Összevissza beszéltek…
– Mi lehetett?…
– Megrohanták őket is, és elfoglalták a hajót?
– Itt hagytak bennünket?
– Megkerülték tán a szigetet?…
Úgy érezték, mintha az agyuk helyére egy kődarab került volna hirtelen. A logika nem kapaszkodhatott semmibe.
Mi ez? Sehogy se jöttek a rejtély nyitjára. Itt megáll az ész. Az értelem még kapkodni sem tud. Egyszerűen képtelenség az, ami történt. És mégis így van!
– Valamelyikünk induljon el a sziget végébe, ketten átmegyünk innen a nyugati oldalra – mondta a Rézgróf. – Tán nyugtalankodtak, és körülhajózták a szigetet.
Gyorsan partra eveztek.
Most följebb kötöttek ki a szigeten, nem a zátonynál. Óvatosan haladtak néhány lépést a sűrű fedezete alatt, mert mit lehetett tudni, a kalózok talán neszét vették, hogy mások is tartózkodnak a szigeten.
Az ügy most már komoly volt, és tekintve a Vakapád eltűnését, kísérteties is.
– Majd én fogom megkerülni a szigetet. Ha csakugyan körülhajózott a Vakapád, és azért nem láttuk a helyén, akkor jelt adok valahogy a gőzösnek – mondta Csont Muki, és magához vett egy fényszórót. – Ti vágjatok itt egyenest át, nyugat felé, és a túlsó partnál várjatok meg.
Helyes volt, hogy legalább ketten együtt maradtak, mert aki külön megy, azt inkább érheti valami baj.
Csont Muki elindult északra, a másik kettő a bőrzsákot cipelve, ivóvizekkel meg egyebekkel, a túlsó partnak tartott. Fülig Jimmy szokatlanul nyugtalan kedéllyel bandukolt.
A Rézgróf viszont hangtalanul fütyörészett. Óvatosan haladtak, kerülniük kellett az egyre emelkedő holdfény világát, amely széles félkörben besugározta a szigetet.
– Azt hiszem – mondta a Rézgróf -, nem ártana ebben az istenverte sötétben valamiféle baltát vagy kést magunkhoz venni, meglepetés esetére.
Kibontották a bőrzsákot. A Rézgróf magához vett egy baltát, és Fülig Jimmy valami hosszú, hegyes hajóácsszerszámot. Így mentek egymás mellett, a sötétben a két nagy ellenség, de ezt most a veszélyben nem számított.
Fülig Jimmy szokatlanul mélabúsan nézegette a Rézgrófot. Ez először félreértette, és kissé oldalt lépett, azután nyíltan feltette a kérdést:
– Verekedni akarsz itt?
– Ez mostan nem megfelelő hely ilyesmire… De azért álljunk csak meg egy percre.
Fülig Jimmy egy fának dőlt. Látszott, hogy tétovázik valamin.
– Mit akarsz? – kérdezte a kormányos, még mindig védekező pozícióban.
– Nézd… itten minek szépítsük? Majdnem biztos, hogy a kalózok kicsinálnak bennünket is. Csak majd egypárnak bekukucskálunk a feje teteje mögé, ahogy illik… Ez azért biztos, mert itt a szárazság és nincs víz. A kalózoknak meg kell, hogy legyen valami innivalójuk. És hát…
– Nyögd ki már!
– Szóval elmondom neked az egész disznóságot, mert ha kilesz az ember, lehetőleg könnyítsen lelki rakományán…
– Nem értek egy szót se.
– Hát tudd meg, hogy én a Radzeerrel érkeztem, csak én nem futottam zátonyra velük…
– Ez hogy lehet?
– Hát… úgy, hogy mielőtt ők zátonyra futottak, engem visszavittek Marquesasig, hogy legyen, aki megmentse őket.
– Nem értem!
…Fülig Jimmy lassanként kivallotta az egészet, ahogy álltak a forró, párás éjszakában.
– Hm!… Szép kis csirkefogászat! – vélte a Rézgróf.
– És tudod…, most valahogy bánt, szinte úgy érzem, hogy én is oka vagyok…
– Ló vagy! – felelte a másik vállat vonva. – Te támadtál rájuk vagy a kalózok?
Közben rágyújtottak egy cigarettára és továbbmentek.
– Én is mondanék valamit, Fülig Jimmy, azzal kapcsolatban, hogy nem sokat fogunk itt nyaralni a Robinsonok szigetén – mondta később csendesen a Rézgróf. – Minek utálnánk egymást, amikor úgyis minden mindegy?
– Ez feltétlen igaz. Szervusz!
Jól megrázták egymás kezét. A Rézgróf nagyot röhögött, és Fülig Jimmy a vezetéknevében jelzett határokig vonta a szája szélét, azután tovább lopakodtak a bozót mentén.
Igyekeztek gyorsan a nyugati partot elérni, ahol Csont Mukival volt találkozójuk. Egyszerre megzördült mellettük a haraszt…
Fegyverhez kapni már nem volt idő.
– Fel a kezet, és ne moccanj… – súgta valaki.
És a fák koronája közt gyéren átszűrődő holdfényben megcsillant egy revolver.
