én buta vagyok?
– Alig…
– Ezt… csak… megnyugtatásból… mondja…
És egy széktámlától az asztalhoz tántorodott, megkapaszkodva. Harsányan nevetett, piros arccal, és jobb kezével lengő, gyors gesztusokat végzett.
– Kapitány úr… bizis… bizisten szeereteem magát… és kutya… egy… heely…
– Az igaz – dörmögte Sirone. – No, eredj! Mert nem tudom, mi van, ha valaki rálő ma ismét Magironra, és jegyzőkönyvezni kell.
– Ha… én alszom… akkor nem kell… félni…
A kapitány szédelegve megállt, és visszanézett.
– Na ne! Aztán miért?!
– Mer nincs tettes… mer én vagy a Minkiew doktor úr lődöz itt a pasasokra…
A kapitány kezéből csörömpölve kihullott az üveg!
2.
Minkiew cigarettázva járkált.
Csendes, lappangó vihar áramlott az éjszakában. Mozdulatlan, villamossággal telt, lomha sirokkó feszült feléjük.
Sirone görcsszerű, fájó keserűséggel a torkában hallgatta.
Rettentően fájt a mája, és ölte az utálat, a kétségbeesés. De úgy volt már megteremtve, hogy utolsó másodpercig, amíg bírja, teljesítse a kötelességét.
– Egy éve észrevettem – vallotta Minkiew -, hogy a Szolgálat postája halványan nyomott bélyegeket használ. Némelyiknek hiányzott a fogazata.
– Csak nem… ezért…
– De…
Hallgattak.
– Beszélj, doktor.
– Elkértem Ligert pisztolyát, és megmondtam, hogy levelezést kell előidézni a Szolgálattal. Én leadok egy jól irányított lövést úgy, hogy ne találjon, ő meg majd leszedi a bélyegeket a válaszborítékokról… Így volt. Azért vettem el az ő revolverét, hogy ne keverjek gyanúba véletlenségből senkit…
– Micsoda őrültség.
Minkiew kis bajuszát rángatta:
– Gondolod, hogy főbe kell lőni magam? Mi?… – és féloldalt tartva emelgette a fejét furcsa csavargatással.
A kapitány pálinkát ivott. Úgy érezte, nem bírja ezt tovább. Fulladozott a keserűségtől.
– És… Vigoin?!
– Erről nem tudok. Amikor az őrmester füle mellé lőttem, a sötét pincében valaki fejbe csapott hátulról… Elkábultam. Mikor magamhoz tértem, ott volt a revolver mellettem. Épp hogy futva a szobámba értem… Gondolod, hogy főbe lőjem magamat? – És cuppogott.
Sirone felállt.
– Nem… Én, én hiszek neked. – Kétségbeesetten dörzsölte tenyereivel az arcát, mintha mosakodna, azután keserves rekedtséggel kiáltotta: – Ne lődd főbe magad! Nem játszunk emberesdit és hovátartozósdit, mintha élet és halál, valóság és lidércnyomás fontossággal bírna valahol! Te, Minkiew!… Ha ez a ruha itt rajtunk nem volna uniformis, akkor mi már régen négykézláb futkároznánk és ugatnánk, vagy mi az isten csudáját!
– Nem volna rossz – mondta rövid tűnődés után Minkiew.
– Rád bízom, hogy erről az ügyről… majd jelentést tégy. Érted?…
– Szerintem – szólt rosszallóan Minkiew, és váratlanul körmeit nézegette, ami néhány csuklással együtt járt nála. – Sze… herintem… mégiscsak nyugodtabb elintézés, ha főbe lövöm magam. Következőek az előnyei…
És mutatóujját kifeszített hüvelykéhez tette, mintegy hozzáfogva az előnyök felsorolásához, mik főbe lövését indokolják.
– Te ne csináld ezt… – mondta a kapitány. – Most itt szükség van rád… Harcban állunk. Halálos veszélyben! Úgy érzem, megőrülök!
– Nálam nagyobb a baj. Néha pillanatokra épelméjűnek képzelem magamat, és ez ellen nem használ már a bróm sem.
Fel-alá csattogott a papucsában, és görbe lábszárai jobbra-balra imbolyogtak a piszkos fésülőköpeny libbenő szárnyai mögött. Azután megállt.
Messziről sirató zümmögés hangzott. Összenéztek. Ligert szörnyű részegen a padlón feküdt hortyogva, és lehet, hogy két csíkos párnahuzatról álmodott.
