1.
A halott igazság csontkeze kinyúlt a sírból. És most már hiába volt minden.
Rohant a végzet!
Este hét órakor Libourne elvégezte ellenőrző körútját, mint az egyetlen tiszt, aki lábon van az erődben.
Gouillaume csontsoványan, bágyadtan feküdt az ágyán. Sirone súlyos maláriarohamán kívül májbajával is nehéz állapotba került.
– Szabadságoltatni kell magadat – mondta Minkiew, akit csillapítókért sűrűn felkeresett. – Sürgős klímaváltozásra van szükséged.
– Ördögöt… Egy kiadósabb roham, és az elintézés sima, végleges… Mit kell szabadságolás? – Reszkető ajkai között összekoccant sűrűn a két fogsor.
– Az ilyen májbaj gyorsan visszafejlődik, és a maláriáról tudjuk, hogy nem halálos ellenfél – magyarázta Minkiew, és sűrű szájrándítások közben csipegette apró sörtebajuszát. Piszkos pongyolájában volt, amelyre időközben Ligert egy csatot szerzett a “műszaki osztagtól”. A csat voltaképpen transzformátorszekrényekben kellett valamihez, de egész jól festett a pongyolán. A pongyola ölében bélyegek kedvéért kivágott borítékok feküdtek, és beszéd közben ezeket rendezgette.
– Sok jó bélyegem van – magyarázta örömmel. – A merényletügyek nagy levelezést indítanak el az ezredparancsnoksággal. A bűnjelek és egyéb súlyos küldemények még nagy címleteket is jelentenek.
A filatelistáknak azzal az önző, lázas örömével magyarázott, amely a gyűjtőszenvedély hevében élet- és halálfontosságú leveleknél sem törődik mással, mint a bélyeggel.
Később megérkezett Berlac, aki egy osztaggal bekapcsolódott a sivatagban folyó manőverekbe, és naponta felderítő portyázást végzett Szudánban.
– Minden rendben van – jelentett Ligert. – A vérhasjárvány újra elkezdődött, és forraltatjuk a szivattyú vizét, mert a repedt csőbe beszüremlő szennyvíz mind az egészségnek, mind a szivattyúnak ártalmára van. Létszám a rendes, bár a hetes őr zsoldját már nem utaltattam, mert nincs pulzusa neki, és megszepszisedett, ami általános. Továbbá a konyha két I-es kosztra utalványt követel, amit ideiglenes megjegyzéssel továbbítottam.
És csuklott.
Ekkor jött az őrparancsnok, Tiguer káplár.
– Tiszthelyettes úr… egy hölgy van itt – mondta csodálkozva.
– Öreg?
– Nem.
– Vöröskereszt?
– Olyasféle, bár nem csúnya.
– Szóval mit akar itt?
– Engedélye van!
Berlac sürgősen lehúzogatta a zubbonya szegélyét, mutatóujja végigfutott belül, a gallér mentén, és kissé teleszívta a mellkasát, amitől erősen feljavult a kiállása.
Odalent a kapuban kis híján hanyatt esett: gyönyörű nő állt egy katonai autó mellett.
– Colette de Cheyne vagyok. A főhadiszállásról érkezem, külön igazolással.
És átadta az írását, mellyel igazolta, hogy Colette de Cheyne engedélyt kapott nagybeteg vőlegényének, Sirone kapitánynak meglátogatására Bahr El Szudánban.
Aláírás: André Sur Lagrande de Cheyne táborszernagy, a katonai sajtóiroda parancsnoka.
Ez a hölgy volt az oka annak, hogy másnap a 63-as elítéltet lehozták a Pokoltetőről. És ez a hölgy volt az oka, hogy az igazság gátak közé szorított, gyenge, apró erecskéje felduzzadt, áttörte zsilipeit, félelmes szökőárral pusztított, rombolt, hömpölygött, minden gigantikus hazugságtorlaszon átcsapva félelmetes hullámaival.
