1.
Ez volt a legfurcsább, ahogy az életnek egy gutaütött fája váratlanul kivirágzott a sivatagban, annyi halál között, annyi élet híján, és mégis.
Két fiatal, életerős lény a bűn- és miazmatorlaszon keresztül, lehetetlen lelki és fizikai szakadék felett áthajolva, találkozott egymással.
És ez a találkozás egyben szerelem is volt.
Így kezdődött. A leány bejött az irodába, és leült a szemközti íróasztalhoz. Fécamp arca lassan visszanyerte a rugalmasságát. Rettenetes szervezetén alig látszott a Pokoltető nyoma. Csak a szeme nézett fáradtan, búsan, lélektelenül.
– Mit akar, kérem? – kérdezte csendesen. – Kérdezni fog vagy kérni?
– Egyiket sem. Ha zavarom, szóljon, és megyek.
Fécamp hallgatott. A leány egy fiókot döfködött a papírvágó késsel.
– Maga… nagyon megijesztett, amikor először láttam. Gonosz akart lenni.
– Nem tart gonosznak?
– Nem.
Ezt merészen mondta.
– Villiers megölése, Vigoin… – emlékeztette kissé gúnyosan.
– Minden terhelő adat dacára, úgy érzem, itt valami titok van, valami szörnyűség, ami éppen azért szörnyű, mert maga mellett szól.
– Önnek kiváló fantáziája van, Mademoiselle.
A leány felállt, és merően nézett a 63-asra, mintha hipnotizálná.
– És miért mentette meg Rouent az élete kockáztatásával?
Nagy csend lett. Fécamp felemelkedett.
– Ezt… honnan tudja?
– Elfelejti, hogy az apám vezérkari tiszt?
– Megvédtem, mert rokonszenves volt.
– Mondja, hogy bosszúból ölt, hogy valamit elkövetett maga ellen Villiers. Mondjon bármit: Elhiszem!
Hamis úton járt… Fécamp újra leült.
– Vallatni akar?
– Szeretném tudni, hogy egy cinikus gyilkos, egy kém miért harcol mélységes felháborodással a Csontbrigád embertelen sorsa miatt?!
– Csontbrigád? Hm… ha már ilyen befolyásos családból származik, Mademoiselle Cheyne, akkor közölhetné velem, miért nem esett szó azóta a Csontbrigád-ról?
A leány tűzpiros lett. A 63-as várt.
– Erről én nem… – nyelt. – Erről én nem beszélhetek.
Hallgattak. Colette nyílt, becsületes tekintete szomorú hírt telegrafált, ahogy ott állt emelt arccal. A 63-as elfordította lassan a fejét. Úgy kérdezte.
– Kell az út?
Colette nem felelt.
– Értem… – folytatta Fécamp. – Bizonyára kell az út, és olyanokra van szükség itt Afrikában, akik engedelmesek, mert katonák, és nem baj, ha felfordulnak, mert bűnösök! Különleges terep ez a Szudán… Itt sok olyan útépítő is kell, akitől elvárják, hogy pusztuljon az útból, mire az járható lesz.
A nő csendesen az ablak felé fordult.
– Maga szeretné… ha a táska révén… megmenekülne innen Sirone kapitány?
– Sirone a vőlegényem… – felelte csendesen Colette. – Úgy diktálja a becsület, hogy osztozzam a sorsában. Jó volna nekem, ha kiszabadulna innen. De van valami – súgta a leány nagy, belső sírással, és kissé közelebb húzódott Fécamphoz. – Van valami, amit jobban szeretnék… Ha megmondaná, hogy miért tette? – kínlódva folytatta. Szinte könyörgött: – Mondja, hogy ámokfutás volt, hogy féltékenység miatt tette, vagy mondjon mást… Csak mondjon valamit!…
Fécamp riadtan nézte. Mi ez?
A kapitány nehéz léptei közeledtek. Colette kisietett. De finom illatszerének nyoma ott maradt.
A kapitány bejött, elővette a lovaglópálcát valahonnan, hogy rezegtesse szüntelenül azt a kis bőrdarabot.
– Nom du nom… – dünnyögte. – A szekrényen is patkány… Ilyet még nem láttam.
Odaült Fécamppal szembe egy fordított székre, a támlán nyugvó tenyérre helyezett állal, rázogatta a botot, és agresszíven nézte, mint aki a támadásban keres védelmet valamiféle vád ellen.
Erőszakolt közömbösséggel fütyörészett. Hirtelen olyant csapott pálcájával az asztalra, hogy nagyot durrant.
– Te röhögsz?!! Mi??! – Ismét végigvágott pálcájával az asztalon, és puskalövésszerű csattanás hasított az ájult délelőttbe.
– Engedelmével – csodálkozott a 63-as.
– Hallgass! Jól láttam! Figyeltelek… De velem megjárod! Itt te nem vigyoroghatsz!…
Nézte. Nehézkes fúvásaitól megrezdültek a bajuszszálai, és egy pillanatra felpüffedt az arca.
– Most pálinkát hozol! És ha nevetsz, hát… megjárod.
A 63-as elment. Sirone az ablakhoz állt. Ma sem takarták be vizes pokróccal a disznók! Csuklást hallott.
