Menni vagy meghalni

REJTŐ JENŐ

MENNI VAGY MEGHALNI

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
Sidi bel Abbes

MÁSODIK FEJEZET
Marakesch

HARMADIK FEJEZET
A thar

NEGYEDIK FEJEZET
Di Djema el Mansur

ÖTÖDIK FEJEZET
Ibrahim ben Szinza földjén

HATODIK FEJEZET
Szökés

HETEDIK FEJEZET
Dráma a dzsungelben

NYOLCADIK FEJEZET
Élőhalottak

KILENCEDIK FEJEZET
Helyőrség a Kongónál

TIZEDIK FEJEZET
Szabadulás

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET
A második

MÁSODIK FEJEZET
A harmadik

HARMADIK FEJEZET
Szinza szívesen látja az urakat…

NEGYEDIK FEJEZET
A Diana Színházban rossz darabot játszanak

ÖTÖDIK FEJEZET
Lear király halála

HATODIK FEJEZET
A Vörös Liliom

HETEDIK FEJEZET
Az ötödik

NYOLCADIK FEJEZET
A csattanó

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Sidi bel Abbes

1.

A város mintegy holtan feküdt a napsütésben, a levegő szinte reszketett a forróságtól, s távol, bizonytalan körvonalakban a Thessala-hegység kontúrjai domborultak ki a látóhatárból. Sidi bel Abbes ezekben a kora délutáni órákban lehangolóan kihalt. A Place Sadi Carnot pompás virágai tikkadtan bóbiskolnak, üres padjain csak a légáramlással szállongó porfátyol pihen meg, és az emelvényen, a tér közepén, ahol a légionista zenészekből álló Clique szokott hangversenyezni, hatalmas ponyva borítja be a zenészek ülőhelyeit. Az európai negyed üzletei alkonyatig zárva lesznek, a kaszárnyákban megkezdődik a forró évszak végéig tartó délutáni “sziesztája” a legénységnek. A járda szegélyén burnuszos arab bóbiskol ülve. Három amerikai turista lihegve fekszik tüllmennyezetes ágyában, az egyiknek zúg a füle a kinintől, a másik elhaló hangon hívja a boyt, s tudakozódik, hogy mikor indul Orán felé a vonat. Az olasz rádió- és hanglemez-kereskedő mezítelenül terpeszkedik lezárt boltja mélyén, forró teát iszik, és egészen lehalkítja a dzsesszmuzsikát adó párizsi állomást. A rendőr, mintha rejtőző bűnöst gyanítana a muzulmán templomban, besétál óvatosan a vedlett, piros téglákból álló árkád alá, és miután ismét gyanakodva körülnézett, valóban kihágásnak lesz tanúja, ugyanis konstatálnia kell, hogy a kapu alatt egy szolgálatban levő rendőr kigombolja a zubbonyát, megtörli a homlokát, és pálinkát iszik.

Ez szigorúan tilos. Feljelentés az ügyben nem történt. A kormányzóság második tisztjének sofőrje, a Bugatti kocsi volánja mellett, ülőhelyének függélyes tengelye irányában, kissé ferde síkba dőlve alszik, és hosszú habfoszlány rezeg a szája szélén. A tiszt fontos ügyben meglátogatja a prefektust, és most mind a ketten alszanak.

Autocar érkezik a hotel elé, félájult turistákkal. Az egyik cukrászda előtt hangosan kiabál a patron, közli, hogy mindenféle jeges italokat szolgál fel. A rendőr ismét megszemléli belülről azt a nagyon gyanús kapualjat. A nap kissé közelebb ereszkedett a Thessala-hegység csúcsához, mire egy mezítelen arab gyerek lassan kezdi lehúzni a Clique emelvényének borítóponyváját.

