Fülig Jimmy a legnagyobb bajban volt.
Itt szépen éhen halhat, ha nem dörömböl. Viszont Friscóban ma az a helyzet, hogy neki nem ajánlatos ilyen dörömbölésféle feltűnősködéssel magára terelni a figyelmet. Sajnos, egy kétárbócos schooneren távoztak innen legutóbb a Holdvilág Charleyval, és elfelejtették visszahozni a tulajdonosnak, aki bizonyára a rendőrségen is kerestette.
Mit ér a srófhúzó a belső zsebében, a kiváló, kicsi, de pompás acélfúró felső zsebében, a harapófogó meg a reszelő a hátsózsebében? Hidegvágással itt nem tud kitörést elkövetni, tudta jól. Régi ismerője volt a vagonoknak.
Az ajtó hasadéka mentén tán elreszelhetné a keresztvasat, de ez nagyobb zajjal járna, mintha dörömböl. Így üldögél vagy egy óráig dühösen, tépelődve, tanácstalanul. A retesz körül látta, hogy dereng már…
Most egyforma léptek csosszanása hallatszott a vagon körül.
Hallgatódzott. Tán valami magános személy jön erre, és elég tapasztalatlan lesz esetleg, hogy egymaga ajtót nyisson?
Megkísérli az ügyet! Végre is nem fog itt éhen halni! Kopogott…
– Szabad! – mondta kint az illető.
Fene a tréfás kedvit!
– Nyissa ki! – kiáltott Fülig Jimmy -, lekéstem a friscói vonatot, itt aludtam, és rám csukták az ajtót, dokkmunkás vagyok!
Az illető erre minden további nélkül kinyitotta az ajtót.
Fülig Jimmy ugyancsak minden további nélkül hátralépett, és tátott szájjal lehuppant egy üres ládára. Nagy ég!…
A nyitott ajtóban egy hosszú, hegyes kecskeszakállas egyén állt, és valószínűtlenül hatalmas, karvalyszerű körmeivel még hegyesebb formájúra sodorta ezt az amúgy is tekintélyes szakállt. Itt nem lehetett kétség!
A Kapitány állt ott! Piszkos Fred volt a megmentő!
És Fülig Jimmy megpecsételtnek látta a sorsát. Ha ez az ember megmentette, úgy elveszett ember! Nem vitás…
– Hallom, hogy kerestél, fiam… Biztos valami dolgod van velem – mondta nyájasan.
A mindenit!… Milyen egyszerű volt kutatni utána, hogy belevágja a kést. És mi az, hogy most mégis ilyen bizonytalanul ül a cserzett bőrű, ezer ráncú öreggel szemben. Miféle varázserejük van még inkább mágikus tekintélyük van az apró, ravasz csillogású szemeknek, hogy ez az elsőrangú bicskás, herkuleserejű, veszett verekedő most ilyen bizonytalan? Egy kicsit mosolyogni kezd, majd dadog, végül lepöcköl valamit zavarában két ujjal pedánsan a kabátjáról. De azután mégiscsak összeszedi magát, ha már minden kocsmában égre-földre esküdött, hogy ne lássa Pepita Oféliát, (állítólag) hű aráját, ha nem intézi el a Kapitányt.
– Itten arról van szó – lovalta önmagát goromba hangjával -, hogy magával dolgom van!
– Úgy?!… Miről lenne szó? – kérdezte, és hirtelen eléje lépett.
Valami kis karcolás, mintha tüske érné az ingén keresztül, megcsiklandozta a fregattfőhadnagyot a gyomra táján.
– Vigyázz, Jimmy!… – intette szinte szelíd súgással a Kapitány. – Sötét van, és még belegyalogolsz a késembe.
