1.
– Mit mosdik?
– Sírtam.
Tiguer vállat vont, mint aki azt mondja: “Ez se rossz ilyen melegben…”
– A mosodának kell szólni. Két csíkos huzat hibádzik – szólt Ligert, amíg törülközött. Tiguer köpött. Kisujja körmével megnyomkodta pipájában a tüzet.
– Szokott sírni?
– Most kivételesen. A kapitánynál.
– A huzatok miatt?
– Fene sír azért. Feljött. Olyan az, mint a gyomorrontás.
– Aha! Akkor pirula köll. Tavaly egyszer elrontottam a gyomromat, és egész sárgaságba jött a bőröm. Máskor vigyázzon arra, hogy mit eszik.
– Mondom, nem azért sírtam. Egyedülléttől is szok jönni.
– Ha én egyedül vagyok, az aztán az igazi. Olyan, mintha senki se lenne a szobában. Még én se. Mert nézem az egyedüllétet, és csönd van.
Ligert elővett az erszényéből egy háromcentis kenyérhéjat, és mint rágógumit, a fogai közé tette.
– De gondol az ember – folytatta az írnok. – Maga nem gondolkozik, amikor egyedül van?
– Nem vagyok gondolkozó. Úgy elgondolkozik az ember, hogy mifene módon hajlítják a szék támláját gömbölyűvé?!
– Rájöttem. A támla, az fiatal fából van, ezt kitaláltam.
– És ha öreg lesz?
– Szőlőbe költözöm a nagybátyámhoz. Maga nem szokott a hozzátartozóira gondolni?
– Régebben. Ma már nem szidok senkit. Mert ellenem intrikáltak. Ha most itt fellázadnak, és hazakerülök, fejszével megyek a sógoromhoz.
– Nagy rokonsága van? Mert az az átka az ilyesminek, kérem.
– A fenét! A sógorokban van mindig a hiba. Azt agyoncsapom… Tudja, mi lehet azzal a két kispárnával? Elcserélték a kórházban.
– Vagy a kantinos holmijába került, azonban mi van, ha valaki egyetlen fiú? Hol van a sógor?
– Lehet a sógor leányági, ha nősüléstől kapja az ember.
– Ligert!
A kapitány kiáltott. Az írnok egy búcsúharapással sapkájába tette a kenyeret, derékszíját megigazgatta, bement az irodába, és ledobbant.
– Rendben vagy?
– Az imént mosdva! És jelentem a kapitánynak úrnak…
– Ezt hagyd… Nem akarok veszekedni veled… – mondta sóhajtva, a kimerült embereknek azzal a nyájasságával, amely ráutaltságuk kényszerhelyzetében a legkevésbé alkalmas egyént is előlépteti cimborává. – Te, Ligert… Magánemberek vagyunk most – felkelt, és járkált. Igen! Meg kell neki is tanulni, miért képes arra Ligert, hogy itt boldog legyen!
– Igenis! – mondta váratlanul az írnok.
– Mi?… – Odalépett eléje, és az arcába bámult. – Te, Ligert… Mondd el nekem a te titkodat.
Ligert pislogott, és kissé tanácstalanul jobbra, majd balra mozdult a feje.
– Hát kérem… – kezdte akadozva -, ha itten meghal valaki, én úgy könyvelem a holnapi zsoldját…
– Nem erre gondoltam. Mi a titka annak, hogy te nem akarsz elmenni erről a borzalmas helyről?
– Annak nagy titka van.
– Micsoda?
– Nem tudom. Ha tudnám, akkor nem lenne titok.
– Ülj le, Ligert…
Olyan keskeny részt vett mindössze igénybe a szék felületén, hogy minden pillanatban a földre eshetett. Ellensúlyozásképpen a bal lábát rézsút tartotta oldalt.
– Miért léptél a légióba? – kérdezte a kapitány, és cigarettát sodort a horpadt pléhdobozból.
– Megcsaltak!
– Ki csalt meg?
– A nő!… Ez volt benne a meglepő, kérem!
– Hm… Gondolod, hogy az ilyesmi szórványos eset itt a földön?
– Tessék? – kérdezte, és közelebb hajolt az asztal felett, mivel ezt egyáltalán nem értette. – Ha minden megcsalt férfit kitömnének, mint valami ritkaságot, úgy az emberiség zöme múzeumban tartózkodna preparáltan… – Feltűnt neki, hogy az írnok fél arca dagadt.
Ligert sokáig tűnődött, majd bölcsen így szólt:
– No igen…
– Igyál! – Cigarettát is adott neki, és elnézte, hogy az írnok, mint valami hörcsög, egy darab félretolt kenyeret ismét előszed a szája sarkából, miáltal a daganat varázslatos gyorsasággal eltűnt, ami ijesztő és komikus volt.
