A megkerült cirkáló

Miután elindultak, némi tekintélyvillongás zavarta meg a közbékét. Wagner úr indította el a lavinát. Vagy kevés volt a pálinka, amit ivott, vagy a szesztartalma nem volt elég magas fokú az italnak; annyi bizonyos, hogy induláskor aránylag kevéssé ingadozva megjelent a kapitányi hídon. Belső zsebéből kirántott valamit, s ezáltal több álkulcs, hervadt virágok és egy darab sült tök esett ki a fedélzetre. Azután fejére tette azt a valamit, és ekkor kiderült, hogy a friscói önkéntes csendőrök sapkáját alkalmazza kapitányi dísznek. Azután belekiáltott a szócsőbe feszesen, katonásan:

– No mi lesz, apuskáim? Hát nincs gőz a sztrovacsekbe?! Vagy lazsáltok?

Ekkor megjelent Fülig Jimmy a hídon, és közölte a Kékszakállúval, hogy ha nem megy a fenébe, úgy a tengerbe hajítja.

– De drága sztrovacsek!… Én a Piszkos Fred adjutánsa vagyok… Hát csak rám kell nézni!… Ez a sok csibész itt mind jól ismer…

Fülig Jimmy tapintatosan belevágta Wagner urat a másodkormányos üres kajütjébe, hogy veleszakadt az ajtó. Most meg a Rézgróf állt meg a híd alatt és felszólt:

– Hé, te! Nekem a Wagner kapitányom. Jobban imponál, mint te.

Fülig Jimmy lesietett hozzá.

– Mióta nevezöl te ki kapitányokat?!

– Nézd, Fülig Jimmy – mondta, és remek csatos övét megigazgatta. – Köztünk már régen esedékes, hogy néhány őszinte pofont váltsunk.

– Magam is azt hiszem. Mert szerintem te egy hencegő alak vagy.

– Legalábbis annyira, hogy megválogatom, kit nevezek kapitánynak. Nem bőrkamásni dolga az ilyesmi.

Szíven találta!

Fülig Jimmy a bőrlábszárvédőjét úgy tisztelte, mint valamilyen házibálványt. Az már egyéniségéhez tartozott, hogy ha szíven találták, ritkán hibázta el feleletül az állcsúcsot.

Belevágott a Rézgrófba.

Puff!

Piff-paff!

Nagy csata lett… A kormányos bezuhant a konyhába, a szakács meg az ételek közé. De máris felugrott… Még egyszer visszaesett egy gyomorba rúgástól, míg úgy pattant fel, hogy ő vihette be híres balegyenesét, amitől Fülig Jimmy egyszerűen elszállt, mintha a vitorla nélküli siklórepülést gyakorolná. És belegabalyodott Lógás Hugóba meg a kötélcsomójába, és minimum tizenhat pofont kapott a Rézgróftól (mindegyik díszpéldány!), amíg kivergődött ismét.

És miután kivergődött, egy horogütés újra a földre vitte, de ördögi specialitásával estében elkaszálta a Rézgróf lábát is, és egymásra zuhantak. Aztán egyszerre ugrottak fel, és megint zuhogott a négy súlyos ököl.

Piff-paff!

Puff-piff-paff!

A fiúk bámészkodva körbeálltak.

Ritka szép verekedés! Ilyet nem pipál mindennap a kikötő népsége, ahogy a kettő állja és osztogatja a pofonzivatart. Akkorákat, hogy lazább csontrendszerű embernek a felétől is szilánkokra repedezne a koponyája. A Rézgróf jobb keze ugyan most odaszögezi torkánál fogva Fülig Jimmyt a szellőző kürtőnek, no de csekélység az az iszonyú pofon, amit közben visszakézzel kap, hogy freccsenő vér permetezik szét. Feleletül belecsapja a fregattfőhadnagy fejét egy szellőzőkürtőbe, hogy csak úgy döng és horpad (nem a fej, hanem a kürtő), de közben még kettőt kap a minden elsöprő monszunként respektált pofonokból, majd egy rúgás éri térde táján… Egymásra zuhannak! És a földön gurulva csépeli a másikat, aki felül kerül. Borzalmas ökölcsapásokat osztogatnak, egy-egy kézzel a másik hajába markolva, hogy csak úgy döng az odacsapkodott koponyák alatt a padló…

Bumm!