A pályaudvar kihaltan izzik a délutáni, sivár unalomban. A forgalmista ceruzája alatt szakadozik a homlokáról lecsöpögő verejték következtében ronggyá ázott papiros, és a falon finom harangjátékkal megszólal a jelzőcsengő. Valahol egy targonca gurul. A forgalmista begombolja zubbonyát, a telefonhoz megy, és sebesen forgatja a csengőt. “Bel Abbes!… Bel Abbes! Négyszáz kilométer… Oráni gyors elindult…”

Megérkezik az őrjárat. Négy szuronyos légionista, az altiszt vezetésével. A kijárat melletti padon vörös hajú, szakállas ember ül, csomaggal. Alszik. Az altiszt megrázza: Legitimations, certificats… Vite! Vite! Házaló. Colomb Becharba utazik, zsilettekkel és bugylibicskákkal. Az őrjárat végigkutatja az állomást, hogy nem bújt-e meg valahol szökött légionista, aki az induló vonattal akar továbbjutni. Egy sovány fiút találnak a peronon, jegye nincs, utazni nem akar. Mit keres itt? Cigarettavéget.

– Állj a katonák közé. Beviszünk az őrségre, ha nem vagy szökevény, mehetsz a dolgodra.

– Ötkor munkába kell mennem a csarnokba.

– ‘men fou.

Miután sokat vitatkozik, kap egy pofont, és hátrakötik a kezét. A patrul tiszteleg, mert megjelent az őrmester. Azután berobog a vonat. Csak egy ajtón át lehet elhagyni az állomást, itt a gyéren szállingózó utasokat alaposan megvizsgálja a káplár. Nincs több leszálló. Csak most nyitják ki az utolsó fülkét. Tizenöt fáradt, elcsigázott újonc. Névsorolvasás. Ezalatt az őrjárat súlybavetett puskákkal átkutatja a vonatot, bedöfködnek minden pad alá, a káplár a szeneskocsi vaslépcsőjén felvezeti őket a tetőre, hogy nincs-e valahol elrejtőzött újonc vagy szökevény. Mert ha lenne egy, az megtanulná az Isten nevének nevét. Nom du nom de Deiu!…

Az őrmester zsebre teszi a listát, magasra emelt jobb karral intve a katonáknak, átfordul, és orrhangon, mint két rövid vakkantást kiáltja a kommandót: – En avant…Marche!

Mennek…

2.

Mennek…

Horn gondolkozott. Lankadtan poroszkáltak őrmesterük nyomában az alélt városon át, és most újra megkísérelte, hogy gondolkozzék. Csodálatosképpen csak itt ijedt meg, mikor bandukolt, lényegében még mint civilista, de külsőleg már katonának öltözve, a forró afrikai aszfalton, itt esett először kétségbe, rémülten saját tettétől. Tehát valóság. Amit távoli, valószínűtlen romantikának hitt, amiről Berlinben úgy beszéltek, mint May Károly meséiről: A légió katonája lett! Sejtette, hogy e romantika mögött nagyon is durva, keserves valóság lappanghat. Összeszoruló szívvel kanyarodott be a hatalmas, zárt, rácsos kapu ajtóul szolgáló kis nyílásán, és már ott állt a kaszárnyaudvaron, felsorakozva társaival együtt, Franz Horn tizennyolc éves berlini diák, aki miután megbukott az érettségin, az apai szigor elől Afrikába menekült.

Az öreg Horn műkereskedő volt. Nyugalmazott tanítóból lett azzá. A pedáns, szigorú, német polgártípus ilyen. Lakásában éveken keresztül templomi tisztaság és katonai szigor skatulyázott be minden napot. A régimódi, de finom bútorok gondozottan fénylettek, az étkezések ideje, alvás, ébredés, munka és pihenés mechanikus pontossággal ismétlődtek. A kötelességmulasztás ebben a házban nem járt a súlyos fenyítés következményével, de napokra tragikus, szigorú hangulattal töltötte meg a levegőt. Ettől Horn három gyermeke, Franz, Stephan és a kis Hanna jobban rettegtek, mint más gyermekszobában a legbrutálisabb büntetéstől. Legutóbb megtörtént, hogy Franz sok időt szentelt Weissenseeben egy kellemes hölgyismerősénél, és ennek következtében elbukott az érettségin. Lehetett ezt közölni az idősebb Hornnal? Nem lehetett! Talán még a szalon citromszagú, ódon, fényes bútorainak sem tudta volna beismerni. Előbb napokig Elzászban bujdosott, nem is gondolva a légióra, azután elfogyott csekélyke zsebpénze, és hogy, hogy nem, mezőkön való csatangolása közben Franciaországban bukkant fel, egy nagy városban… valószínűleg Strassburg volt, de ott már ájuldozott az éhségtől, már nem is emlékezett, hogy ki tanácsolta, nem is emlékezett, hogy került oda a kaszárnyába, nem emlékezett, és nem gondolkozott, míg egyszer csak arra riadt fel, hogy itt áll, Marokkó szívében, a Sidi bel Abbes-i kaszárnya udvarán, mint az idegenlégió első századának katonája…