A Csontbrigád jajgat!
– Te… – mondta fulladozva Sirone. – Ezek ott… – tétován az ablak felé mutatott – ez a csonthadosztály… Ártatlanok!
– Adjak brómot? – Választ sem várva a zsebébe nyúlt, és elővett egy gombolyag spárgát.
– Erősen leintettek az ezredtől – folytatta Sirone -, hogy e régi ügy bolygatása nem kívánatos.
– Nagy része a bűnösöknek már úgysem él.
– De egy halottnak is lehet becsülete!
– Lehet neki, de elvan anélkül is. Sokszor az élethez sem hiányzik. Komolyan nem akarsz brómot?
– Nem… Mit használ?… a delirium tremens ellen. És azután… – folytatta rekedten Sirone, pléhdobozából cigarettát sodorva, és minden forgott körötte a részegség miatt. – Kell a Csontbrigád bűne, hogy itt Szudánban a bűnhődés erkölcsi szüksége miatt törjék a követ. A sivatagba nyúló kősziklákon át út kell, és ez a melodráma megnemesíti a csákányzörgést… Annak, aki nem hallja…
Minkiew hallgatott.
A Csontbrigád jajgat!…
Azután még különösebb hang hallatszott:
Valahol hegedültek.
Minkiew kérdés helyett egy aprót hörgött, és meredt szemmel, hökkenten felkapta a fejét, Sirone-ra bámulva.
– Fécamp hegedül… – mondta komoran a kapitány. “Hol van Colette?” – gondolta. És hallgatták a búsan özönlő tételt.
Sokáig álltak így. A kapitány nagyot húzott az üvegből.
A hegedűjáték elhangzott. Minkiew fürge ujjakkal markolászott a hajába, lehunyta a szemét, és olyan lett az arca, mintha citromot nyalna. Most látták, hogy Ligert feláll lassan. Bizonytalan térdekkel, szemöldöke felé búcsúzó, rezgő tekintettel, szörnyű részegen.
– Muzsi… Muzsika…
– Ismeri? – kérdezte Minkiew. – Ez Beethoven.
– Nem… Ez a hatvanhármas fogoly… – csuklott.
– Egész… ségükre!
Magasra emelt egy karéj kenyeret, és jót harapott belőle, de mielőtt lenyelhette volna, újra végigzuhant a földön.
– Szeretnék… egyedül maradni – mondta Sirone, miután Minkiew-val hosszan hallgattak.
– Jó éjszakát – mondta az orvos, és a köpenye két ujját egyszerre húzogatta.
– Add ide a revolveredet!
– Felesleges. Az őrült emberek pisztolyából Ligert-rel naponta kivetetem a golyót.
Előhúzta a revolverét. Kettyent, és üresen fordult a dob. A kapitány kihúzta a saját fegyverét, és nézegette.
Üres volt a dobja!
Nevetett. És elhúzta a ravaszt. Kettyenés. Még sokáig nézte azután is, amikor egyedül volt már. Lassan az ablakhoz szédelgett.
A sötét, langyos, furcsa szagú afrikai éjszaka olyan volt, mintha egy szerecsen nő lomha teste feküdne a tájon.
Meddig állt így?… Percekig?… Órákig?…
Egy dobbanás. Fécamp áll a küszöbön.
A kapitány megfordult, tenyerével háta mögé támaszkodott, a párkányra, és úgy érezte, hogy nyomban végigzuhan egész hosszában a padlón. Már emelkedett is feléje a sok korhadt deszka, és süllyedt a mennyezet, míg hegyesszögben a küszöbön áthatolva, szelíden kettéválnak, és rezegve sokasodnak a tárgyak. A kettős kontúrú képek: íróasztal, fogoly, fal… minden átlátszó, csupa érintkező körvonal, zavarosan, kuszáltan, egymásra torlódó síkok káoszában.
De megszokta, hogy nagy erőlködéssel ellenőrizze részegségében alámerülten is a valóságot.
– Mit akar, mi?!
Ott áll a fogoly, mozog a szája, és valahonnan oldalról – mélyről és zizegve – torzult hang szüremlik, és jaj, istenem… Ezt most össze kell állítani, hangot, képet és értelmet…
– Beszéljen értelmesen! – recsegi fegyelmező hangon. – Mit mesél itt?!
Azonban a 63-as máris lemerül a küszöbbel együtt a hullámzó íróasztal mögött, és az egész szoba megdől, mint egy kajüt, hogy fél kézzel el kell kapnia az ablakkeretet, és ezt szégyelli, tehát kihúzza magát, és elindul a fiú felé, de mert közéjük vonul az asztal, most öklére támaszkodva, mintha ide készült volna, megáll.