Egy lövés dörren, majd éles kiáltás hasít a levegőbe:

– Hands up!

A kiáltás nem lett volna elég, de a riasztólövésre ösztönszerűen talpra ugranak. Kalóz Pepi állt ott, karján a nyitott retiküllel, kézében a még füstölgő hatlövetűvel.

– Mi ez?! – kiáltja energikus, mély hangján, és még a kosztümje is szokatlanul feszül a támadó kiállásában. – Mi ez? A szolgálat megtagadása nyílt tengeren? Ide vigyázzatok! Én tudom a reglamát! Aki zavart csinál a hajón, azt úgy lepuffantom, mint a pinty!

A két embert csak a ruházata után lehetett valahogy felismerni. De azért egyikük sem lihegett. Tapogatták véraláfutásos, sebzett dagadt arcukat és morogtak.

– Nem mondtad nekem – kiáltotta dühösen Kalóz Pepinek a Rézgróf -, hogy ez lesz itt a kapitány.

– Jogomban lett volna őt fejbe lőni! – replikázott Fülig Jimmy. – A kormányos fellázadt ellenem, és…

– Kuss!

Ezt mondta röviden és halkan Kalóz Pepi, majd rágyújtott egy cigarettára, és felment a kapitányi hídra. Ott a harmadik disszidens, Wagner úr, elbóbiskolt közben. Csendőrsapkában!

– Bocsánat… – szólt a nőhöz Wagner úr, hóna alatt a kitört fülkeajtóval. – Nem tudja nagysád véletlenül, hogy hova megy ez a hajó?

Egy rövid, elutasító kézmozdulattól ajtóstul hanyatt esett, majd lerepült a hídról. Azután Kalóz Pepi ismét a mellkasára csapott egy nagyot, és a következő tömör szónoklatot tartotta:

– A kapitány én vagyok! Fülig Jimmy az első tiszt, és a Rézgróf a kormányos! Ha valakinek nem tetszik, az jelentkezzék! – Most mindenki menjen a dolgára, és aki verekedést kezd, azt úgy lepuffantom…

– …mint a pinty! Ezt már hallottuk… – dünnyögte Fülig Jimmy és elsietett.

– Majd máshol számolunk! – súgta a Rézgróf mellette.

– Remélem, nem kell egy évig várni – felelte Fülig Jimmy vad tekintettel. – Kalóz Pepinek pedig jobb lesz, ha békét hagysz. Az nem bukik az ilyen színes ruhájú ficsúrokra.

– Akkor meg minek törődsz vele, hogy békén hagyom-e vagy sem?

Néhány másodpercig nézték egymást, de a kapitányi hídról vezényszavak hallatszottak, és a két dühös férfi a dolgára ment.

– Ez egész jól érti a dolgát – súgta Csont Muki, a fedélzetmester, Lógás Hugónak, a kapitánynő felé bökve a fejével. A kormányos és az első tiszt ügye nem érdekelte őket. Az elintézett dolog. Előbb-utóbb valamelyik “hidegre” teszi a másikat. Viszont nagy meglepetést jelent Kalóz Pepi, a kapitány. Alaposan értette a dolgát. Úgy elkommandírozta a Vakapádat, hogy vén tengeri medvék sem tehették volna különben. Mielőtt kikötőbe értek, a Svéd Ökör fel akart sietni a hídra, hogy segítsen vezényelni a lavírozásnál, mivel új kapitányunknál mégiscsak félőnek tartotta, hogy eltipor néhány bárkát, vagy felfut a partra.

– Mit akarsz itt? Eredj a dolgodra! – kiáltotta Kalóz Pepi, azután határozott, kurta parancsokat osztogatott, és olyan simán történt a manőver, hogy csak ámultak mind…

Ellenőrző körútjait éjfél előtt pontosan és rendszeresen végezte. Észrevette a legkisebb hibát is, és sokszor odaállt egy cigarettára elbeszélgetni az emberekkel.