Az elhelyezésnél már összekeveredtek régi bakákkal is. Ezek nem sok jót meséltek a légióról ijedt újonctársaiknak. “Majd meglátjátok” – mondták sajnálkozva. “Milyen az őrmester?” – kérdezte a legtöbb zöldfülű. A légióőrmestereknek rossz hírük van Európában. Az egyik öreg megnyugtatta az újoncokat, hogy Favre őrmester aránylag rendes fiú. Nem lehet róla azt mondani, hogy hivatala legfőbb kellékének a tapintatot és udvariasságot tekinti, az is előfordul, hogy káromkodik, sőt olykor rúg is, de ez még nem a legrosszabb. Egy tizedik évét szolgáló légionista, bizonyos Roger, azt mondta, örüljenek, hogy Favre nem harap. Kész szerencse. Neki ugyanis volt egy őrmestere, aki már harapott le fület. Ahhoz képest ez a Favre típusa a nyájas katonának.

Az ágyak fölött a fal mentén, egyetlen hosszú polc vonult, ahová a barda nevű hátizsáknak szolgáló sátorponyvát, a vörös kepit, az ételcsajkát, amit gamelle-nek hívtak, a rohamkést és a fegyvert tették, meg néhány félhivatalos felszerelési tárgyat, önborotvát, vörös bort, dohányt és más efféléket.

A légió katonái eleinte különböző csoportokra oszlanak. Ezek a csoportok összetartanak, segítik egymást, és fő céljuk, hogy más csoportokkal ellenségeskedjenek. Vannak úri alakulatok, ezek mérnökök, volt katonatisztek és hivatalnokok, akik megvetett szigetecskét alkotnak a nagyobbrészt durva emberekből álló légionisták között. De a barátság sokszor éppen az ellentételekből szövődik, ezért nem ritkák a vegyes csoportok, ahol matróz, elcsapott belga katonatiszt, tagbaszakadt kikötőmunkás és emigráns orosz ügyvéd fogadnak egymásnak holtig tartó barátságot. Általában a kaszárnyában kötött barátságok felbomlanak, és újra alakulnak a sivatagban, menetelés közben, golyózáporban. Itt társadalmi és osztálykülönbség nélkül a hála, a közös teljesítmény, közös szenvedés kovácsolják ki az összetartozás érzését. E helyeken az úri klikkek bomlanak fel elsősorban. Az úgynevezett “jobb emberek” kezdik egymás ellen az intrikát, védelmezik késhegyig borotvaszappanuk vagy rumadagjuk szent magántulajdonát. Az első szövetkezés, a front mögött, természetesen nemzetiség szerint történik. A közös anyanyelvűek ösztönszerűen egymáshoz húzódnak. Igyekeznek ugyanabban a teremben, sőt sorban következő ágyakon elhelyezkedni. Elöl járnak ebben a németek, akik nyomban egymásra találnak és utolsó csepp vérükig összetartanak.