2.
Délután négy óra:
Az őrség körülfogta a felvonót.
– En joue!… – vezényli Magiron.
Aki engedély nélkül lejön, azt nyomban agyonlövik. Megérkezik Fécamp. A Csontbrigád katonáinak visszataszító, sivár külseje még nem rakódott rá. De már apró nyomokban itt is, ott is feltűnik valami idegenszerű, a soványságában, mozgásában valami állati jelleg.
Az emberi környezetbe került ragadozó támadásra kész riadtságával lép ki a felvonóból.
Döbbenten áll az őrség. Nézik az embert, aki a Csontbrigád-tól jön, és mindent tud…
– Figyeljen – mondta az őrmester -, a kapitány urat meglátogatta a menyasszonya. Az magával akar beszélni. Érti?
Nem szólt semmit. Vállat vont.
A beteg kapitány és Colette de Cheyne között ezalatt a következő párbeszéd folyt le.
A kapitány már csak árnyéknak látszott az ágyban, elterülve súlyos bágyadtságában, ernyedten hunyódó szemhéjjal.
– Nem bánom, Colette. Csak vigyázzon… Ez az ember nem látszik rideg rablógyilkosnak… a lénye finomabb… szóval… veszélyesen ravasz… Kár, hogy… áruló… Egy ember volt itt, aki kedves fiúnak látszott… de… ha nem is hinné rideg gyilkosnak… gondoljon arra… hogy mégis… kétségtelen; ő sem tagadja: Az!
– Majd meglátom… Beszélni fogok vele előbb…
És ment… A fogoly már várta.
Colette belépett az irodába.
Múltak a percek. Az orvosságszagú forróságban zsongtak a legyek.
Öt perc múlva visszajött a lány.
Nagyon sápadt volt.
– Beszéltem vele – mondta halkan.
A kapitány nem szólt. Várt. Végül megkérdezte Colette-et:
– Min töpreng, kérem?
– Nem értem, miért mondta, hogy ez az ember nem látszik rideg rablógyilkosnak? – És megborzadt…
3.
A 63-as fogoly és látogatója között így folyt le a beszélgetés:
Colette belép az irodába. A sovány, villogó szemű, beesett arcú fogoly közömbösen áll. “Mintha kővé száradt gumiból lenne a feje. Panoptikumban látni ilyent” – gondolta a leány.
– Uram… Én Colette de Cheyne vagyok. Engedélyt kaptam arra, hogy beszéljek magával.
Kissé rekedtes, színtelen hang felelt, előírásszerűen:
– A hatvanhármas elítélt vagyok, nevem Henry Fécamp. A haditörvényszék ítélt halálra, mert…
– Ne folytassa… Én magánbeszélgetésre kérettem.
Nem felelt.
– Dohányzik?
– Igen.
– Tessék.
– Köszönöm.
Mint valami gép. A szeme üres tekintettel figyelte a nőt.
– Parancsoljon velem.
“Olyan a hangja mint a kő” – gondolta Colette.
– A lehetetlent kíséreltem meg, amikor idejöttem. A legkitűnőbb rendőrök hiába kérdeztek, és hiába kutattak. Kecsegtették jobb sorssal, sikertelenül próbálták megtörni kínszenvedéssel. Szép szó, erőszak nem használt! És most egy lány áll itt, ígéret, hatalom híján; egy lány, akinek beteg a vőlegénye, és szeretné Párizsban ápolni, szeretne boldog lenni, és tudja, hogy ez csak magától függ…
Nézte a látogatót. Fécampnak kissé nyitva volt a szája. Ezt már lassanként kezdte megszokni ott fenn.
Semmit sem érzett a leány szavaira. A Völgy beszélt. A sivatagban ügető éhes hiénák bántó kacagása vibrált a torkában, és kis híján feltört.
