A megkerült cirkáló

E különleges rablótámadás mellékesen a megkerült cirkáló világraszóló kalandját is elindította hírhedt útjára. Az áldozat és az útonálló ugyanis végleges békeállapotban tovább ballagtak, illetve az öreg tovább tántorgott. Így kialakult közöttük a végzetes eseményeket elindító beszélgetés:

– Maga biztosan külföldi, mert engem nem ismer… Engem valamennyi rabló olyan jól ismer, hogy már öt lépésről nem köszön egy sem. Honnan jött?… – Ásítani akart, de csak csuklott. – Mesélhetne valamit a nagyvilágról. My parole d’ honneur, az ilyesmi érdekel!

– Alexandriából érkeztem a Nil Marsallal… Ott is csak arról beszél most mindenki, amiről Oaklandban – felelte az ifjú rabló. Kíváncsiak, hogy mi történhetett a híres André de Rémieux-vel?

– Ezt én megmondhattam volna! Együtt voltunk bezárva Surabayában… Jópofa volt! Tavaly leszúrták egy kocsmai verekedésnél a madridi Bivalyfő grand caféban.

– Hm… Alig hinném. Egy eltűnt óceánjáróról van ugyanis szó, aminek André de Rémieux a neve. Egy turistatársaságot vitt magával csupa előkelő urat…

– És ellopta valami disznó? – vágott közbe legyintve Wagner úr. – A tengeren vigyázni kell… Azt én jól ismerem…

Erről eszébe jutott egy operából valami kártyainduló, és harsányan énekelt. Az operák és a hazárdjátékok állandó zűrzavarában élt, az optimista részegek különös mámorában. Az ifjú rabló csak most vette észre, hogy különleges szakállú patrónusa az önkívületig részeg. Közben gépiesen beszél, hogy ezt leplezze, de a szűk sikátorok között olykor egyik úttesttől a másikig dülöngött de jobb zsebében a revolvert egy pillanatra sem engedte el, és így az ifjú útonálló mégsem merte a galambősz illetve égszínkék szakállú rablót megtámadni.

És hol az a kocsma, amit az öreg említett? Megfoghatatlan volt a fiatalember előtt útjuk célja. Hiszen lassanként a kikötő környéki dombok között, Frisco kínai és egyéb bennszülött nációjának vályogviskóin túl bukdácsolt előtte a gargarizálva daloló, furcsa öreg. Lehetséges, hogy már nem is tudja, hová készült?

Ez az egyén nem ismerte Wagner urat, ha azt hitte, hogy a Kékszakállú (bármilyen állapotban is) nem talál meg egy kocsmát, ahova készült.

– Nem tévedett el? – kérdezte az ifjú rabló.

– Ugyan! – röhögött Wagner úr. – Maga csecsemő! A Három Piros Dugóhúzóhoz még részegen is odatalálnék, pedig úgy éljek, két óra óta alig ittam valamit… Látja ott azt a hat fénypontot? Nem… Azt az öt fénypontot?

– Ott messze?… Mindössze egy kis fényt látok arrafelé!…

– A maga korában én is annyit láttam. Nem kunszt… Hát ott van a mi kocsmánk… Minden valamirevaló hotvolé odajár.

– Mondja… – kérdezte most az ifjú rabló, és itt kezdődött az egész őrületes bonyodalom. – Ismer maga valami kikötői hírességet, bizonyos Piszkos Fredet?… A Kapitányt?

– Mi?!.. – horkant fel az öreg. – És maga mer kikötőben, tisztességes martalócok között lopni?! – Én is hallottam már említeni. De azt hittem, hogy maga többet tud. Sürgősen keresik valamiért ezt a Kapitányt.

– Mindig keresik! – legyintett Wagner úr. – De azt nem fogják el! Az én barátom!… My old Piszkos Fred, öreg sztrovacsek, a Kapitány! – Egy elragadtatott karmozdulattól keresztülesett valamelyik kisebb dombon, és ülve maradt, hogy megpihenjen. Úgy folytatta lihegve: – Annak bliktri a világ minden rendőrsége…

– Alig hiszem, hogy bűntényről van szó. Nem említették, hogy betört volna, vagy pénzt lopott.

– Én pedig nem hiszem, hogy az öreg valahol betört és hozzátett a pénzhez. Nem természete.