– Te hol tanultad meg így a hajózást? – kérdezte Lógás Hugó, amikor esti körsétáján megállt közöttük a fedélköz lejárója előtt.

– Az én papám negyven évig szolgált a Baltimoore-on – felelte, és odaült közéjük, a lépcsőre, hogy felső zsebéből egy petyhüdt cigarettát vegyen elő, és a szája sarkába dugja. Ott volt hajósinas, ott lett matróz, és húsz évig mint kapitány vezette. Amikor meghalt az anyám, kénytelen volt engem is magával vinni, és ott nőttem fel, a Baltimoore-on.

Nyikorgás hangzott, ahogy a hajó megdőlt kissé, és Kalóz Pepi hátrafordult, mert tudta; hogy Fülig Jimmy valahonnan, az árnyékból nézi.

– Ez kitűnő történet – mondta a fregattfőhadnagy.

– Az igaz – mondta Kalóz Pepi és felugrott -, de sokkal kitűnőbb lenne, ha valaki megolajozná a csigákat, hogy ne sikongjanak úgy.

Fülig Jimmy kísérni akarta az útján, de Kalóz Pepi közölte vele, hogy erre semmi szükség nincs. Jaj is lenne bármelyik kikötői jassznak, ha tiszteletlenül mer közeledni egy nőhöz, aki velük “dolgozik”. Ilyesmiben nem ismernek tréfát.

Amikor Kalóz Pepi végigjárta a Vakapád minden zugát, csak akkor tért vissza a kabinjába.

Útközben figyelme mindenre kiterjedt. Sőt.

Talán még többre is, mint az kötelessége lett volna, mert a kormányállásba olykor kétszer is benézett. Először a Rézgróf közölte vele, hogy minden rendben van, utóbb szemtelenül vigyorogva már úgy mondta, hogy:

– Még mindig minden rendben van.

– Nem kérdeztem, hogy mi van! – vágott vissza idegesen Kalóz Pepi. – De hát maga nem kormányozhat éjjel-nappal.

– Itt még leválthat a Fülig Jimmy, de ha a Cape Blountot elérjük, itt kell aludnom a kormányállásban és lehetőleg állandóan kormányozni, mert ott nem vezeti el a hajót senki rajtam kívül… Hacsak… – vigyorgott – a kapitánynő nem ismeri keresztül-kasul a Déltengert.

A kapitánynő elővett egy bágyadt cigarettát, amit előbb itt is, ott is meg kellett nedvesíteni a nyelvével, hogy rágyújtson, azután így szólt:

– Maga miért pimaszkodik velem állandóan?

Inkább kíváncsian kérdezte, mint idegesen.

– Ilyen sajnálatos természetem van – felelte farizeus arccal, nagyot sóhajtva.

A kapitánynő végignézett rajta, leplezetlen megvetéssel.

– Majd ha egyszer összeveszünk valamin, akkor nem beszél majd úgy velem, mint valamely hölgyismerősével a táncteremből.

– Ez könnyen lehetséges – felelte bólogatva, de változatlanul azzal a fogragyogtató, szemtelen mosollyal.

A kapitánynő idegesen elsietett, és éjfélkor átadta Fülig Jimmynek a szolgálatot. Az út aránylag nyugodtnak látszott és mégis…

Amint közeledtek a Cape Blounthoz, a legénység körében valami izgalomféle lett úrrá. Mégiscsak olyan tengeren hajóznak, amelyen két hajó áthaladt előttük, és eltűnt anélkül, hogy egyetlen rádiójelet leadott volna. A Marquesas körül gyakorlatozó cirkálók, a Tasmaniába igyekvő Swallow annak idején kifejezetten azt állították, hogy fogniuk kellett volna az adást, ha a két hajó közül bármelyik is vészjelet ad le. Hogyan merülhet el, vagy miféle katasztrófa történhet a két hajóval, hogy rádiójelzést sem adhatnak?