Melodrámát hallgat itt. A Hiénák kórusa után.
Hiszen, ha még lélek volna benne, bármiféle formában. “De kedves kisleány – felelte magában -, itt belül, a mellkasban… valami száraz, zsugorodott bőrdarab van csak… Egy jó, zsíros félig lerágott csont egy ital víz, vagy ilyesmi talán… De szó?!”
Miféle ostobaság ez? Miféle távoli romantikája Párizs kiskereskedői műízlésének?
Colette önkéntelenül hátralépett. Pedig a férfi meg sem mozdult.
– Miért nem felel?
– Mire?
– Hogy… hol a táska a katonai iratokkal?…
Színtelen hang, halott szem, fáradt, semmilyen arc. Egy törött gramofon váza: hangot ad, ha felhúzzák, de nem zenei értelemben. Csak a kopott szerkezet zörög bántóan. Elnézett a lány feje felett a messzeségbe. Fárasztotta a lány céltalan szenvedése.
– Ha… August megtudja, hogy hol a táska… Akkor szabadon bocsátják… Illetve, áthelyezik…
– Mi hasznom van abból, ami másnak jó? – kérdezte vállat vonva.
A leánynak fájt ez az undok közöny.
– Önnek volt anyja, Monsieur Fécamp?
– Igen.
Ezt is csak úgy mondta, mintha egy pléht megkarcolnának. Anya! A leány azt hitte, ez mindenkinél kihoz valamit az érzelmek sivársága mögül.
– És nem szerette?
– Szerettem. De miért fontos ez? Most nem szeretem.
De ezt már kissé nyugtalanabb hangon mondta, mert váratlanul eszébe jutott az anyja… A besançoni kis temető alázatos füzei alatt… Egy finom, ősz asszony…
– Nem hiszek ilyesmiben – mondta gyorsan.
– Volt… önnek barátja?
Most megváltozott az arca. Szürke lett. Olyan hirtelen múlt el minden emberi kifejezés nyoma, mint ahogy kihunynak a lámpák egy színház utolsó nézője mögött. És olyan sebesen elmerült képzeletében az ősz asszony, a besançoni temető alázatos füzeivel együtt… Helyében megjelent A Vak, Akinek Lámpája Van és az Őrvezető, Akinek Szíja Van!
És ő maga, Akinek Barátja Volt: Carew!
– Barátom? Igen!… Volt!
Ez a szó koppant. Fej! A lány rámeredt.
– Mondja! Mit kívánna, ha nyomban teljesülhetne minden… óhaja?
– Még egy cigarettát.
Colette gyorsan átadott egy marékkal.
– Mást… nem?
– Enni… Egy falat húsnak, egy ital víznek nagyobb az értéke, mint az egésznek, amit elmondott. Hogy mit kívánna egy ember, ha ember is lenne, azt nem tudom.
– Nem akar jót tenni?
– Nem. Minek? A jó, az csak fölösleges rossz az ember életében. Babonás egyének hiúsági szertartása.
– Nem igaz! Akiben keserűség van, annak fáj a szíve! – kiáltotta élesen, vádlón a leány.
– Nincs szívem.
– Ami nincsen, az nem fáj!
– Fordítva: ami fáj, az nincsen! És bennem az ember fáj!
– Hogy fájhat a semmi?…
– A beteg szervezetet az egészség hiánya kínozza. A beteg lélekben a lélek hiánya fáj.
Colette hosszan és kutatva nézte, mintha pillantásával át akarná szúrni a fogoly tekintetét, hogy egészen a lénye mögé hatoljon. Azután gyorsan otthagyta…
4.
A 63-ast nem küldték vissza a Csontbrigád-hoz. Irodába került, Ligert mellé. Colette de Cheyne akarta így, és a kapitány ráállt.
