A megkerült cirkáló

Rejtő Jenő

A megkerült cirkáló

ELSŐ FEJEZET

– Pénzt vagy életet!

– Életet!

A revolveres merénylő ettől a választól úgy megijedt, hogy visszahőkölt. A számtalanszor elhangzott támadó felszólításra, amióta a világ világ, először hangzott el a fenti válasz. A rabló lövésre kész pisztolya megrezdült a kezében, és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. A megtámadott egyén két karját nyugodtan felemelte, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz.

Ez volt lefolyását és befejezését tekintve minden idők legkülönösebb és legszomorúbb bűnügyi komédiája. Színhely: San Francisco, Oakland. Írta: az élet.

Személyek:

Egy ideges útonálló.
Egy rezignált áldozat.
(Katonaság, néptelenség.)
Idő: pénz.

– Barom! – ismétli a rabló. – Pénzt vagy életet! Nem hallotta?

– Mit ordít! Azt hiszi, süket vagyok? Miután szabadott választanom, hogy a pénzemet adjam-e vagy az életemet, én az életet ajánlottam.

Az útonálló helyzete kétségbeejtő volt.

– Ha komédiázik pórul jár! Háromig számolok!…

– Maga egy számtantanár, becsületszavamra!… Mondtam, hogy az életet megkaphatja. Én ingyenélő vagyok, hát az életre nincs rezsim. De honnan veszek másik ötven centet, ha ezt odaadom?

Most képzeljük el a rablót. Agyonlőjön valakit, tehát villamosszéket kockáztasson ötven centért, vagy szégyenszemre távozzék e rövid beszélgetés után?

– Utoljára figyelmeztetem, és azután… – kezdte újra komolyan.

– Ne adjon terminusokat! Maga rám bízta a választást, most tessék lőni!… – és mert megszánta a pisztolyával tehetetlenül hadonászó támadót, szelíden folytatta: – Verje ki a fejéből, tisztelt martalóc úr, hogy én magának akár csak egyetlen vasat is adjak. Nincs rá eset, higgye el, drágám…

– Utoljára figyelmeztetem: ha hülyéskedik, úgy főbe lövöm, mint a pinty!

– All right! De siessen, mert nem érek rá itt ácsorogni!… – és artikulátlan rikácsolással röhögve bólogatott: – Maga egy nagy áldozat nálam, rabló úr! Egy alig züllött martalóc! Az ilyen ötven centért nem öl embert!… Két dolláron alul nem tesz ilyent. Az öreg Wagner nagy emberismerő, well, my best gangster!…

Ebben a pillanatban, váratlanul, néhány lépésnyire tőlük, feltűnt két arra sétáló katona.

Ezek elfogják!

Az útonálló rémülten zsebre vágta a pisztolyát. Az áldozat gépszerű alkalmazkodással leeresztette magasba emelt karjait, a katonák felé fordult és…

És nem szólt semmit!

Ráadásul felettük most zizegés hallatszott! Két biciklis járőr kerekezik, beszélgetve a rakparton, és az áldozat nem mozdul. A katonák és a járőrök eltávolodtak. A rabló villámgyorsan újra előrántotta a pisztolyát, és rákiáltott az áldozatra:

– Egy moccanást sem, mert…

A másik rémülten körülnézett, és szinte sírva, de azért igen erélyesen rászólt:

– Ne ordítson, maga ló! Idecsődíti nekem a csendőröket!… Ilyen ideges rablót még életemben nem láttam! Képes és a legnagyobb kellemetlenségeket csinálja nekem!

A rabló megrémült.

Te jó Isten! Mi ez?!

Az áldozat jobban fél a csendőrségtől, mint a fegyveres útonállótól. Ki lehet ez az ember? Miféle szörnyű, régóta keresett bűnöző?

– Fel a kezekkel!

Az áldozat dühösen emelte a magasba karjait.

– Mondja, maga tornaórát rendez itt?!… Becsületszavamra, ilyet még nem láttam! Ez a mániája a kezekkel. És harmadszor: ne hadonásszon állandóan a pisztollyal, mert elsül, és visszajönnek a rendőrök… Ilyen ideges rablót még életemben nem láttam! – siránkozta türelmetlenül, és közben akkorát csuklott, hogy szakadt keménykalapja az orráig süppedt.

– Mondja maga bolond?

– Lehet, de ez most nem fontos… Ide hallgasson, rablovics úr – kezdte békülékenyen a megtámadott -, adjon nekem egy dollárt, és futni hagyom. Na?… mit vitatkozzunk itt soká. Nem igaz?

– Futni hagy? – álmélkodott az útonálló. – Örüljön, ha nem bántom és elmegyek.