Horn még Marseille-ben megbarátkozott Paul Lotharral, egy negyven év körüli, szelíd, finom tekintetű, német úrral. Lothar valami bajor szeparatista mozgalomba keveredett mint tanárember, és miután az összeesküvést leleplezték, menekülni kényszerült. Özvegy volt, nyolcéves kislányát fivérénél hagyta, és Párizsban próbált boldogulni. Tanárból pincér lett, pincérből hajléktalan, és végső kétségbeesésében beállt a légióba. Bukott tanár és bukott diák hamar megbarátkoztak. Lothar mit sem vesztett előadó modorából, oktató, pedáns természetéből. Mint közös anyanyelvű, harmadiknak csatlakozott hozzájuk Ernst Hoffer, egy vidám bécsi. Kopaszodó, mosolygós, furcsa dialektussal beszélő, alacsony, hízásra hajlamos ember volt. Hoffer kereskedelmi utazónak mondotta magát, és valami köze csakugyan volt ehhez a mesterséghez, mert mint hamiskártyás működött, forgalmasabb vasúti gócokon. Az is lehetséges, hogy azelőtt valóban kereskedelmi utazónak indult, de az utazás olyan unalmas, és miután az ügynökök általában kártyázással szokták elűzni unalmukat, nem lehet csodálni, ha az olyan ügyes kezű ember, mint Hoffer, kereskedelmi utazás helyett, inkább az utazás kereskedelmét, a hamiskártyázást űzi. Ezt addig űzi, míg egy napon azt tapasztalja, hogy őt is űzik. És miután lassanként kikopik Európa jobb útvonalaiból, merészebb lesz, és egyre több alkalommal tér vissza olyan relációra, ahol már megfordult néhányszor, így azután már előbb-utóbb lecsukják. Francia börtönből az idegenlégióba kerülni, már nem nagy út. Jól táplált kispolgárnak látszott. Az ilyen emberek itt belehalnak a könyörtelen fegyelembe. De a kis bécsi, úgy látszik, megkente cinkkel, vagy mit tudom én mivel, az altiszteket, ahogy a kártyát szokták hamisítani, vagy más csodát művelt, annyi tény, hogy az irodába került, de hogy milyen beosztásban, azt sohasem lehetett tudni, mert hivatalos órák alatt az altiszteket pasziánszra tanította.

A három újonc, Horn, Lothar és Hoffer elhelyezkedtek az ablak melletti sarokban álló, közvetlenül egymás mellett következő ágyakon. Szépen felrakták holmijukat a polcra, végigdőltek az ágyon, és ekkor ismerkedtek meg negyedik honfitársukkal, Thillmann-nal, sajnos, rendkívül kellemetlen körülmények között. Thillmann a negyedik ágyon feküdt és egy frissen lopott gyapjúalsóból igyekezett eltüntetni az ezred jelzését, mert el akarta adni, és kincstári számmal megjelölt holmit nem vesznek meg a külvárosban. Ekkor jött be Rastignac. Rastignac negyedik évét szolgálta, és igen figyelemreméltó tagja volt a légiónak. Négyszer tüntették ki a légió becsületrendjével, és négyszer vonták meg tőle, súlyos katonai bűncselekményért. Kétszer volt már altiszt, és minden alkalommal újra lefokozták függelemsértésért. Négyéves szolgálati idejéből mindössze hat hónapot tudtak be a kartotékján, három és fél évet különböző büntetőtáborokban töltött és ezt pótlólag kell leszolgálnia.

Rastignac-kal csínján bántak az altisztek, különleges előjogokat élvezett, apróbb szabálytalanságait, takarodó utáni érkezését nem vették észre, mert tudták róla jól, hogy fityinget sem törődik az életével. Különben nem volt kötekedő, ha békében hagyták és tisztelték a bogarait. Órákig ült egy helyben, és önmagával kockázott, hihetetlen mennyiségű vörösbort ivott, és szoros kapcsolatot tartott fenn néhány kültelki nővel. Nem ismert félelmet, és első volt a harcban. Szaglása, hallása, látása, mint általában az öreg afrikai katonának, félelmetesen fejlett volt. Tizenkétszer sebesült, de végül makkegészséges maradt. Görbe kard, golyó, lándzsa, bunkó halálos nyomait viselte a testén, néhány sebhely árán. Régi katonák azt mesélik róla, hogy már szolgálata előtt is Afrikában élt, és a Hagenbeck cirkusznál volt alkalmazva az őserdei telepen mint vadfogó és vadszelídítő. Sajnos, egy napon húsz leopárdot és néhány oroszlánt egyszerűen elsikkasztott. Eladta őket kéz alatt, és kereken kétszáznegyvenezer frankot mulatott el részint Dakarban, részint a festői Rabat városában. Még ki sem józanodott, mikor beállt a légióba. Alacsony homlokú, széles vállú ember volt, két karja szinte térden alul lógott, és imbolygó járása még jobban kiemelte külsejének ezt a majomszerűségét. Az orrát valaha irtózatosan megüthették egy súlyos tárggyal, mert széles volt és lapos. Vöröses haja tüskeszerű csomókban lepte be a fejét. Arcvonásaiban sokszor valami cinikus humor villant fel, ahogy lehúzta egyik sörtés szemöldökét, és félszájjal vigyorgott. Mikor belépett a szobába, Lothar, Horn és Hoffer, a három német, már feküdtek. Szó nélkül odament Hornhoz, aki, úgy látszik, tévedésből éppen az ő ágyára feküdt, megfogta a polcon levő holmikat, szépen leállította az ágy mellé a földre, azután a csodálkozó fiút egyetlen rúgással a másik ágy alá röpítette, és megelégedett sóhajjal lefeküdt. Horn felugrott, és dühösen az ágyhoz lépett, hogy valamit mondjon. Rastignac felült, és visszakézzel arcul csapta, orrán, száján dőlt a vér, és leroskadt ájultan. Ekkor valami egészen meglepő dolog történt. Lothar leszállt az ágyról, méltóságteljesen odament Rastignac elé, és tiszta, értelmes franciasággal így szólt:

– Szégyellje magát. Ön egy lelketlen, gaz vadállat.

Oly nyugodtan és méltóságteljesen állt ott, mintha renitens diákok között lenne az iskolában, a dobogón. Rastignac csodálkozva felemelkedett, odatolta arcát közvetlen Lotharéhoz, azután megragadta a zubbonyánál. Mindenki tudta a szobában, maga Lothar is, hogy a következő pillanatban Rastignac szőrös mancsa zúdul. Ekkor azonban ismét meglepő esemény történt. Thillmann, a hórihorgas, szeplős, kopasz favágó, ellökte Lothart, és maga állt a szelídítő elé. Ezen a Thillmannon egy dekányi felesleges hús sem volt. Irtózatos soványságát még visszataszítóbbá tette halálfejszerű, nagy állkapcsa, sötéten ülő szemgödrei, csontosan kiszögellő két könyöke és elálló lapockái. Favágó volt Ausztráliában, és sokban hasonlított a története Rastignacéhoz. Egyszer elsikkasztott egy fél őserdőt, amennyiben a szállításra bízott fákat, útközben Franciaország felé, kirakatta egy afrikai kikötőben és eladta. Harmadik évét szolgálta, és senki sem tudta, hogy valószínűtlen sovány testében hol fér el annyi erő. Cingársága miatt, ha kimenőt kapott a városba, sok gúnyolódásnak volt kitéve, tapintatlan emberek részéről. Ezek a tapintatlan emberek kivétel nélkül messze elkerülték, ha újra találkoztak vele. Nagy csend lett a teremben, mikor a hosszú Thillmann félretolta Lothar tanár urat, aki úgy megijedt a saját vakmerőségétől, hogy zöldes színben fénylett az arca. A favágó szembeállt Rastignac-kal.

– Ne bántsd ezeket az újoncokat! Honfitársaim. Ha verekedni akarsz, itt vagyok én.

Két órája feküdt már mellettük, egy szót sem szólt hozzájuk, nyugodtan bíbelődött a gyapjúalsóval, mintha nem is értene németül. Mintha nem is hallaná, hogy az életük történetét mondják el. Csak most árulta el, hogy ő is honfitárs. Rastignac kifejezéstelen, állati arccal nézte a favágót. Nem ijedt meg. Ha verekedésre kerül a sor, talán le is győzi a németet. De Rastignac kiszámíthatatlan volt. A legritkább esetben kötötte össze harmadik ember számára felismerhető ok a cselekedeteit. Most mindenki azt várta, hogy ütni fog. Ehelyett csak állt pislogó szemmel, és elkezdte az orrát piszkálni. Tűnődve, álmos arccal piszkálta az orrát, és nézte Thillmannt, tetőtől talpig, szinte kíváncsian, mintha még sohasem látta volna. Szerette talán Thillmannt? Lehet. De az is lehet, hogy holnap bajonettel rohan rá, ha megbillenti a csajkáját és kiloccsan a levese.