– Szóval, te csalódtál?… Nem fog ártani?
Ligert felhajtotta az italt.
– Sajnos, alig… hiszem… Bivaly egy ember vagyok, ha nem tetszik öndicséretnek venni.
Az arca piros volt, és vigyorgott. Csak dicsekvésből állította, hogy bírja az italt. Azután tátogva mondta:
– Ami csalódásilag illet, hát itt is… hikk… itt is csak úgy dőlt… A nő elhagyott, az állvány ledőlt, és Marie is megcsalt.
– Elmesélni… – kommandírozott halkan a kapitány, és végighúzta nyelve hegyén a selyempapír élét. De kiköpte, hogy szertehullott. Mennyi rovar… És ni! Élénk, zöld kígyók az iratszekrény üvege mögött… De mennyi! Furcsa…
– Gyerünk, Ligert! Mesélni!
– A ruhatárból indult el a lavina.
– Ligert! Lavina csak a hegyek között található, ruhatárban még manapság sem fordul elő, holott rendkívüli időket élünk.
– Ez igaz… viszont a feleségem nem volt hegyvidéken ruhatárosné, és mégis, hogy úgy mondjam… bizonyos lavinaszerűség… aligha vonható kétségbe esetemben…
A kérdésben dacos lett. A pálinka tette.
– Hát jó. Legyen lavina – egyezett bele sóhajtva a kapitány.
– Köszönöm. Hogy mennyire igaz, azt bizonyítja a válás… Ugyanis a feleségem, Pauline, délutáni kisegítést vállalt egy tejcsarnoknál. Éjjel meg ruhatárban működött.
– Ahol a lavina volt…
– Úgy van. Kapitány úron meglátszik a kadétiskola. Ért a lélektanhoz. Ha nem haragszik, innék ismét.
– Lehet.
Ligert elszántan felhajtott egy pohárral. Izzadt a feje teteje, ami még sohasem volt.
– Gyerünk tovább – kommandírozott Sirone.
– Igenis… Tehát délután és éjjel is dolgozott a nő. Így ritkán találkoztunk, amiért is úgy láttuk, hogy nem érdemes kétszobás lakást tartani, hát elváltunk. Pauline különben sem tisztelt. Engem még senki se tisztelt – tette hozzá panaszosan -, mert egyszer az én épületmunkámnál összedőlt az állvány, és sokan meghaltak. Bocsánat… de muszáj csu…
Kettőset csuklott, hogy leesett a szemüvege, és amikor utánakapott, hajlás közben ledöntötte fejével az italt.
Egész testében reszketve kiegyenesedett, és rémülten állt, súlyos következményekre felkészülten.
De a kapitány elgondolkozva meredt a mappára, amelyet körülölelt kétfelől a lomhán szétterülő, sűrű pálinka.
– Tovább…
– Azért nem tiszteltek, mert az állvány ledőlt, amiért vétkes könnyelműségből hat hónapig lezártnak mondott ki a bíróság. Ma sem értem. Minden számítás jó volt. Meg úgy csináltuk, mint százszor is. Amikor elváltunk, és csomagolt a feleségem, azt mondta az a kegyetlen nő, hogy azért nem lehet gyerekünk, mert megvert az Isten kilenc darab ácsért, akik meghaltak, és még egy járókelő is közöttük, bizonyos Gouloise nevű fajebtenyésztő, koponyaalapi halállal, ami szepszist idéz. Az pedig általános. – Rövid szünet után inkább szégyenkezve, mint szomorúan hozzátette: – Ugyanis nekem nem lehet gyerekem, de azt hiszem, ez nem függ össze az állvánnyal.
A kapitány bóbiskoló szemmel hallgatta.
– Ostobaság!
– Ugye? És azután nem pallér egy nő, hogy tudja, mi következik állványdőlésből.
– Folytasd.
– Egy év múlva beállított Marie, a feleségem húga, Strassbourg-ban nem tűrhették már tovább. Egy detektív hozta… Tőle nem váltam el… Én akartam a jó útra téríteni Marie-t. Még sikkasztottam is e célból. De nem használt. Elhatároztam, hogy feleségül veszem… De megcsalt…
– Mikor?
– Nem tudom.
– Kivel?
– Nem tudom.
– A mindenségit a hülye fejednek… Honnan tudtad, hogy megcsalt?
– Megérzés. Egyszer nem jött haza három hétig. Korrekt nő ilyet nem tesz. És ha igen, legalább telefonál…
Hallgattak.
– Te, Ligert – dünnyögte a kapitány -, a titkodat akarom, nem mondtad.
Ligert hosszan tűnődött.
– Tudja, kapitány úr, sokszor úgy érzem, hogy buta vagyok…
– Nem vagy hipochonder…
– Mit csináljak?! – kérdezte ijedten.
Sirone legyintett.