Nyilvánvaló, csak egyféleképpen. Ha nagy viharba kerülnek, nem tudják a tüzet gyorsan lecsökkenteni, és valami módon becsap a víz a kazánhoz, és akkor a hajó szinte egyetlen óriási kézigránáttá változik, amely esetleg darabokra robban, még mielőtt a rádiós csak sejthetné is, hogy miről van szó. No, de vihart akkoriban nem észleltek a Déli-sarktól a szigetvilágig, pedig ezek a meteorológusok mindent pontosan tudnak.

Egyik sem mondta ki, pedig azonos véleményen voltak, hogy itt csak két eset lehetséges: Vagy bennszülöttek éjszaka megtámadták a hajókat egy szigetnél, ahol kikötöttek, vagy pedig, ez a valószínűbb feltevés, a Zöld Pofa csontkeze van a dologban. Mert a Cape Blounton túl, egészen a Déli-sarkig, a Zöld Pofa végtelen birodalma következik. És ahogy most itt a lépcsőn üldögélnek, Csomó Bill viszi a szót. Csomó Bill érdekes ember, mint a neve is mutatja.

Állandóan egy szivarvéget rágcsál, de ez úgyszólván sohasem ég, és a hátsó zsebében egy pálinkásüveget visel. Jellegzetes nála az, hogy a pálinka, amit kedvel, édes. Ritka ember, mert kikötői körökben az édes pálinkát hölgyismerőseink számára rendelik vendégek.

Csomó Bill kivételesen szerette az édes pálinkát, és szolgálatban vagy szolgálaton kívül, szélcsendben vagy pusztító orkánban, egyaránt előhúzta bizonyos időközökben hátsó zsebéből az édesre töltött üveget.

Egy kapitánya megfigyelte, hogy szinte gépiesen, egy óramű pontosságával, minden csomónyi út után iszik az üvegből. Azóta nevezték őt Csomó Billnek.

– Hát szerintem – mondta a körülötte ülőknek megfontoltan, mert jól tudta, hogy sokat adnak tájékozottságára -, a Zöld Pofa és Radzeer között bizonyos ellentétek lehetnek már régóta. Valami történt már akkoriban, amikor Piszkos Fred és ez a hülye Kékszakállú állítólag a Brigitta pestishajóval meg a Radzeerrel egyszerre manipuláltak, és tartja magát az a hír, hogy a Kapitány, amilyen kutya, ha pénzről van szó, akkoriban kibabrált a Zöld Pofával.

Nagy csendben voltak. Nehéz szélcsendben haladt a hajó, és a puha, egymástól elszigetelt ködcsomók kezdtek feltünedezni. Valamerről hullámverés is érkezett, és enyhe nyomással kissé megbillentette a Vakapádat.

Csomó Bill elővette édes töltött üvegét és ivott. Hosszú, tempós kortyokban. Valamennyien emlékeztek a Brigitta zavaros ügyére, és a Kapitányról hajlamosak voltak feltételezni, hogy még a Zöld Pofával is kibabrál, amilyen rengeteg esze van. Egy ideig, miután visszatértek, Friscóba, a Főorvos meg a Dagadt Peters és a Radzeer többi matróza csak úgy szórták a pénzt. Tehát ha pénzről van szó, ez a zsugori szívű Piszkos Fred magával a sátánnal is kibabrál.

– De hiszen akkor Fülig Jimmy meg a Rézgróf is a Radzeeren voltak! – mondta Csont Muki.

– Az igaz. De nem ajánlom, hogy érdeklődjél náluk nyitott bicska nélkül. Mert a Radzeer általában olyan utakon járt, hogy nagy a hallgatás utána. No és a legénységnek bőven van pénze, és aki nagyon érdeklődik, azt elkapják valahol a kikötő egyik sötét zugában, és slussz, passz, kész! Nincs többé kíváncsiság.