Fécamp azt is közömbösen vette tudomásul, hogy jobb dolga lett. Ami gyötörte, az már régen nem a meleg, a rossz élelmezés, a test kínja. Carew! Ez fájt. Hogy nem fojthatta meg! Így ült az irodában…
Nem bírt az eléje tett munkával törődni. Ki kell jutni innen! Ki! Ki! Mindenáron!
– Halló! Fécamp! Itt a zsoldlista! Töltse ki pontosan a mai létszám szerint – mondta Ligert, egy kenyérdarabot rágva.
– Igenis.
– A bélyegeket szedje le az ezredorvos úrnak. Gyűjti az ilyeneket. Mert itt mindenki beteg lesz az éghajlattól. Sokszor én is úgy érzem, hogy végül gyűjteni fogok. Tud maga leltárt készíteni?
– Mifélét?
– Összeírni darabszám mindent. Három rubrika van: Berendezés: Felszerelés: Hiány. Itt a hét év előtti leltár, abból látja a hiányt. A két piros szék a hadnagy úr tulajdona.
És írt és írt és számolt, és nem közeledett a leszámolás napja, és ebbe bele kell halni.
Estére befejezte a munkát, és fáradtan ült. Mit lehet tenni itt? Sóhajt hallott a háta megett. Sirone kapitány állt az ajtóban.
Felugrott állásba.
– Na, maga disznó – mondta a sárga, beesett arcú tiszt csendesen, és nekitámaszkodott a félfának, mert aznap kelt fel az ágyból. – Most jó?… Mi?
– Igenis!
– Köszönje ezt Colette-nek, aki részvéttel volt maga iránt.
Fécamp nevetett magában. Azt hiszik, hogy ilyen gyerekes csellel túljárhatnak az eszén.
Elefántszelídítés!
A fogoly elefántot egy verembe csalják, éheztetik, kínozzák, azután jön valaki, akit eddig nem látott, és eteti, simogatja, ápolja. Ennek hűséges barátja lesz a vadállat.
De ő nem elefánt, hanem Hiéna!
– Nem tudom, mi oka volt erre Colette-nek – folytatta a kapitány. – Én megmondtam neki előre, hogy maga egy disznó. Nem hitte. Érti?
– Igenis.
– Maga gonosz és pimasz volt. És mégis könnyített a sorsán. Ostobaság.
Lihegett. De csak az orrán át. Nem Hiéna módra.
– Te disznó… – elfulladt, és hátradőlt. Nagyon gyenge volt még. – Miattad halok meg… És sohasem látom a Campanilét… a Corso Umbertót… és… a római… tavernákat, ahol olyan jó a vörösbor.
És halkan fütyülte a Santa Luciá-t.
– Ha megmondanád, hol van… a táska… Akkor én mehetnék Északra… És Merán… vagy… igen, Santa Margaretha szigete, ahol annyi virág van… meggyógyítana… Na jó… te disznó. Ez rendben volna, a fene egye meg… Elpatkolok érted…
Fáradt mozdulattal legyintett, hogy a dúsan döngő légyraj szétrebbent. A karosszék ócska bőrszaga uralta a légkör változatosan pállott összetételét. Néhány moszkitó döngött, és behallatszott kintről egy vízcsap harsogása. Valamilyen edénnyel csörömpöltek.
– Te… hát… nincs meleged?
– A Pokoltetőn voltam, mon commandant.
– Igen… igaz… A Csontbrigád-nál… Ott te vagy a brigadéros… – Nagy, lapos tenyerével az asztalra csapott hirtelen. – Káplár!
Az altiszt belépett.
– Pálinkát! – Végigmérte siralmas arccal a 63-ast.
– Te disznó… Én most leülök itten inni. Megvert a sorsom teveled.
Egy előrehanyatló hajcsomó végén nagy verejtékcsepp jelent meg.
– Igyál!
Az első pohár után kissé kimelegedett Sirone arca. A szemei, mint a sivatag napégette sziklája, sárgásan fénylettek.