Most tisztán hallja végre a gazdátlan hangot.
De ettől megdermed körötte a hajózó környezet:
– Kapitány úr! – jelenti Fécamp. – Beismerő vallomást szeretnék tenni. Közölni fogom, hogy hová rejtettem a táskát!
3.
Előzmény?… Ez történt:
Álltak egymás mellett az irodában. Éjszaka volt. Mély, csendes és misztikus.
– Búcsúzom – mondta a leány.
– Utazik?
– Holnap hajnalban.
– Van… valami kívánsága? – kérdezte Fécamp.
– Hegedüljön.
Furcsa. Azért nem szólt semmit. Vette a hegedűjét, és játszott. Először a leány arcát nézte, azután az éjszakát, ahogy az ablak előtt állt, mint egy fekete fal.
És ott is a leányt látta.
És azután nem látott és nem hallott semmit. Hegedült. A Hiéna, a Csontbrigád végképp elmúlt benne! A daltól vagy a nőtől?
Ki tudhatná?
Az ember egyszer csak elfelejti, hogy emlékeznie kell. Elfelejti egy szép, tiszta lány közelében… és elfelejti abban a pillanatban, amikor eszébe jut Chopin Balladá-ja vagy Rubinstein bánatosan ömlő Melódiá-ja, amely olyan, mint a sivatag egyhangú, végtelen hullámainak vonulása.
Elfelejti, mint a mesebeli kalifa a bűvszót.
Ahogy befejezte, és elhalt csendesedve hegedűjén az utolsó hang, a lányra nézett.
Ijedten letette a vonót.
Colette lábujjhegyre ágaskodva állt, nyitott szájjal, rémült, kimeredt szemekkel…
4.
– Fécamp…
A férfi ösztönszerűen hátralépett. – Mit… akar?!
– Maga ártatlan!
– Nem igaz!
Úgy álltak egymással szemben, mint akik verekedésre készülnek. “Tébolyító – gondolta a férfi. – Ez a leány egyetlen melódiából többet tud, mint ezer titkosrendőr minden adatával és ügyességével.”
– Hallgasson! Most azonnal mondjon el mindent! Érti?! Ó, ez szörnyű!… Jaj, istenem…
– Nincs mit mondani…
Nagy szünet. Colette megfogja a férfi kezét, és nyíltan mondja:
– Fécamp… Én szeretném, ha maga ártatlan lenne…
A 63-as a szomszéd szoba felé nézett.
– Értem… Figyeljen – súgta a leány. – Én nem fogom soha elhagyni Sirone-t… És mégis… Nekem tudni kell! Maga ártatlan!
– Miért… mondja ezt?!
Most egészen előtte állt.
– Maga belém szeretett, Fécamp – leheli olyan szenvedő, síró arccal, hogy nem lehet állni a tekintetét.
– Honnan… tudja… – kérdezte Fécamp kétségbeesetten a leányt.
– Egyszerű… Maga ártatlan. De van itt egy áruló is.
– Ki… az?
– A hegedű.
Fécamp szomorúan nézte a hangszert.
– Talán, ha hegedülni tudnék – súgta a leány -, akkor maga is kitalálná, amit én nem mondhatok…
Álltak, és nézték egymást.
– Akarja tudni?… – mondta a 63-as rekedten. – Az igazat?!
– Igen…
Két kézzel megfogta a leány kezét. Forró nyargalással lüktetett át torkán a vér.
– Colette – súgta. – Én ártatlan vagyok.
És azon az iszonyúan fájó hangon, amelyet csak igen ritkán hallani, ha erős férfi sír, megismétli, fuldokolva, kétségbeesetten:
– Colette… Én ártatlan vagyok!!…
Vissza a Hiénákhoz!
Embernek lenni fáj! Ami fáj, az rossz! De ebben már nem is volt olyan biztos. Úgy érezte, hogy ez, ami most fáj, ez némely örömnél jobb.
Ember lett, mert ismét hitt a szenvedésben, és hitt az áldozatban, aminek semmi értelme, de többnek érzi magát, aki szenved miatta.
És odaállt az ablakhoz, nézte a jégszínű holdfényben sugárzó sivatagot, és hegedült…
Azt játszotta hosszan és sokáig, hogy ő ártatlan.
Tizenkilencedik fejezet—>>>