– No de végre is – dünnyögte a Svéd Ökör -, minekünk semmi dolgunk nem volt a Zöld pofa tengerén. Hát ezért…

– Mit ezért? – felelte dühösen Csomó Bill. – Itten van a Fülig Jimmy meg a Rézgróf. Aszondom, ha a Zöld Pofa tengerén elsüllyed egy hajó, vagy nem tudják, mi lett vele, és rádiójel se jött, akkor ott a legjobb eset, ha üres kézzel visszajövünk. Elhihetitek nekem.

– Miért nem előbb mondtad?!

– Azért – felelte Csomó Bill -, mert nekem olyan sürgős volt eljönni Friscóból, hogy nem törődtem semmivel. De ha tudni akarjátok, a Vörös Vaszics is benne volt a Radzeer dolgában, amikor az a lovagias ügy történt a Zöld Pofával…

– Az volt az egész ügy – mondta most valaki váratlanul felettük -, hogy az én öreg barátom, the old great Man of the Piszkos és én, kaptunk egy üzleti megbízást egy hölgynevű hajóról!… Igen, igen, barátaim, ez a hölgynevű hajó, ha jól emlékszem, Belladonna, ez pestist rakodott valahol, és kerestek üzletembereket, akik felmennek rá, hogy elégessék! A nyílt tengeren! Hahó! A nyílt tenger a legszebb a világon.

E kiáltása után az ajtóval együtt, melyet magánál hordott, lesiklott gurulva vagy hat lépcsőt a fedélközbe.

– Egy a kérdés – mondta Csomó Bill -, a pestises Brigitta hogy került az ügybe?

– Azt megmondhatom, drága barátom! Azt hiszem, húsz dollárba került! De nem! Húsz olyan pénzbe, hogy Egyiptomba fizetik, és mégis angol… Ezt a hajót elsüllyesztettük a Kapitánnyal, s később megint feltámadt, és megint elsüllyedt, és végül mindenkit megmentett, és legokosabb, ha most elénekeljük valamennyien a makk alsó belépőjét a Lohengrin című operából…

De mielőtt hozzáfoghatott volna az áriához, szokása szerint, rajtaütésszerűen elaludt. Feje alatt a kabinajtó. Csomó Bill elővette pálinkásüvegét és ivott, amiből mindenki tudta, hogy nem érhették még el a déli áramlást, mert akkor ennyi idő alatt nem tehettek volna egy csomónyi utat.

Komoran, csendben üldögéltek ott.

Fülig Jimmy, aki már régebben átvette a szolgálatot, körútján időnként mindig visszatért a kapitányi fülke felé, és elgondolkodva álldogált. Nagyon meglepte volna, ha látja, hogy Kalóz Pepi durva, fitymáló arca milyen különösképpen elsimul, ha egyedül van, és nem látja szükségét, hogy imponáljon a hajón ezeknek a durva embereknek.

Egy kis füzetbe írogatott valamit, és közben teát főzött. Fülig Jimmy ezt nem láthatta, mert a kapitány kajüt ablaka két méternél is magasabban volt. De az ajtó sarkán világosság szűrődött ki. Fülig Jimmy, mikor már harmadszor kóvályogta körül a fülkét, végre is kopogott.

– Igen! – kiáltotta egy nyugodt, csengő hang bentről. A fregattfőhadnagy meghúzogatta zubbonyát, megigazította a gallérját és belépett.

– Jó estét! – mondta, és igyekezett legszélesebb, legnyájasabb mosolyával köszönteni a kapitánynőt.

– Jó estét! – felelte ez nyugodtan. – Valami baj van?

– Nem mondhatnám. Csak talán a hajó dolgait… kellene megbeszélnünk abból a szempontból…

– Éjszaka nem szeretek tárgyalni. Különben is milyen szempontból kellene bármit is megbeszélni magával?

A kapitánynő hangja nem volt rideg és mégis… Fülig Jimmy úgy érezte, mintha hideg vízzel öntötték volna végig. Ilyen egy beképzelt nő!

– Csak talán annyiból lenne szempont… illetve megbeszélés, hogy itten a hajón, ahogy az előbb hallgattam véletlenül… itten mindenféle hülyeséget beszél a legénység, amiből még baj lehet. Ezt a Zöld Pofát emlegetik, és ez a részeges Wagner még jobban beugratja őket…

– Ez fontos dolog. És majd holnap megbeszéljük. Jó éjszakát!