… Hogy szedte elő a kést, mikor nyitotta ki és miképp feszítette a hasának olyan szakértelemmel, hogy érintette is, és mégsem szaladt bele? Ez régi és megfejthetetlen bűvészmutatványa volt. Egy biztos: lehet valaki százszor Fülig Jimmy, ha egyszer Piszkos Fred késhegye a gyomrát érinti, akkor jobb, ha felveszi az utolsó kenetet, mielőtt a kisujját is megmozdítja.
– Mit bicskázik?… Bántotta magát valaki? – kérdezte sokkal gorombábban, de egyetlen moccanás nélkül Fülig Jimmy.
– Csak mer hallottam, hogy kerestél valami miatt, és érdekelne az ügy mibenléte.
– Mi?… No és, ha kerestem? Üzent magának Hawaiiból a Víg Kiloccsantó tulajdonosa, hogy otthagyta a dohányzacskóját tavaly…
– Tudok róla. Hát kedves, hogy ezért már egy éve keresöl engem, hol a szingapúri Katakomba Kaszinóba, ahogy mondták, hol meg a rotterdami Sajtfejű Mángorlóba, mert erről is értesültem… Érdemes egy dohányzacskó miatt?
Fülig Jimmy szinte szétrobbant dühében, de mit csinálhat, ahogy itt áll az öreg késhegyére tűzve, és tudja a késről, milyen biztosan fekszik a Kapitány kezében, egész lazán, haránt a tenyéren, és nyújtott hüvelykujja mentén végigsimul a döfésre kész penge. És milyen egyszerűen, könnyedén, villanásnyi idő alatt tud behatolni valakibe, hogy aztán Piszkos Fred megtörölje egy fa törzsén, zsebre dugja, és egykedvű, csámpás lépteivel elbandukoljon a helyszínről.
Tehát pukkadt a fregattfőhadnagy, de közben olyan egyszerű testtartással, olyan mozdulatlanul állt ott, szinte jámboran, mint aki csakugyan dohányzacskója miatt kereste az egész világon e kevéssé tiszteletre méltó, de igen tekintélyes ősz szakállú egyént.
– Meg azt is mondtad, hogy valami elszámolásod van velem állítólag – érdeklődött szelíden a Kapitány. – Nem tudom, igaz legyen-e?
– Hát… maga mondta annyiszor, hogy négy dollárjával tartozom régről.
– No, azt megadhatod, nem bánom.
– Most nincs nálam… akkor volt, amikor kerestem és…
Az öreg otthagyta, valamivel távolabb leült egy fatönkre, és zsebre tette a kését.
– Hát nézd, Fülig Jimmy! – szólt elgondolkodva, de igen határozottan, rövid csend után. – Ez mind szép, amiket meséltél, de jegyezd meg magadnak, hogy aki engem nagyon keres, azzal előfordulhat, hogy megtalál véletlenül. – Nyugodtan beszélt, mert Fülig Jimmy tudhatta, hogy amilyen ellenőrizhetetlenül gyors mozdulattal eltűnt a kés, ugyanúgy előkerülhet megint. – Te tudod jól, hogy mindig a gyengém voltál… Csak sétálgass, fiam, fel és alá, dugd zsebre a kezed nyugodtan, volt nálad egy revolver meg egy kés, azokat kiloptam az imént. A fogaidat ne csikorgasd, mert mind kihullik, mire velem egyidős leszel, pedig ilyen korban sem árt, ha az embernek foga van.
– Majd még ezért egyszer…
– Csak te ne fenyegessél engem, mert már többször is megijedtem, amikor mérges voltál, és nyugtalanul háltam.
Valamin gondolkozott, és recés ínyéből kiálló két-három barna fogát piszkálgatta hüvelykujjának hosszú körmével, azután elkezdte komótosan a pipáját tömni és rágyújtott.
„ Valamit főz ez már megint!” – gondolta közben Fülig Jimmy. – Nem azért jött ez ide, őt kiszabadítani, mert aggódott miatta. Ettől ugyan meggebedhet a saját édestestvére is nyugodtan, amilyen kutya. Most meg úgy füstöl, mint amikor azon járatja az agyát, hogy hogyan kavarjon össze valamit, amin aztán teremtett emberfia nem ismeri ki magát rajta kívül.