– Nna!… Hát én megengedem neked, te áruló, hogy beszélgess velem. Tessék… Csak úgy, mintha te is éppolyan rendes ember lennél, mint bármelyik rablógyilkos itt a táborban…
A megvetés korbácsütése éles csípéssel végigvágott a lélekre tapadó kérgen, és a száradt hiénabőr felrepedezett tőle Fécamp közönyén.
“Carew” – gondolta a 63-as csikorduló foggal.
– Nem hallod?! Beszélgetni akarok! – kiáltotta szinte siránkozva a kapitány. – Nem járom némán a haláltáncot! A kutyakeservit!
Sípolva húzta a levegőt gyulladt hörgőibe. Azután rettenetesen köhögött, és az arca lila színű lett.
– Beszélj, mert rád öntöm a pálinkát – szólt hörögve.
– Nincs témám, kapitány úr…
– Mid nincs?… Te?! Úgy mondd, hogy nincs mondókád! Ha már el kell tűrni a gyalázatot, hogy te szintén savoyai vagy!
Most már több pohárral is ivott, és halkan dúdolt. Zubbonyát beszemetelte hamuval és dohányszálakkal. Megnyálazta a papír szélét, rágyújtott, és szippantott belőle, hogy a pernyeszálak és a cigaretta megszenesedő szegélye széthullott a felfénylő parázs körül.
Töltött, kiitta, és fanyar arccal dobta el a cigarettát.
– Te… áruló, ide hallgass… Volt neked olyan szeretőd, aki miatt eladtad volna az üdvösségedet is?
Furcsa, bágyadt mosollyal bámult egy lószagú pokrócot a fiókos szekrényen.
– August!…
Colette állt a küszöbön.
– Hogy mer pálinkát inni?! És cigarettázik! Megígérte, hogy rendesen fog élni…
– Azt meg is tartanám, Colette… – felelte a kapitány reménytelen siránkozással. – De rendesen meghalni olyan rossz… Miért kívánja?
Fécampra nézett. A leány is. Egyszerre néztek rá ketten. Vészkiáltás volt a tekintetükben:
Ember! Hát nem látod?! Hát segíts, az istenért… rimánkodva kérünk! Ordítunk! Segítség!! Az Isten és te még segíthettek! Mondd meg, hogy hol a táska!!
Fécamp felállt. Elgondolkozva, lassan átment a szobán az ajtóig. Ott nekidőlt a félfának.
– Én nem segítek önökön – mondta csendesen, de azon a színtelen hangon, amitől a leány első alkalommal visszahőkölt.
– Ha megkerül a táska, jobb sorsa lesz.
– Nem hiszem.
– Megígérték a felettesei.
– Nem hiszem.
– Te nem hiszel… egy francia katonatisztnek?… – kiáltotta a kapitány fenyegetően, és felemelkedett.
Fécamp vigyázzba vágta magát:
– Alázatosan jelentem: én senkinek sem hiszek.
– Üljön le – kiáltotta Colette Sirone-ra. – Megígérte nekem, hogy a hatvanhármast ma vendégének tekinti!
A kapitány visszaült dörmögve. Most megértette Fécamp e különleges helyzetet. A nő ötlete volt. A “lelkére” akarnak hatni. Nevetséges!
– Jól van, te disznó… – dünnyögte a kapitány. – Hát légy privát ember és vendég. Beszélgessünk… Itt van neked is, igyál velem, te kedves magánember. Foglalj helyet nálunk… Hogy vagy alássan, és mi újság gyilkos gazéknál?… Mi?…
Öngyilkos malíciával udvariaskodott, de az is lehetséges, hogy sírógörcs környékezte.
– Tehát, kedves vendégem, gyújts rá, és mondd meg nékem, hogy miért van ez mind… ahogy te mondod! Miért élsz te, mi?!
– Élni azt jelenti, mint örülni, bármi áron.
A kapitány csuklott, és bólintott néhányat.