Mikor Fülig Jimmy kissé leforrázva távozott, közvetlen mellette, a sötét középfedélzeten, egy cigaretta parázsa mögött halkan felnevetett valaki. A Rézgróf állt ott.

– Látom, hogy betévedtél ellenőrzésre a kapitányhoz…

– No és?! Mit kell azért vihogni? – kérdezte szokása szerint felfújt mellkassal.

– Csak lassan a testtel, Jimmy! Úgy látszik, fejedbe szállt újra a kapitányi dicsőség.

A fregattfőhadnagy keserűen nyelt… A ménkű csapjon ebbe a sok istenverte csavargóba. Állandóan mindnek az fáj, hogy ő a kapitány. Miért nem fáj nekik a Rücskös Morton vagy a Bricsessz? Csak olyan kikötői fiúk azok is, mint ő. És mégis, ha meghallják, hogy a Fülig Jimmy első tiszt vagy kapitány, hát akkor menten pofázik a sok söpredék. Nem az első eset. No de nem is az első tíz pofon hasonló ügyben, amit a Rézgrófnak kiosztott. Habár ez sem spórol… De most még külön vadítja itt az ember vérit ez az elszánt tyúk. Egészen egymás előtt álltak, hogy összeért a kabátjuk. A Rézgróf cigarettája gúnyosan felfénylett az arca előtt.

– Semmi közöd az én kapitányságomhoz.

– Hagyd ezt a nőt Jimmy – szólt csendesen a kormányos. – Nem neked való.

– Tán terád bukik?

– Nem mondtam – felelte a másik egykedvűen. Majd rövid tűnődés után hozzátette: – De lehetséges…

– Ez? – kacagott Fülig Jimmy idegesen és gúnyosan. – Ez fütyül az ilyen pasasokra, mint te. Éppen nem olyannak látszik, hogy selyemrongyok meg cicomák imponáljanak neki a férfinál.

A másik lassan bólogatott:

– Értem. Szóval a bőrkamásniért bolondul… Nana!

…Hirtelen megfogta Fülig Jimmy nekirezdülő csuklóját. De nem az acélszorítás tartotta vissza a hatalmas kezet, hanem a nyugodt hang:

– Nem jól van, Jimmy. Most már a Déli-tengeren vagyunk, és ha “kicsináljuk” egymást, akkor az egész társaság a víz alatt víkendezik holnapután. Mert nincs, aki a helyünket átvegye.

Ez igaz volt. A fene a takarékosságot. Nincs egy emberre való váltás semmiből. És a Svéd Ökör vagy a Lógás Hugó meg a Vaszics, kemény fiúk a maguk helyén, kormányozni is tudnak, de nem a Cape Blount táján.

– Ami igaz, az igaz! – bólintott tehát Fülig Jimmy sóhajtva. – De azután nehogy Friscóban elfelejtsd a randevúnkat.

– Tán azt pletykázta rólam valaki, hogy szórakozott vagyok? – felelte merev mosollyal a másik.

Hallgattak… Alattuk nyugtalanul dohogott, lüktetett, csikorgott a hajó vén motorszíve. Fülig Jimmy ballagott, hogy folytassa ellenőrző útját a szűk spirálisban tekergő lépcsőn, végig a gépházba. A Rézgróf körülnézett, aztán macskaléptekkel a kapitánynő kajütjéhez osont a sötétben.

A fedélzet teljesen néptelen volt. Hallatszott, amint a víz zizegve áramlik a hajó mentén. Kötelet kötött a derekára úgy, hogy hosszú vége maradjon, erre egy vashorgot csomózott, és felsietett a kémény vaslétráján. A kajütablak, melyen át leskelődni akart, embermagasságnál följebb volt. Viszont, ha a fülke tetejére lép, hogy benézzen, úgy Kalóz Pepi meghallja a lába dobbanását. Ezért nyaktörő módját eszelte ki a megfigyelésnek. Beakasztotta a vashorgot a létra fokába, ellendült, és így, függve, apró lökésekkel himbálódzva, inga módjára minden második másodpercben odaért arccal a kerek ablak elé. A Rézgróf nem puszta kíváncsiságból leskelődött. Ama válogatott katonai személyiségek sorába tartozott, akik a Titkos Szolgálatnál tevékenykednek; igazi néven Milton Winternek ismerték, és korvettkapitány volt.

