A megkerült cirkáló

Az elgyötört emberek egyszerre nyögtek fel kiáltás helyett. Dorian néhány kulaccsal a barlangba, majd a másik torlaszhoz rohant…

Víz! Víz!

A nap utolsó, haragosvörös, széles pásztái égették a szigetet, és a sír felé gyötrődött testekben megújult az érő, az élet…

Tüskés Vanek megtörölte a száját, és odanyújtotta Wagner úrnak a kulacsot:

– Igyál csak, öregem! Te aztán megérdemled a vizet.

A vén, ráncos, bibircsókos arc mélységes szomorúsággal nézett a Tüskésre.

– Hát bántottam én valakit? – szólt búsan. – Miért engem akartok kínozni?… Vidd azt a vizes sztrovacseket a rablóknak, mert ajtómra mondom, nem ismerlek többé!

És elővette belső zsebéből kétliteres pálinkásüvegét, hogy jót húzzon belőle. Hogy Wagner úrból még valamit is kivegyenek Kalóz Pepi üzenetére nézve, az meddő igyekvés volt. De mit is üzenhetett még? Helyesen tette, hogy elment vízért, de mire a legközelebbi szigetről visszatér, élő ember itt nincs már közülük.

Közben leszállt az éjszaka. A kékszakállú röhögve támolygott ide-oda. A másik táborban már mérsékeltebb örömmel fogadták:

– Azt nem tudod hogy hozhat-e valahogy segítséget a Vakapád? – kérdezte a Rézgróf.

– Tessék?… Biztos, valami rendőrségre mennek!… Az a nő annyit beszél, hogy a felét sem lehet érteni.

Nem érdemes remélni. A nő vizet akar hozni, és azért küldte Wagnert az üzenettel, mert ez volt az egyetlen nélkülözhető, sőt nélkülözendő egyén a hajón. Képtelenség segítséget remélni. A messzi Marquesas-csoport van a legközelebb, és ez a pár kulacs víz semeddig sem elég. Fele utat se tették meg, és már nincs élő.

…Másnap, szinte cseppekre beosztott vízadaggal kínlódva, csüggedten rostokoltak reménytelen helyzetükben. Várták Fülig Jimmyt. Mert ki sejtette volna hogy Wagner úr néhányszor fejére ütötte az ajtót? És ha Wagner úr nem alszik a tikkadt reggelen, ajtóját magára terítve? Ha elmondja véletlenül a kalandját, vagy mondjuk Fülig Jimmy visszatér némi vízzel? Mit számít? Sorsukat a hőség és ez a helyzet megpecsételte.

– Marhaságot csináltunk! – dünnyögte a Főorvos.

– No de legalább nem csinálunk többet az életben marhaságot. Még egyebet se – dörmögte rá Holdvilág Charley, és belekémlelt a puskacsőbe, hogy a drótnyelű, hosszú kefe kellően átolajozta-e a golyójáratot. Csendben ültek, mert nem volt itt már beszélnivaló…

Ott lenn, félkörben, a torlaszok mögött készen állnak a fegyveres martalócok. Távolabb mintha a széles, nagy vezéri sátor körül némi zűrzavar kezdődne. Vagy csak összecsődültek csevegni?

Az André de Rémieux első tisztje kiszenvedett. Ott a szikla alján a lehetséges végtisztességgel elföldelték. Hogy lesz-e, aki őket eltemesse, több, mint kétséges.

Egyik eseménytelen, csüggedt óra követte a másikat…

Egyszer csak Holdvilág Charley olyan rémült, éles hangon, amilyet tőle sohasem hallottak, nagyot kiáltott:

– Oda nézzetek!

Valamennyien kinyújtott karja irányába fordultak. A torlaszhoz vezető lejtő elé. És kimeredt szemmel, tátott szájjal, egyetlen hangra képtelenül, megdöbbenésükben úgy maradtak bambán, elzsibbadtan, mintha hirtelen megőrültek volna, és egyazon jelentést látnák mindannyian.

Magános ember jött egykedvűen az ellenfél tábora felől.

És ez a magános ember Piszkos Fred volt! A Kapitány!

…Alsókarjára dobott kabáttal lépkedett, zsebre dugott kézzel, imbolygó felsőtesttel, közömbösen, a lábainál szétporló kavicsot nézegetve, mintha csak valami friscói sikátorban a legközelebbi csapszék félé ballagna. Amikor a torlaszhoz ért, némi utálattal tekintett a társaságra, egyet bökött feléjük az állával, és így szólt:

– Lehet csomagolni, hazamehettek!…

TIZENKILENCEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

négy × kettő =