„ Mert ez mindig kavarja!” – gondolta a fregattfőhadnagy. De hentesekre maradjon holta után a kése, ha egyszer nem szalad bele ebbe a sátánba.
– Akar még tőlem valamit? – kérdezte dühösen.
– Szeretném elintézni veled a számadást úgy, hogy békében hagyjál ezentúl.
– Csúfolódik?! Mostan teheti, de jegyezze meg, hogy a legravaszabb róka is terítékre kerülhet egyszer.
– Nohát, ezt szívesen elkerülném – bólintott rá komolyan a Kapitány. – Szeretnék veled egy üzletet csinálni úgy, hogy neked is legyen ötven fontod, és nekem is.
– Ez megint micsoda?
– Megmondom. Engem valamilyen ügyben keresnek az angol követségről. Ez a keresés nem jár következményekkel. Talán az elsüllyedt Winnifred gőzös végett érdeklődnének, mert arra jártam egy háromárbocossal, és kimentettem sok utast.
– Emlékszem. Derék dolog volt. Csak aztán mindenki csodálta, hogy a viharból megmentett utasoknak a gyűrűjük meg a zsebórájuk is odaveszett.
– Igen! – bólintott komoly visszaemlékezéssel a Kapitány. – Nagy vihar volt… De most elsősorban arról van szó, hogy nekem valószínűleg valamiféle jutalom jár, ha jelentkezem az angol követségen, és a nyomravezetőnek, aki rám akadt, annak külön száz font. Most én a magam jutalmán felül szeretnék ebből a száz fontból ötvenet kapni. Tehát vigyél fel engem a követségre, így hozzájutottál ötven fonthoz, azonfelül én is jó üzletet csináltam miután nem kell félnem, hogy egyszer még megölsz. Mert remélem, hogy így szent a béke közöttünk.
“Kavarja ez, vagy nem kavarja?” Megint nagyon valószínűen hangzik, amit mond, tehát biztos, hogy hazudik. De mit akar most itt vele kavarni? Lehet, hogy csakugyan nyugtot akar az öreg, és ötven font keresetet? Baja nem lehet, ha rááll. Nem nagyon firtatják ott a nevet, és neki van a belső zsebében egy szinte kifogástalan okirat Olsen Jeff svéd matróz nevére. Majd elmegy mint Olsen Jeff az öreggel, és jól nyitva tartja a szemét.
– Szerintem – mondta azért óvatosan, rövid gondolkodás után – emögött valami disznóság van megint, ellenem.
– Ha annyira bizalmatlankodsz, hát mással csinálom. Úgy látom, hogy félsz.
Fülig Jimmynek számtalan erénye volt, de a hiúságára időnként más jó tulajdonságait könnyedén elnyomta. Most is egészen nekivörösödött a gyávaság vádjára.
– Maga hallotta valaha, hogy én félek valakitől?! Itt a Fülig Jimmyvel beszél, hé!
– Magam is arra alapítottam mindent – mondta az öreg őszintén, és csakugyan így volt. Fülig Jimmy hiúsága és naivságára sűrűn alapította számításait. – Ha tehát akarod, eljössz most velem a rejtekhelyemre. Kevés ember tudja ezen a világon, legyél te az egyik közöttünk. És délelőtt meglátogatjuk az angol követet. Ha megkapod az ötven fontot, úgy szent a béke. Itt a kezem!
Múmiaszerű, piszkosbarna karvalykezét parolára nyújtotta.
Fülig Jimmy ezt gondolta: “Kavarja ez, vagy nem kavarja?” – és közben tétován elfogadta a parolát. A hűvös, ráncos; aránylag kicsi kezet olyan idegesen és zavartan fogta meg a kikötők rettegett jassza, különleges mellbőségével, csodálatos ügyességével és legendás erejével egyetemben, mint az iskolás kölyök a zord tanítóét.