Csodálkozva látta, hogy Kalóz Pepi kajütje üres. Hol lehet a nő?

– Itt vagyok! – felelte egy energikus, csengő hang mögötte és alatta.

A kormányos riadtan megfordult függtében, és ott látta Kalóz Pepit, természetesen roppant hatlövetűjével a kezében.

Kényes szituáció! A Rézgróf szerény, udvarias testtartással függött le, és megkísérelte, hogy közben nyájasan mosolyogjon.

– Jó estét, Miss Pepi! – szólt kínos helyzetében torzképnek beillő nyájas mosollyal. – Hol járt, hogy nem láttam a kabinjában?

– Mit csinál maga ott fenn?

– Munka után édes a tornázás! – lengedezte udvariasan. – Különben be akartam szólni a fülkéjébe… Miss Pepi! – és szívére szorította a kezét, ezzel kis híján elsodorta önmagát, labilis helyzetében – én szeretem magát!

– Igen? – felelte hidegen a nő. – Ez kedves. Szülőhazám babonája szerint akasztott ember szerelmi vallomása szerencsét jelent.

– Örülök, hogy…

– Elég volt!… Lejön nyomban, vagy ellőjem a kötelet?! – Erélyesen toppantott, és felemelte a revolvert, összehúzva kissé a jobb szemét: – No, mi lesz?!… Come on!

A kormányos engedelmeskedett. A létrához lendült, leakasztotta a horgot, azután odasietett Kalóz Pepi elé a fedélzetre, és igazi spanyol grandezzával féltérdre ereszkedett:

– Mia bella senyorita! Imádom!

Kalóz Pepi kissé hátrahőkölt. Úgy látszott, nagy hatással van rá a vallomás. De a látszat csalókának bizonyult, mert a következő pillanatban egy akkora pofont kapott a Rézgróf szíve hölgyétől, hogy Lógás Hugó a hajó tatjához rohant, mert azt hitte, leszakadt a mélységmérő ón, és az loccsant ilyen nagyot az éjszakában.

– Üssön agyon, senyorita! – folytatta elszántan a kormányos. – Meghalni a szerelemért, carramba!… Ez igazi férfisors, és az én apám ókasztíliai spanyol hidalgó volt!

– Különös – csodálkozott Kalóz Pepi. – Úgy tudom, hogy Angliában külföldi állampolgár nem lehet tiszt a haditengerészetnél. Hogyan avanzsált mégis Winter hidalgó Milton nevű leszármazottja korvettkapitánnyá?

A Rézgróf arcizmai összerándultak! Kalóz Pepi tudja a titkát! Ez a nő tehát kém vagy valami nemzetközi hírszerző iroda ágense!… A kormányos szerelmi vallomása nem volt tisztára komédia, de a kötelességteljesítés és Anglia érdeke minden más szempontnak felette áll. Ennek a nőnek meg kell halnia!

– Látom – felelt változatlanul vidáman -, hogy ma este sokat ivott a Miss Pepi, és összecserél valakivel, pedig látta a papírjaimat…

– Yes! – kacagott idegesen a nő. – Amíg aludt, megnéztem a papírjait! – és gyorsan kirántotta a korvettkapitány titkosszolgálati igazolványát. – Itt a papírja és…

És ebben a pillanatban kiszaladt alóla a föld, végigbukott teljes hosszában a fedélzet pallóján, és közben érezte, hogy kiszakítják kezéből a revolvert.

Nem vette észre a sötétben, amint a térdelő Rézgróf keze lassan kinyúlik, megrántja a bokáját és zsupsz… máris ráveti magát! Azután már csak azt érezte Kalóz Pepi, hogy a kitörő sikolyt beléfojtja egy szájára rátapadó, kemény férfitenyér, a levegőbe emelkedik, és rémült szemei megpillantják a korlát felett a mélyen összeloccsanó hullámokat.