Ligert állt a szobában, ijedten, egy nagy morzsával a szája szélén. Torka, mint a zsiráfé, még mozgásban volt a lenyelt kenyérdarab nyomán, és egy csuklás vágyában vonaglott.
– Mit akar?
Ligert a zsebébe nyúlt.
– Ez jött a postán – mondta, és előhúzott egy darab kenyeret. – Bocsánat. Ez jött. A kenyér innen van…
Átadott egy sürgönyt.
Bahr El Szudán. A C. D. Parancsnoknak. Azonnali vizsgálat indítandó: Anton Ligert ezredírnok áthelyezését századához Meknesbe négy éve sürgetjük, tizenkét átiratban. Nevezett szolgálati ideje két éve lejárt. Huszonnégy órán belül jelentést kérek a parancsnoktól vagy helyettesétől, a késedelem magyarázatával.
Dezier őrnagy
II. Zászlj. Marokkó
– Mi ez?
Ligert, mintha őt is érdekelné e probléma, előrehajolt, és megnézte.
– Átirat – mondta végül.
– Hová tűntek az akták? Erre feleljen!
– Kapitány úr! Állítson hadbíróság elé! Én süllyesztettem el az írásokat.
– Miért, maga teve?! Mi?!… Ha most csuklani mer, megfojtom! Miért tette?
– Ezt azért… thikk!
Halálfehéren, kimeredt szemmel állt.
– Beszéljen!
– Kérem, kapitány úr, én itt jól érzem magam. Nekem itt megvolt a hatásköröm, az én szeretett feletteseim, a nyugalmas életem… És hát, bocsásson meg… mon capitaine… Én maradni akartam!
Sirone rábámult, hogy nyitva maradt a szája.
Ligert szeméből két-három könnycsepp hullott! De mivel vigyázzban állt, és nem vehette el kezét a nadrágjáról, hát úgy tett jelentést, nyíltan síró arccal, és lassan a szája is szétvált, beletorzulva a zokogás lárvájába, rázódó mellkassal és fuldokolva.
– Éhén… ihit… johol… hikk…
– Takarodjon!… Félóra múlva kihallgatásra jelentkezik! Nem szégyelli magát, felnőtt ember, régi katona, és úgy viselkedik, mint valami kivénült fehérvarrónő!?
Ligert már nem sírt. Zihálva állt, és mentségére még felhozta a következőt:
– Az anyám fehérvarrónő volt – és sóhajtva hozzátette. – De mosást is… vállalt… Thikk.
Kiment. A kapitány nehéz ujjal, elgondolkodva cigarettát sodort.
– A pálinka! – jelenti az ajtóban Fécamp.
Leteszi az italt. A kapitány tölt.
– Csak csináld a leltárt. Hallod? És ha röhögsz, hát széttöröm a fejedet!
Járkál, és egy lapos oldalpillantással figyeli a dolgozó 63-ast. Nagyokat fúj…
“Ilyen egy impertinens fráter… No mindegy.”
“Szamárság… szamárság…” – mondja önmagának, és járkál, és bal karja csukott marokkal keményen szorítja derekán a botot. A jobbal könnyedén tartja az üveg nyakát, lengeti, lógatja, ismét iszik.
– Hány ember él még… az igazi Csontbrigád-ból?
– Kilenc.
– Hát ez nem sok. Néhány amúgy is félholt egyént a gyarmati hadsereg tekintélyének rovására nem rehabilitálok… Te vihogsz?
– Nem nevettem, kapitány úr.
– Te… vihogni szeretnél?! Mi?! Szeretnél?!
Fécamp nem felelt.
Ez káprázatos pimaszság volt. A kapitány szeme kimeredt, és az üveg kissé meglendült.
Azután járkált.
– Szóval, én kilenc ember magánérdekét alárendelem… az izé… szóval… – Hirtelen dölyfösen rábámult. – De mi közöd ehhez?!… Hát te inspiciálsz itt engem, vagy mifene?!!… Elég! Dolgozz!
Fécamp leült.
Sirone szuszogva állt. Dél volt.
Odaült Fécamp elé, az íróasztalra. A mappa és a jegyzőkönyv volt közöttük.
– Nekem járathatod a szádat! Kézenfekvőnek látszó tévedés nem justizmord! És rehabilitálás itt nem szempont. Kilenc ember becsületéről van szó. De ezek meghaltak!… érted?… Meg-hal-tak!
– Kapitány úr!… – szólt halkan a 63-as. – Becsülete a halottnak is lehet…
Sirone áthajolt a mappa felett. Egy ragadozó lihegésével fújta a pálinkagőzt egész közelről.
– Takarodj!… Takarodj, mert… – kifulladt.
Fécamp lelépett, és Sirone tántorogva körülnézett. Nagyon sajgott a mája. Csapzottan, izzadtan lehullott egy székre. Ernyedt ujjai közül kicsúszott az üveg, koppanva esett a földre, és szétfolyt a pálinka.
– Istenem – motyogta a kapitány, és tenyerébe billent a homloka. – Én Uram, Istenem…
Tizenhetedik fejezet—>>>