A nedves időjárás múlóban volt. Közel kétnapos, szakadatlan forróság égette a szigetet, de sajnos a földnyelvet is, mely nemrégen még tengerfenék volt. A napfény érlelésétől dúsan termékenyült atollzátony csak úgy ontotta magából apróbb és nagyobb, különleges szörnyszülötteit. Hihetetlen erőfeszítéssel vergődtek át a tócsákkal ellepett süppedéken, azt sem tudva, hogy eltévedtek-e, vagy erre van-e a furcsa katasztrófa hajóáldozata.
Közben a köd oszladozott, és így a kézilámpa mégiscsak felfedte előttük a helyes irányt. Gumicsizmában, késsel, fejszével igyekeztek előrejutni ebben a valósággá elevenedett pokolban. Siklók, pókok, polipok és a mindezeknél gonoszabb szerteágazó, kapaszkodó iszalagféle mocsárnövényzet tépte, húzta őket, miközben olyankor övig merültek a friss zátony mocsarába.
Miután megtépázva, végkimerült állapotban a félig elsüppedt André de Rémieux-höz érkeztek, kissé kifújták magukat. A töméntelen dús rajokban zsongó moszkitók csípéseitől, mint nyers hús vérzett az arcuk.
A gőzös valósággal csábította naptól védett belsejével a víz alól feltámadt ősvilág lakóit. A fényszórók elől szertenyüzsgő, fonatokban tekergődző hüllőkön tiporva, bukdácsolva igyekeztek a fedélzetre, hogy hevenyészett vizsgálatot tartsanak. Nem volt sok vizsgálnivaló. A gőzöst, mint pompás otthont, birtokába vette a mocsár undok, élősdi világa.
Nem találtak sem élő, sem holt embert, akár a Radzeeren.
– Hogy akartak ezek itt egy évig hülyéskedni víz nélkül? – kérdezte Csont Muki.
– Desztillátoruk volt – mondta a Rézgróf.
– Az olyan betegség, hogy nem lehet vele vizet inni? – kérdezte részvéttel a fedélzetmester.
– A desztillátor – magyarázta idegesen a Rézgróf – arra való, hogy a tenger vizéből lepárolás és hűtés útján édesvizet állítsanak elő.
– Ismerem – felelte Fülig Jimmy. – Két év előtt loptam egy hajót, azon is volt ilyen előállító hűsítés.
– Ha nincs is remény, azért biztosan kell tudni – mondta a Rézgróf. – Nekivágunk a szigetnek.
Még vagy három mérföld útjuk volt a zátonyon felszínre került fenékvilág groteszk poklán keresztül a szigetig. Ez sokat próbált férfiak egybehangzó állítása szerint a pár mérföldes utat nem felejtik el, amíg élnek.
Közben a köd végképp eloszlott, és a három ember végre elérte az új atollsziget peremét, a sűrű parkerdőséget. Ez jelezte, hogy a zátony felbukkanása előtt itt érintkezett a sziget a tengerrel. A parkerdőség áthatolhatatlan dzsungelnek látszik a szárazföld szélén. De néhány fejszecsapás, egy-két metszés a bozótvágó késsel, és vége a sűrűnek. Keskeny, körbefutó karéjnyi dzsungel az egész. Sűrű, de nem mély. Közvetlen mögötte már a rendes, ritkásabb vegetáció van. Csak egy kis ízelítő vadon nőtt itt a tenger tőszomszédságában, az évszázadok óta elmálló, megújuló, ázott gyökerek, rothadó algák, mangrovefák és döglött halak televényéből.
Víz és dög, bomlás és forróság: az élet őshumusza még feltalálható a trópuson, abban a dús, forrongó állapotában, melyből minden mai lét leszármazott. Itt még megfigyelhetik egy atollzátony szegélyén ilyesmire kíváncsi emberek a természet teremtő tragédiáját vagy halálos bohózatát.
A hirtelen jött és tovatűnt ködöt gyönyörű éjszaka váltotta fel. Az emelkedő hold fénye szétkúszott lassanként a sziget vulkanikus, fényes lávakőzetein, fantasztikusra nőtt mimózasövényei között sáfrányok, hibiszkuszok és kúszónövények festői tömkelegén. Fülig Jimmy tekintete megakadt egy pár nyílegyenes, sudár palmyrapálmán.
– Az egyikre mindenesetre felmászok körülnézni – mondta társainak.
Egyik sem hitte, hogy életben van még valaki a szerencsétlenül jártak közül. Csak lelkiismeretükért cselekedtek. Fülig Jimmy levette a cipőit, bal kézzel átfogta a fát, jobbjába markolta a baltát és kúszott… Minden mozdulatnyi étappe után belevágott a fa nyirkos, sima törzsébe. A legfürgébb maláj se csinálhatta volna különben. Egy perc, és eltűnik a nyaktörő magasságban, a zöldülő kardlevelek között…
A hold fénye jól bevilágította a tájat. Lassan körülnézett és…
Halkan felkiáltott!
Megoldódott a titok! A sziget északi vége felé tüzeket látott, és néhány sátort. Hatalmas kondérban főztek valami nagy kalapú, apró alakok. Egymás mellé görgetett kőkoloncok barikádja mögött táboroztak, egy sziklával szemben. A sziklán, félmagasságban a csúcs alatt, egy barlang. És a barlang előtt két hosszú cső. Csak gépfegyver lehet!
Szabályos ostromzár.
Az ostromlottak minden valószínűség szerint a zátonyra futott hajók menekültjei a Radzeer gépfegyvereivel!
És ez a tábor ott valamelyik kalóz csirkefogó bandája. Kölcsönösen sakkban tartják egymást. Ki tudja, mióta? Gyorsan lesiklott a fáról, és közölte a helyzetet társaival.
– Visszamegyünk a hajóhoz – mondta a Rézgróf. – Áthozzuk az embereket fegyverrel.
– Úgy van! Ha oldalba kapjuk a bandát, és a fiúknak van annyi eszük, hogy ugyanakkor kirohanjanak, tán elbánunk a disznókkal. Sokan vannak?
– Éppen elegen, hogy égnének el… – dünnyögte Fülig Jimmy.
Visszafelé könnyű útjuk volt, mert a parthoz közelebb fekvő Radzeerhez igyekeztek. Azon van elég csónak, csak ki kell pucolni a bennlakókat.
Ez gyorsan ment! A hold leszállt, utolsót lobbanva krétaszín izzással… Sötét, de tiszta éjszaka borult az óceán fölé.
Másfél óra múltán célnál voltak, és felmásztak újra a cirkálóra. Pár perc az egész, a csónak vízen állt. A bőrzsák sem maradt el a kezük ügyéből. Gyorsan elő a fényszórót!
…A sugárnyalábok széles félkörben söpörték végig a tenger nyugodt felületét, hogy a Vakapádat keressék. Először jobbról balra, azután balról jobbra táncoltak a fénykévék…
Azután nyugtalan cikázással, jobbra-balra és magasabbról is, hogy jó távolra világítson… No? Mi van? A három ember döbbenten ül a csónakban.
A távoli, sötét óceánon, ameddig csak elhordott a fény, nem látszott semmiféle hajó!…
A Vakapád eltűnt!
TIZENÖTÖDIK fejezet—>>>