– No, ezt elérted… Sikerült. Ha ezért élsz, hát nem éltél hiába. Most mondd tovább.
– Nem rossz más, csak ami nekem fáj…
A nő előregörbült nyakkal, merően nézte. Keresett valamit a fiú tekintetében.
– Folytasd – mondta a kapitány szintén kissé hökkenten.
– A Gyenge Hiéna nem kell!
A kapitány felállt, és egészen odament Fécamp elé. – Ez miféle előírás?
– Ez a Csontbrigád szolgálati szabályzata.
– Ott mi van? – kérdezte halkan Colette.
– Ott van A Nincs. Főként ott van. Virág, fű, fa, forrás nem létezik. Csak társadalom. A puszta társadalom. És ahol társadalom van, ott törvény kell, és ahol törvény van, ott feltámad az igazság… És ahol az igazság van, ott megszületik az igazságtalanság is…
– Csak… mondd tovább, hogy mi történik ott?
– Nem mondhatom… Bűn!
– Főbenjáró?
– Nem. Csak a büntetőtábor rendjének és fegyelmének kijátszása – tette hozzá kissé gúnyosan.
– Akkor beszélj nyugodtan. Tiszti szavamat adom, hogy nem veszem hivatalosan tudomásul…
Lassan, nyugodtan kezdte:
– Odafenn a Csontbrigád-falka már régen elpusztult volna, de az életösztön még itt is leleményes. Feljavítják ügyesen az élelmüket.
– Hogyan?
– Dögből élünk!
– Elhullott állatból?
– Emberből!
A kapitány halottfehér lett, és Colette-nek hirtelen elernyedt a térde, hogy egy székre zökkent.
– Mit mondsz… te?!…
– Elhullott embereket rejtegetünk, és…
– Ne mondja! – sikoltott a leány rémülten.
– Mondd! – szólt tompán Sirone, és bizonytalan kézzel töltött. – Beszélj!
– …És a halottak napi fejadagját elosztjuk.
A kapitány felszabadult sóhajjal leült. Hát nem kannibálok! Ezt mégsem kellett megérnie. Phű!… De szörnyű volt!
– És… mi az a… jajgatás?
– A Csontbrigád Hiéna-kórusa összeül este. És szenved. És egy van köztük, aki büntet. Megöli az ellenséget. De hatvanfokos melegben nem dolgozik. Helyette a többi görnyed. És beléjük rúg, ha nem bírják. De ő nem dolgozik, és jóllakhat a Hiénák élelméből.
– És… ki ez a hitvány, emberi érzésből kivetkőzött, rühes barom? – kiáltotta a kapitány indulatosan.
– Én.
Az ajtófélfához dőlve rájuk meredt a szürke lárva, mozdulatlan szemmel, kíváncsian, kihívóan és érzéketlenül.
– Te!
– Igen! Kezdetben volt a Kor, azt eltiporta a Tűzmester, Aki Mindent Tud. Utána következett Volpi, A Dorong, és most nemrégen lettem én: Az Ököl, Akinek Élni Kell!
Colette merően nézte a lárvát.
– És… tudod legalább… – mondta a kapitány -, hogy te egy disznó vagy?
– Az vagyok. De ha ezek a rabok ott fenn emberhúst is esznek végül, nem ők a kannibálok…
Colette megnevezhetetlen, furcsa érzéssel nézte. A hazaáruló gyilkos mint purifikátor! Kije a Csontbrigád, hogy így ágál miatta felhevülten?
– Elég! – kiáltott a kapitány. – Az ostoba fecsegést nem visszük túlzásba!
– Kapitány úr! A Csontbrigád ártatlan!
– Bolond vagy? – kérdezte hökkenten Sirone.
Colette nem tudta, hogy mi fojtogatja. Feszülten lüktetett a torka, ahogy előrehajolt:
– A Csontbrigád ártatlan?!