– Fülig Jimmy!… – szólt meglepetten a támadó.
Most ők is megismerték a szemben álló kis köpcös embert, jól ismert, disznóformájú arcával:
– Nézd, a Tulipán!
– Csak csendesen!… Ezek a piszkok éjszaka portyázókat is szoktak szétküldeni a szigeten.
– Mi van odafönt a barlangnál? – kérdezte a Rézgróf.
– Kissé szomorú a helyzet. Én már két napja eljöttem közülük, és nem tudok visszajutni, mert szorosabbra vonták a gyűrűt a szikla körül ezek a nyomorultak. De hármat elcsíptem közülük eddig, azok már nem mukkannak többé. Így vagy két kulacs italhoz jutottam.
– Szomjas vagy? Hoztunk vizet magunkkal.
– Most nem kell. Az imént egy magánosan elkódorgót főbe kólintottam, akkor láttam meg az árnyatokat a fák között, szerencsére, amikor közelebb jöttem, kitűnt, hogy fehér emberek vagytok. Mert egyébként nem szokásom a kérdezősködés.
– Most siessünk, hogy Csont Muki ránk találjon – mondta Fülig Jimmy.
Messze a szikla körül táborozó banditáktól elértek egy tisztást a sziget nyugati oldalán. Remélhetőleg Csont Muki, amíg a sziget peremén végigment, nem ütközött bele valamelyik gazemberbe.
– Az a helyzet – mondta Tulipán -, hogy előbb-utóbb, ahogy már két napja latolgatják, kirohannak a barlangból, mert se víz, se élelem. A Sárkány Huang bandája őrzi a sziklát, hogy gebedne meg valamennyi.
Zörrent a bokor, és Csont Muki bukkant ki a tisztáson. Újat nem mondhatott már. A Vakapádat nem látta sem a keleti, sem az északi, sem a nyugati part szegélyén, és északon majdnem megjárta, mert ott horgonyzik Sárkány Huang hatalmas vitorlása. A fedélzet tele van vizeshordókkal, mert nem hordták le az éppen befejeződött esőzések óta. Így csak nagy szerencsével bujdokolt a bokrok között, hogy túljusson a veszélyen, mert a hajó körül állandóan cirkál egy csomó gazember.
– Mit lehet itt tenni? – töprengett a Rézgróf.
– Én tudom a tervüket – mondta Tulipán -, ha ugyan tervnek lehet nevezni egy reménytelen kirohanást. Először kétfelé próbálnak majd a szikla aljára kerülni, hogy mindenfelől védve legyenek hátbatámadás ellen. Aztán esetleg várnak, és megkísérlik éjszaka átvágni magukat… Csak tudná az ember, hogy merre vágja át magát ezen az elátkozott szigeten.
– Nohát én megmondom a haditervet! – mondta a Rézgróf, mintegy elvágva a további töprengést. – Ha majd a fiúk kitörnek a barlangból, akkor mi pisztollyal, késsel, fejszével meg amilyen fegyverünk csak van, odamegyünk, és jó néhányat átsegítünk az ügy érdekében a másvilágra.
– Talán mégis odajuthatunk hozzájuk?… – mondta Fülig Jimmy.
Lassan kúszva igyekeztek a szikla felé.
– Vigyázzatok!… – súgta Tulipán. – Átkozottul éles fülük van.
Még vagy húsz percet csúsztak nagyon óvatosan, és néhány méternyire egy sűrű bokrokból képződött sövénytől, Tulipán intésére meglapultak.
– A sövényen túl vannak a gazemberek? – kérdezte a Rézgróf.
– A sövény után nincs egy se. Lejjebb végződik az ostromgyűrű. Aki a széles sövényen keresztül akar jutni, annak át kell gázolnia a tisztáson, de ha el is éri a sövényt élve, mire átvergődne a gyűrűn, száz golyó is eltalálja.
– Akkor mi sem kísérelhetjük meg továbbjutni a sövénynél.
– Ahol meg a sövény a sziklánál végződik, ott magas, meredek gránitfal van – súgta Tulipán. – Ott ereszkedtem én le. De hogy feljusson valaki a sima sziklán, az valószínűtlen…
Tanácstalanul kuporogtak ott.
– Tán a másik oldalról könnyebb – vélte Csont Muki.
– Órákig tartana, amíg így átkúszunk. Inkább itt várjuk ki, amíg harcra kerül a sor, és közbevetjük magunkat… Mer a kalózok mindjárt előrerohannak, ha valaki kimozdul. A sík terepen hátrányosabb nekik a harc…
– Ez jó. Ha elkezdődik, akkor majd meglátjuk, hogy hol segíthetünk…
Mintegy feleletül a kérdésre, szaggatott hang kopogott fel az éjszakában:
– Ta-ta-ta-ta-ta!
Megszólalt a gépfegyver odafenn a barlangnál. Ez annyit jelent, hogy fedezik a lerohanásokat, és már eleve belepuskáznak a kalózokba.
A négy ember előhúzta a revolverét, másik kézben, kinél éppen ami volt, kés vagy balta, azután előre.
TIZENHATODIK fejezet—>>>