– Ez is egy álláspont, de nem az enyém. Hupplá!… Ne remegj, pajtás, csak csuklottam! Az én álláspontom más. Ha elmegy, akkor majd én előveszem a késemet, és szanzsén a nyakszirtjébe hajítom hátulról. – És rekedt, joviális kacagással felrikácsolt: – Well, my dear gyilkos! Zsebkésvetésben az öreg Wagner olimpikon lehetne… És rekordidő alatt úgy a bicskámat, mint az egy dollár tarifát kiveszem magából! Látja, ez egy jó álláspont. Na?… választhat: pénzt vagy életet?!

Az útonálló végképp elvesztette a talajt maga alól. Lelője ezt a szörnyeteget ötven centért? Vagy megkockáztassa, hogy kést vágjanak belé távozáskor? Mert hogy ő, revolverrel a kezében, egy dollárt fizessen az áldozatnak az világröhej volna.

Az áldozat kissé imbolyogva, de nyugodtan várt. Megdöbbentően toprongyos volt. Ruházatát egy jobb madárijesztő sem vállalta volna. Inget egyáltalán nem viselt, viszont mindenféle ócska rongyot kötött a nyakára, mintegy jelezve a fehérnemű szükséges voltát. Feltűnő ismertetőjele lehetett volna valami körözvényben, hogy egy alig elszáradt gardénia díszlett a gomblyukában.

A hervadt virág hervadhatatlan gyermeki optimizmusának jelképe volt. Szimbóluma annak a könnyed, buzgó kedélynek, naiv életfilozófiának és szüntelen mámoros derűnek, mellyel Wagner úr a nap minden percében széttárta lelkivilágát a legcsekélyebb, legegyszerűbb örömök előtt is.

Ráncos, bibircsókos, fogatlan és széles szájú vén arcán, állcsontja mentén ritkás, de hosszú szőrű matrózszakáll vonult félkörben. Első látásra inkább zsinórral felkötött műszőrzetnek hihette volna az ember.

És amint a holdfény reá tűzött, ez a szakáll végképp elrettentően hatott az amúgy is döbbent rablóra.

Ijedten felkiáltott!

Ugyanis a rendkívüli szőrzetnek csillogó, búzakék színe volt!

Aki nem tudta, hogy Wagner úr, egy csodálatosan nagy pofon következtében, belezuhant a rakparton előkészített hajófestő zománcába, az így, a holdfényben, kísértetnek hihette.

– Na mi lesz? – sürgette a rablót az áldozat. – Itt akar megöregedni? Adjon egy dollárt, és menjen a fenébe!.. Ilyen egy hülye sztrovacsek.

Hogy a sztrovacsek kifejezés mit jelentett Wagner úrnál, azt senki sem tudta. Állandó, csontig ható részegsége még őt is erősen akadályozta abban, hogy akár csak saját szavait is helyesen értelmezze.

– No de értse meg – kiáltotta dühös kétségbeeséssel az útonálló -, nincs pénzem, és nem akarom lelőni. Sajnálom magát!

– Mi közöm ahhoz nekem?!… Maga ne legyen jó az én egy dolláromért! Tessék csak lőni!

– Nem teszem! És figyelmeztetem, hogy ha odamegyek…

– Akkor megrúgom, és jön a bicska. Az én konyhakésszerű, hatalmas zsebkésem. Ha viszont a helyén marad, akkor megint csak ott tartunk, hogy tessék lelőni!… Szép kis hecc! Na, tudja mit: Ide hallgasson! Ha nincs pénze, fizessen természetben. Elfogadom a revolvert. Majd csak adnak egy kis pálinkát érte a Három Piros Dugóhúzó dajningrumban! Na, benne van?

…Minek folytassam? Rövid, elkeseredett vita után Wagner úr megkapta a revolvert. Sem a hátba szúrást, sem a villamosszéket nem kockáztatja az ember ötven centért. A rabló pályája kezdetén volt, mindössze tizenkilenc éves, mellesleg ez is mentse tehetetlenségét.

– Na jöjjön, kis sztrovacsek! – vigasztalta a rablót humánus áldozata. – Maga is kaphat egy korty pálinkát… Hoppla! Legalább a muníciót elihatja a revolveréből… Ni, milyen szép nadrágrögzítő! – kiáltotta, ahogy elindultak, és egy hosszú spárgát pillantott meg lefüggni a feje fölötti vastraverzről. – Ezt leszedem innén, de a mindenségit… odacsomózták… – és kedvesen a fiatalemberhez fordult: – Nincs magánál egy bicska véletlenül?

– Mi?! – kérdezte a rabló, és halálosan elsápadt. – De hiszen… Maga fenyegetett… Magának van kése!

– Ne gyerekeskedjék! Soha életemben nem volt késem… Hopplá… no, várjon! De revolverem most már, hála Istennek, van, hát csak nyughassék, kedves sztrovacsek…

És a dühös útonálló orra elé tartotta saját fegyverét.

MÁSODIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.