– Van valami papírod? – kérdezte a Kapitány.
– Egy jó okmány, Jeff Olsen névre.
– Akkor rendben van, habár nem hiszem, hogy szükség lesz rá.
Elindult előtte az öreg, pipázva, imbolyogva, alsókarjára vetett kiskabáttal, és hüvelykujja odabökött sapkaellenzőjére, hogy a tarkójára csúszott az ódon holmi.
A hídtól nem messze elérték Frisco külvárosát, és Fülig Jimmy vegyesen baljós érzelmekkel látta feltűnni a szürke terméskőből épült csendőrlaktanyát. No, errefelé ő nem bujkálna. Még jobban belapultak a vasúti töltés melletti homályba, mert szépecskén virradt. Ilyenkor már hideg volt errefelé, különösen hajnalban. Az arktikus eredetű szél elűzi innen már nyár utóján a kikötő vándorait.
Fagyos, sós nyirok csapott hozzájuk. Ez a kicserzett vén rabló biztosan nem érzi – gondolta Fülig Jimmy. Egy kanyarban, a műút mentén, Piszkos Fred felemelte a csatorna rácsát, és elindult lefelé a vaslétrán.
– Gyere – szólt vissza.
Fülig Jimmy követte, és helyére illesztette maga felett a rostélyt. Csak tán nem csatornában laknak ezek? Attól a Wagnertól kitelik, azonban a Kapitány (azt meg kell hagyni neki) tudta, hogy mivel tartozik hírének és piszkos, de ellenzős sapkájának. Nem hagyná elhírleni magáról, hogy csatornában lakik. Sokáig mentek a sebes sodrú szennyvíz mentén vonuló cementparton. Folyton rugdosni kellett a lábuk körül nyüzsgő patkányokat. Egy macskányi dög Fülig Jimmy arca előtt ugrott át, nagyot csobbanva, a csatornaárba.
Rövidesen egy keresztelágazáshoz értek, és a Kapitány elindult felfelé. Ismét kijutottak egy rostélyon, és ott voltak Piszkos Fred rejtekén.
Ejha!
Tágas pincehelyiség volt. Körös-körül mindenféle csomóba kötött rongyhalmok hevertek, kényelmes fekvőhelyet biztosítva a bujkálóknak.
– Miféle pince ez? – kérdezte Fülig Jimmy és…
És torkán fulladt a hang. A pince túlsó végén magasan, néhány ablak volt, amelyen át szürke, hajnali fény áradt be. És egyszer csak feltűnt az ablakok előtt két gyanúsan határozott léptű csizma… Néhány lépés, azután koppan… fordul… csattan… És újra egyforma, tempós léptekkel távolodik.
Ez egy poszt! A Kapitány tőrbe csalta!
Ez volt az első gondolata, és máris ugrott a csatornarács felé.
Ott lihegve meglapult… Nem! Piszkos Fred mégsem csalhatta tőrbe. A vén sátánnak legalább annyi számadása van a hatósággal, mint neki. Ni!… Most leül, kitesz maga élé a zsebéből egy darab sajtot, és jóízűen eszik.
– Freddy bátyám… – hebegte. – Hol vagyunk mi itten?
Az öreg nagyot kortyintott a pálinkásüvegből.
– Ez, fiam, a csendőrségi laktanya pincéje. A lomtár, nem jár ide senki, csak behajítják a szétfoszlott, használhatatlan holmikat az ablakon keresztül, és minden évben egyszer eljön értük az állami rongyász kocsival. Nyugodt hely. Sose hallottam még, hogy itt razzia lett volna.
…És leheveredett egy köteg állami rongyra, azután nyomban és jóízűen elaludt.
ÖTÖDIK fejezet—>>>