– Elmehetsz.
– De ugyebár… én… nem vagyok buta.
– Te aztán igazán nem! Akinek nincs esze, az itt nem buta.
– Köszönöm.
Takarodót fújtak. Puha árnyékba süppedtek lassan.
2.
Fécampot a barakk felé vezette Tiguer.
– Fixez!
Berlac állt előttük. Még nem beszéltek, amióta a 63-as visszatért a Csontbrigád-tól. A tiszthelyettes egy szakasszal állandóan felderítő járőrt vezetett. A szaharai felkelés híre errefelé is nyugtalanságot keltett.
– Maga alaposan megadta nekem! Két hétig merev volt a karom – szólt tréfásan.
Fécamp nem tudta, hogy mit feleljen.
– Elmehet! – szólt Berlac a káplárra, és miután ez tisztelgett, kedvetlen legyintéssel mondta: – De ne csinálja a görcsrándulásait…
Amikor Tiguer lelépett, Berlac a fogoly felé tartotta a cigarettatárcáját.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy nem haragszom már, amiért rám lőtt egy pofon miatt. A bátor és önérzetes férfi komoly érték. Csak az a hazaárulás… Az mi volt?
– Megfizettek, mon adjudant-chef.
– Igen? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. – Szereti a pénzt? Hát majd erről is beszélünk…
“Ezt hogy érti?” – gondolta Fécamp.
– Szerintem az ilyen jellegű bűnözés oka az is lehet a magafajta embernél, hogy valaki erős egyéniség, és nem az ambícióinak megfelelő helyen alkalmazzák. Mondja, kérem, hol szedte azt a revolvert, amelyikkel rám lőtt?
– Az én pisztolyom. Sikerült elrejteni a kutatásnál.
– Szamárság! Ezzel lőtték le Vigoint!
– Én tettem.
Berlac messzire fricskázta a parázsló cigarettáját.
– Nem maga tette – mondta halkan, de határozottan.
És farkasszemet nézett a fogollyal. Egy zsíros fényű pálmakorona megzörrent a közelben. Gégét facsaró, meleg párolgást gőzölt a talaj.
Fécamp önkéntelenül hátralépett. Berlac, mint valamely kisebb vidéki színtársulat intrikus szereplője, felvonta szemöldökét, és rejtélyes kacajjal szólt:
– Ebben az erődben én vagyok a nagy bábjátékos. Ezt jegyezze meg! Különben beszélünk még… Maga tetszik nekem.
És elsietett.
Nem vette észre azt az árnyat, aki végighallgatta őket egy bódéhoz lapultan, és most sietve lopakodott a pálmák mögötti homályban, hogy előbb érjen a kapuhoz, mint Berlac. Amikor a tiszthelyettes odaért a bejárathoz, és szokott lendületével kinyitotta…
Rövid robaj… Ezzel egyidejűleg rémült, fájdalmas ordítás hangzott fel.
A poszt rohant. A kantin előtt ácsorgók odasiettek.
Az ablakokból ijedt, álmos arcok néznek le…
Mi történt?
– Lámpát! Orvost! A tiszthelyettes úrnak egy tégla hullott a fejére! Hej! Segítség!
Libourne sietett elő pizsamában. Nyomában Ligert. Berlac ájultan, betört koponyával feküdt.
– Itt, a belső homlokzat íve alatt meglazult egy tégla a csapkodástól. Az leesett a tiszthelyettes úrra. Pallér voltam, értek a katasztrófákhoz – szólt Ligert fontoskodva.
– Orvost – mondta Libourne. Kissé sápadt volt a főhadnagy, és lefogyott az utóbbi időben. Reggelig írta sokszor reformterveit, amelyek azután a kapitányhoz kerültek.
– Ezredorvos úrnak jelentem, szerencsétlenség – lihegte Ligert a kórházi rendelő küszöbén.
Minkiew felnézett a bélyegei közül. Jobb szeme összerándult néhányszor, mintha kacérkodna Ligert-rel. Közben az ingujjához kapkodott keze fejével, majd egy aprót hördült.
– Véletlen baleset. Pallér voltam. Szakos vagyok benne. – És csuklott.
– Te! – súgta egész közelről az ezredorvos. – Azt mondtam neked, hogy ha a Berlacot baj éri, felköttetlek.
– Ezt… nem szeretném…
Sietett a sebesülthöz.
– Itt – mondta Libourne fáradtan, és mert nem szerette az orvost, elment.
Minkiew bekötözte Berlacot. Amikor elvitték a tiszthelyettest, felnézett a kapura.
A belső szárny teteje mészporos volt, mintha téglát helyeztek volna rá! Minkiew gyorsan lábujjhegyre ágaskodott, és zsebkendőjével leporolta a nyomot.
Tizennyolcadik fejezet—>>>