– Ezek a te honfitársaid? – mondta, nem minden undor nélkül. Azután ugyanazon a mély, vontatott hangon még hozzátette: – Nem szeretem, ha más fekszik a helyemre. – Lomhán végigdőlt az ágyon, és mielőtt álomra hunyta volta szemhéját, még egyszer ránézett Lotharra, és bambán azt mondta:

– Pardon… – Azután elaludt. Thillmann vigyorgott:

– Ilyen egy vén barom ez a Rastignac. Az istennyila sem lehet váratlanabb nála. Eltört valamije, öcsém?

Hornnak nem tört el semmije. Hatalmas, kék véraláfutás maradt az arcán, és felrepedt a szája széle. A feje zúgott, sajgott, kábult volt, és valami hányingerrel keveredő sírni vágyás fojtogatta:

– Erre az ijedtségre igyunk. Jöjjenek a kantinba, és fizessenek nekem vörösbort – invitálta őket Thillmann.

– All right – szólalt meg végre Hoffer is, de néhányat még csuklott az ijedtségtől. – Én fizetem a vörösbort az egész társaságnak, jöjjön, tanár úr, és szedje össze magát, Horn. Az araboktól esetleg különbet is kaphat. Ha nem nézem, hogy első nap jobb kerülni a feltűnést, hát nekimentem volna ennek a mészárosnak. De nem szeretek azonnal verekedni.

A jövőre nézve is lebeszélem róla – mondta Thillmann, és olyan ügyeset köpött, hogy a középső gombot találta el a gömbölyű Hoffer zubbonyán. – Allons! Mehetünk.

Leültek négyen a kantinban, és vörösbort ittak. Légionistaszag volt. Ez a szag a bagó és alkohol párolgásából áll, összekeveredve a paquettage-hoz használatos olaj terpentinillatával. A paquettage a felszerelés bőr alkatrészeinek gondozását jelenti, ami a légióban emberkínzásnak beillő pedantériával kívántatik meg. Ehhez a művelethez jellegzetes szagú olajat használnak, amely melegben rögtön érezhetővé válik, bagó- és alkoholbűzzel keveredve a kantinok úgynevezett “légionistaszagát” adja.

– Maga milyen részéről való Németországnak? – kérdezte Lothar a favágót.

– Természetesen elzászi vagyok. Miért nem iszik, Horn?

– Még sohasem ittam bort.

– Majd rászokik, öcsém. A vörösbor ügy hozzátartozik a légionistához, mint a kepije. Ha bor nem volna, már egyikünk sem élne, enélkül a légió zászlóján kevesebb győztes ütközet dátuma állna. A votre santé!

– Én a jó katona erényeit nem hozom összefüggésbe az alkohollal – jegyezte meg szigorúan Lothar.

– Hogy maguk jó katonák lesznek-e, azt még nem tudom – szólt Thillmann – de hogy a vörösboradagjukat nem sokáig fogják minden héten a kincstár javára íratni, azt fogadhatja nálam.

– A jó katona – jegyezte meg Hoffer, mint aki autentikus a kérdésben – kenyérrel és vassal Kínáig is elhatol, mondta mindig a Ring Kávéház tulajdonosa.

– Az Bonaparte volt – szólt szigorúan Lothar.

– Nem. Bauernak hívták. Biztosan tudom. Évekig jártam oda. Egészségünkre.

Horn úgy érezte, hogy álmodik. A zajos kantinban, uniformisok között, sajgóarccal. És holnap? Milyen lesz a holnap? A kiképzés, Afrika, valószínűleg a Szahara!

Rastignac jelent meg váratlanul a kantinban. Úgy látszik, valami megakadályozta abban, hogy aludjon. A söntéspolcnál pálinkát kért, és sanda oldalpillantással vette tudomásul a németeket. Később újra odanézett. Lothart figyelte. Végül odajött az asztalhoz, és elhívta Thillmannt.

– Mondd, ki ez a hosszú hajú?

– Az? Az egy tanár.

Valamit mormogott és betömködte ingét a nadrágjába.

– Mondd meg neki, meg annak a fiúnak is, hogy ha akarják, ezentúl a barátjuk leszek…

MÁSODIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.