Fécamp nyugodtan a zsebébe nyúlt.
Azután letette Sirone elé Az Írást, Ami Nincs!
A kapitány bizonytalan kezébe fogta. Rezzent a papír.
Mire rövid fúvásokkal elolvasta az írást, egészen fakóra vált az arca.
A káplár éppen újabb italt hozott. Megdöbbent az érdes, suttogó hangtól, ahogy a kapitány szólt:
– Nem kell több ital… És kéretem Libourne főhadnagyot.
A káplár kiment.
– Mi… van a levélben? – kérdezte Colette.
– A Csontbrigád ártatlan.
Ezt lakonikusan mondta. Mintha férfiasan beismerné. Mintha vádolta volna őket.
Libourne jött. Magas, boltozatos homloka az egyre soványodó arc felett meredeken kiszögellt. Nagy, fényes szemét egy forradalmár fanatizmusa, egy feltaláló alkotásába vetett hitének különös, tiszta, üvegszínű, lázas fénye hevítette.
– Megbízlak, kérlek, hogy egy fontos okirattal nyomban Marokkóba indulj.
– Igenis – mondta nyugodtan, és Colette felé nézett.
– A hatvanhármas fogoly egy különös dokumentumot hozott. A Csontbrigád ártatlan.
– Amíg távol leszek, kérlek, hogy fusd át ezt az elgondolásomat, kapitány úr. – Sirone rémületére sűrűn benyújtott memorandumainak egyikét húzta elő a zsebéből. – Éppen az ilyen igazságtalanságok és tévedések kiküszöbölése a lényeg, és…
– Most ezt hagyjuk talán… – felelte a kapitány, és nyelt. – Sokkal sürgősebb és fontosabb…
Libourne indulatosan félbeszakította:
– Hohó! Ezt most már ilyen nyíltan nem lehet!
– Mit!
– Egyszer elütöttél attól, hogy helyettes parancsnok legyek!
– Hogy érti ezt?! Vigyázzon, főhadnagy úr…
– Az én elgondolásaimmal nem fogja más kiásni magát!!… Mi történt az én tervezetemmel?!
Colette és a fogoly különös szorongással, hökkenten álltak. A légnyomástól elsüllyedő párák szagtalan, nyomasztó füstje úszott, terjengett köröttük.
– Kapitány úr! A szolgálati szabályzat szerint az ön megkerülésével nem juttathatom feletteseimhez a tervezeteket!! Ön pedig nem volt hajlandó továbbítani őket. Tisztázzuk ezt most!! Le az álarccal… – és mutatóujjával dobpergésszerűen verte az asztalt, miközben lihegve, sípolva kiáltotta: – Az orvos keveri a mérget, és ön az ördög, aki átviszi az élő lélekre… – Mutatóujját már a kapitány arca előtt rázza, a szeméből kicsapó fény leveti a munkaláz disszimulációját, a ráncok beomlanak merev kifejezésükből, és nyálhabot fröcskölő, tátott szájjal üvölt. – Nem szabadultok ki a terveimmel! Te vagy az ördög! Az egyik szemedet akarom!
Ezt megálmodta! Az Álom! Most jön a golyó! Fécamp ugrik… Colette felsikolt… Késő! A pisztoly csöve már ott áll Sirone homloka előtt…
Libourne tüzelt. Egyszer… kétszer… háromszor…
…És csütörtököt mondott a pisztoly!
– Az ördög!… A bal szemét kilövöm! Akkor nincs hatalma!… Tönkretett!…
Fécamp oldalról vetette rá magát, és az egyik karját csavarta meg két kézzel. De az őrültben félelmes erő volt, kiszabadult. A feléje rohanó kapitányra ugrott, két kézzel torkon ragadva.
– Az egyik szemét akarom… akkor vége… – hörögte habzó szájjal.