Kalóz Pepi tudja jól, hogy nincs irgalom, és a következő másodpercben már repül…

Miért habozik mégis a tiszt? Miféle szenvedély gyürkőzött neki a kötelességtudásnak, hogy lebírja? A szenvedély általában megtalálja a helyes kifogást a kötelességgel szemben: át kell kutatni a nő zsebét. Fontos, hogy megtudja, ki ez a titokzatos egyén. Ilyeneket mond magában, és talpra állítja újra a nőt.

– Pszt… Ha csak egyetlen hangot hallat, áthajítom a korláton…

Kalóz Pepi moccanás nélkül tűrte, mert a kormányos egyik keze szorítás nélkül, de permanens keménységgel tapadt a nyakára. Tudta, hogy csak valami csoda segíthet rajta.

Most egy pillanatra valami rojtos felhőszegély mögül előkukkant a hold és végigcsillogott futólag a morózus óceánfelületen… Lusta, nagy hullámok gurultak a hajó felé. Egy kenetlen csiga megnyikordult a közelükben…

A nő szeretett volna szólni, de nem mert. Nehezen zihálva várta a végzetét!

És ebben a reménytelen, halálos helyzetben segítségére jött a csoda! A csodálatos szerencse! Halk lépés dobbant közvetlenül mellettük… Mintha a pallóból bújt volna elő, egyszer csak megjelent Fülig Jimmy! Egy lépésnyire tőlük. A Rézgróf elengedte Kalóz Pepit, és megmarkolta zsebében a pisztolyt.

Egy pillanatig mintha beledermedne ez a kép az éjszaka többi árnyai közé: nem mozdultak. Csak Fülig Jimmy mély lélegzetvételének nesze hallatszott, amint teleszívta mellkasát, nekiágaskodó kakas módján.

Úgy érezték ott hárman, hogy láthatatlanul izzó elektromosság feszül közöttük, annyira súlyos volt ez a pillanatnyi csend.

– Mintha sikoltott volna valaki – mondta halkan, egyikről a másikra nézve, kutató pillantással Fülig Jimmy.

Szünet. A szél belekapaszkodott egy félig elszabadult ponyvadarabba, amely úgy csapkodott, mint valami odaszorult, óriási denevér szárnya. Most valami egészen meglepő esemény történt. A Rézgróf attól sem döbbent volna meg jobban, ha a hajókémény megszólal, olyan elképesztően különös volt ez a fordulat. Kalóz Pepi Fülig Jimmyhez fordult, és hűvösen, nyugodtan ezt mondta:

– Persze hogy sikoltást hallott, ha tízszer mondom, hogy olajozzák meg azt a vacak tatlámpacsigát. De itt hiába beszél az ember!

És ahogy egy szelíd hullámon kissé oldalt merült a hajó, ismét felhangzott a kenetlen csiga nyikkanása…

Fülig Jimmy egy pillanatig leforrázva állt ott. Még egyszer megnézte őket harci vágyban égő elbúsult szemekkel, aztán lassan távozott.

Ketten maradtak. Még továbbra is úgy álltak mozdulatlanul. A Rézgróf olyan bután, hogy a szája is kinyílt csodálkoztában. Ez a nő megmentette, ez valami gavallériával lefitymálta azt, hogy ő gyilkolásra készen rátámadt? Vagy mi?…

– Na tessék!… Mire vár?! – kiáltotta Kalóz Pepi. – Vagy mégsem hajít a vízbe?!

– Mi ez?!… – szólalt meg rekedten a Rézgróf. – Maga… maga most… engem futni hagyott?! Feleljen, kérem! – fejezte be szinte durván, és megragadta a nő csuklóját.

– Jöjjön a kabinomba! – szólt szelíd mosollyal a kapitánynő, és könnyen elhúzta a kezét. – Ihat nálam egy csésze teát, maga… maga gyilkos!

TIZENEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

öt × négy =