Valahogy talpra szédelgett, és továbbmentek.

– Márpedig nincs bűntény a dologban. Rádión is leadták, hogy jelentkezzék bármelyik külföldi angol követnél. Biztosítják, hogy szabadon eltávozhat.

– A követ?…

– Miért a követ?

– Na hallja! Az öreg Fred úgyis távozik, ha akar, annak nem kell garancia.

– Csak azért kérdezem, mert aki tudja, hogy merre jár a Kapitány, és bejelenti, az száz font jutalomban részesül.

– Mi… – Egy pillanatig megállt, de csak úgy sikerült, hogy két karjának sebes mozgásával sarkára tántorodó testét nagy nehezen talpra svungolta. – Mit mesél? Maga, úgy látszik, részeg!… Hopplá! Ne törődjön azzal, ha csuklom!… Azt állítja, hogy ezért a gyerekségért tíz fontot fizetnek valahol?! Egy összegben?!

És nagyon izgatott lett, mert még sohasem volt ennyi pénze.

– Száz fontot mondtam! Hiszen még San Franciscóban is bemondta a rádió.

– Ne mondjon ennyit, drága martalóc! – rimánkodott remegve, és izgalmában egymás után hármat csuklott, ettől leesett a kalapja, viszont amikor érte nyúlt, keresztülesett rajta, majd felálltában lerántotta a fiatalembert is. Csak sokára és nagy nehezen értette meg világosan az elmondottakat, amikor is teli tüdővel egy nagyot üvöltött: – Hurrá! Szóval húsz fontot kap az illető!.. Ne mondja azt, hogy százat! Maga rosszul hallotta! Annyi font csak számtanpéldában létezik! De húsz, az van, vagy huszonnégy is lehet! Annyit már láttam!… Isten! Végre egyszer leihatom magam! Hurrá! – és felhajította a kalapját, azután csodálkozva, idegesen támolygott mindenfelé, de nem látta sehol az ócska holmit. – Na, most jól nézek ki! Fennmaradt a kalapom! Nem baj!… Itt van, fogja… a revolvere!… Már nem kell! Van hitel, annyi, mint a madár. És ez a hitel sokáig nem fog elrepülni…

És odaadta, a kihalt éjszakában; a töltött pisztolyt az imént kifosztott rablónak, és megveregette a vállát.

– Hallott valamit a Kapitányról? – kérdezte a suhanc, miután rövid habozás után mégsem lőtte le Wagner urat a visszakapott revolverrel.

– De mennyire! Délben beszéltem vele!

– Hol van?

– Azt nem tudom.

– Hát hol beszélt vele?!

– A lakásomon.

– Hát akkor csak tudja, hogy hol van?

– Ilyen későn este? Kizárt dolog. Elég szép tőlem, hogy odatalálok… És jelentem… No, itt a kocsma! Gyerünk befelé!

És berúgta a viskó ajtaját. Sűrű füst, lárma és harmonikázás fullasztó, bántó hang- és szagegyvelege hömpölyödött feléjük. De mielőtt beléphettek volna, még a küszöbről, Wagner úr hirtelen visszatántorodott, bevágta az ajtót, azután ijedten megragadta a fiú karját:

– Jöjjön! Fussunk!

És hasra esett.

A fiú nem értette, hogy miről van szó. Ha érti, úgy bizonyára futni kezd, mint a kényes ügy részese.

Ugyanis Fülig Jimmy állt az ajtóban, amikor Wagner úr benyitott! A visszavonulás tehát elkésett intézkedés volt, mert az ajtó máris kivágódott ismét, és Fülig Jimmy ugrott egyet…

A rabló, ha nem is tudta, miről van szó, ösztönszerűen a revolveréhez nyúlt. Mozdulatával egyidejűleg egy pofont is kapott, és röptében csak azt érezte, hogy kiszakítják pisztolyát a kezéből. Azután lehanyatlott és elájult. Ugyanis a számára kiosztott pofon monszuni süvöltése, villámszerű csattanása és mindent elsöprő, megsemmisítő hatása egyike volt azon pofonoknak, amelyek Fülig Jimmyt közrettegett sztárrá avatták földünk jelentősebb alvilági köreiben.

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

öt × 1 =