Colette közben a retiküljéből egy gyöngyháznyelű revolvert rántott elő, és kilőtte a levegőbe mind a hat golyót…
“Alarm!”
Amikor a rohanó őrség megérkezett az irodába, szétszórva, felborultan hevert bútor, írás, és az üvöltő, sikoltó Libourne még küzdött az őrültek hihetetlen erejével.
A teljes őrség is csak nehezen fékezte meg, és erősen összekötözve az irattárba zárták, ahonnan messze hangzott sokáig fertelmes kacagása, ordítása, tomboló dührohama, amellyel a kapitány bal szemét követelte.
5.
Minkiew doktor remegve állt piszkos pongyolájában, szalmapapucsával. Lázrohama volt éppen, és a kinin már alig hatott a szervezetére.
– Nézd meg, kérlek… – lihegte a kapitány. – Az irattárba zárták.
– Felesleges – mondta, és görcsösen összeszorította pilláit, közben megemelgette az állát. – Felesleges. Már néhány hónapja tudom: Ligert az én parancsomra vette ki a golyót Libourne revolveréből.
– Mi?… Tudtad?
– Hogy paranoiája van. Ez a klasszikus őrület. Tipikus eset… Látszott hétről hétre, hogy mint lesz úrrá rajta.
– Miért nem szóltál?
– Minek? Hogy ideküldjenek helyette egy egészséges embert, aki szintén megőrül? Inkább egy paranoiás pusztuljon el. Ha tetszik, rendelj vizsgálatot ellenem. – Közömbösen vállat vont. De azután nem bírta abbahagyni, tízszer is felugrott a válla, míg végül megtágította egy ujjal a gallérját, és mintha ez szerkezeti összefüggés volna, nyugton maradt a válla.
A kapitány maga elé meredt.
– És… Gouillaume?… – kérdezte csendben.
– Az is. Én nem hozatok helyette egészségest… Neki sincs golyó a revolverében. Nem szenved, sőt boldog. Mert egy elmebeteg még tud itt valamiben hinni.
Colette odament Minkiew-hoz, és a csúf kis ember vállára tette a kezét.
– Magát nem ismertem eddig… Azt hittem, blazírt.
– Bélyeggyűjtésre csak lelkes emberek képesek – felelte, és egy aprót hördült, azután lefelé rángatta a szája szélét.
Hallgattak.
– Nos? – kérdezte Minkiew. – Készítsek jelentést? Szállítsák el őket? Kérjünk új tiszteket a Coin de l’Enferbe?
Sirone némán állt.
A sivatagban száz és száz felriadt hiéna üvöltött. Az őrült Libourne-nak felelgettek.
– Libourne most már állandóan tombolni fog? – kérdezte a kapitány.
– Nem hiszem. Időnként majd rájön, ha eszébe jut valamiről.
– És Gouillaume?
Az álmukból felriadt legyek még döngicséltek. Az óra fáradtan tiktakolt. Minkiew elővette a zsebkendőjét, és ettől szétrepült a kihulló bonbonièrejéből sok-sok mentolos cukorka.
Lehajolt, és szedegette őket.
– Gouillaume-mal nem lesz baj előreláthatólag – mondta közben. – Majd el kell húzni a szekrényt. Oda is alágurult.
Most az ablakra néztek. Nagyon messziről kántáló jajgatás kórusa hangzott, fáradt, mélabús zümmögéssé tompultan.
Minkiew, ahogy a cukrot szedegette, dermedten fülelt, négykézláb. Emelt fővel, mint egy gyanakvó eb.
A Csontbrigád!
– Még az éjjel jelenthetem a két esetet… – szólt, miközben felállt.
Sirone széthúzogatta az ingét.
– Ne jelents semmit, és mindenki menjen aludni!
Néhány perc múlva csend lett, és a súlyos, büdös trópusi éj kimérája bénult mozdulatlansággal nehezedett az erődre.
Tizenhatodik fejezet—>>>